– Hogyhogy nem éred el telefonon? – ráncolta össze a homlokát Márk. – Hiszen azt ígérte, azonnal hozzád indul.
– Pont ez az, hogy megígérte! – csattant fel Ildikó, és a hangjában egyértelmű felháborodás vibrált. – De nem veszi fel! Mi folyik ott nálatok?
– Mindjárt kiderítem – felelte Márk, és már fordította is vissza az autót. – Hazamegyek.
Nem sokkal később, mintha mi sem történt volna, a férfi elszakította tekintetét a kijelzőről, és mosolyogva nézett a feleségére.
– Gyönyörű vagy ma este.
– Tudom – válaszolta Vivien, miközben még egyszer végighúzta a spirált a szempilláin. – Nem mindennap ünnepel az ember házassági évfordulót.
Alaposan szemügyre vette magát a tükörben: az új ruha tökéletesen állt rajta, a frizurája hibátlan volt, a sminkje gondosan kidolgozott. Minden apró részletnek stimmelnie kellett ezen a különleges estén. Ekkor azonban Márk telefonja élesen felcsendült.
A férfi rápillantott a kijelzőre, fogadta a hívást, majd átsétált a másik szobába. Ha a család kereste, mindig így tett. Az ilyen telefonok ritkán jelentettek jót.
Pár perc múlva visszatért, és az arcáról azonnal le lehetett olvasni az aggodalmat. Vivien szíve összeszorult – biztos volt benne, hogy valami baj történt, vagy hamarosan történni fog.
– Szívem, halasszuk el a vacsorát az étteremben – mondta higgadt, de feszült hangon. – Anyához vendégek érkeznek, és szüksége van rád a fogadásukhoz.
A nő kezében megdermedt a kefécske. A tükörből egy értetlen, csalódott tekintet nézett vissza rá.
– Hogyhogy „szüksége van rám”? – fordult lassan a férje felé. – Ildikó nem tudja egyedül megoldani?
– Vivi, ismered anyát… azonnal felmegy a vérnyomása, ha ideges, és most sincs a legjobb állapotban.
– …és nem tesz jót neki az izgalom. Ráadásul Eszter néni is érkezik a gyerekekkel, illene besegíteni – tette hozzá Márk, mintha ezzel minden eldőlt volna.
Vivien keserűen felnevetett.
– Tehát én nyugodtan idegeskedhetek? Pont a házassági évfordulónkon?
– Kérlek, ne kezdd megint! – csattant fel a férfi, ingerülten a levegőbe csapva. – Az évfordulót bármikor megünnepelhetjük. Most anyának fontosabb a segítség. Beugrom a boltba bevásárolni, te pedig menj előre, és kezdj el főzni. Estére ideér Eszter, rengeteg a tennivaló.
Válaszra sem várva sarkon fordult, és olyan erővel húzta be maga mögött az ajtót, hogy az visszhangzott a lakásban.
Vivien ismét a tükörbe nézett. A szája remegett, de könny nem csillant a szemében. Eszébe villant a tavalyi eset, amikor Ildikó az utolsó pillanatban „lebetegedett”, és emiatt kútba esett a régóta tervezett tengerparti nyaralásuk. Márk gondolkodás nélkül mondta le az utat. Néhány nappal később az anyja már energikusan kapált a telkén, mintha mi sem történt volna.
Lassan leereszkedett a fésülködőasztal előtti puffra. A kezében még ott volt a szempillaspirál, de hirtelen értelmetlennek tűnt befejezni a sminket. Minek is? A romantikus vacsora helyett úgyis az anyósa konyhájában vár rá a sürgés-forgás.
Fáradt volt. Belefáradt az örök alkalmazkodásba, abba, hogy mindig ő engedjen, és hogy bűntudata legyen, ha egyszer nemet mondana.
Kezdetben Ildikó csupán túlságosan gondoskodó anyának látszott, aki rajong a fiáért. Ki gondolta volna, hogy ez a gondoskodás idővel szinte észrevétlen irányítássá alakul?
Apróságokkal kezdődött minden. Váratlanul állított be hozzájuk, bejelentés nélkül, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
…hogy „ellenőrizze”, valóban rend van-e a lakásban. Később már nem elégedett meg a váratlan betoppanásokkal: kijelentette, hogy hetente járni fognak hozzá, mert „egy fiúnak kötelessége támogatni az édesanyját”.
Az ünnepeket kizárólag nála lehetett megtartani. Ha Vivienéknek saját tervük akadt, az rendre meghiúsult – hol egy hirtelen rosszullét, hol valami halaszthatatlan kérés miatt.
Viviennek eszébe jutott, amikor évekkel korábban Márkkal autóra gyűjtöttek. Már ki is nézték a megfelelő modellt, az eladóval is megegyeztek… amikor Ildikó váratlanul közölte, hogy azonnal ablakcserére van szüksége a lakásában.
Nyár közepe volt, a hőség tombolt, de ő hajthatatlan maradt: „mindjárt itt a tél”. Márk gondolkodás nélkül odaadta a félretett pénzt, majd csak annyit mondott: „Ugye megérted, anya egyedül van, nincs kire számítania.”
Ez a „ugye megérted” azóta is minden helyzetben előkerült, mint egy varázsmondat, ami mindent felment.
Vivien újra a tükörbe nézett. Egy csinos, ünneplésre kész nő állt előtte. És egy férj képe derengett fel benne, aki gondolkodás nélkül lemondott kettejükről az anyja kedvéért.
A telefon hirtelen rezegni kezdett: Ildikó hívta. Majd újra. És újra. Üzenet is érkezett: „Mégis mit képzelsz? Azonnal hívj vissza!”
Vivien halkan felnevetett. Rég nem szólt ilyen felszabadultan a nevetése. Kikapcsolta a készüléket, és eljátszott a gondolattal: mi lenne, ha most először nem hátrálna meg?
A döntés váratlanul, mégis magától értetődően született meg benne. Még egyszer végigmérte magát a tükörben, elmosolyodott, felkapta a táskáját, és fél órával később már annál az éttermi asztalnál ült, ahol Márkkal az évfordulójukat tervezték megünnepelni.
Leült, rendelt egy pohár vörösbort és azt az ételt, amelyet mindig különleges alkalmakra tartogatott. A pincér együttérző pillantást vetett rá, mintha sejtene valamit a helyzetéből, ő azonban derűsen viszonozta a nézést.
Eközben Márk idegesen kanyarodott be az édesanyja háza elé. Amíg felsietett a lépcsőn, tekintete a telefon kijelzőjére tapadt, mintha attól várná a megoldást.
— Hol van Vivien? — csattant fel Ildikó hangja a vonal másik végén.
— Mit jelent az, hogy nem elérhető? Hiszen egyenesen hozzád indult volna!
— Ide kellett volna jönnie, de nem érkezett meg! Mi történt köztetek?
— Utánajárok — vetette oda Márk, és már fordult is vissza.
Újra és újra tárcsázta a felesége számát, de csak a tárgyilagos üzenet fogadta: a hívott fél nem kapcsolható.
Vivien közben nyugodtan jegyzetelt egy kis füzetbe. Sorra vetette papírra mindazt, ami a szívét nyomta: a szabadság utáni vágyát, az idegen elvárások súlyát, és azt az eltökélt gondolatot, hogy ezentúl maga akar dönteni a saját életéről.
Amikor Márk végül benyitott a lakásba, néma csend fogadta. A levegőben még ott lebegett Vivien parfümjének finom illata. Az asztalon egy fehér boríték hevert, rajta gondosan formált betűkkel: „Márknak”.
Lassan leereszkedett a székre, és kihajtotta a levelet.
„Ma ismét az édesanyádat választottad helyettem. Ezt nem tudom tovább vállalni. Többre vagyok hivatott. Beadom a válókeresetet.”
A papír remegett az ujjai között. A zsebében ismét megmozdult a telefon, de most nem törődött vele. Tekintete a falon függő esküvői fényképre tévedt, és akkor értette meg igazán: nem csupán a feleségét veszítette el, hanem azt a ragyogó, szabad szellemű nőt is, akibe valaha beleszeretett.
