— Azonnal vedd el onnan azt a táskát! Egy idős embernek le kell ülnie! — csattant fel fennhéjázó hangon egy ismeretlen öregasszony, alig hogy felszállt a buszra, és még csak Nórára sem nézett.
A fiatal anya először azt hitte, nem neki szól a megjegyzés. Nemrég sikerült csak nagy nehezen elcsendesítenie a kislányát, aki nem akart megmaradni a hordozóban, és kétségbeesetten az anyja ölébe kívánkozott. Nóra szíve szerint felvette volna, de a karjai a szülei falujáig tartó hosszú út alatt annyira elfáradtak, hogy most szinte élettelenül lógtak mellette.
Mivel a „udvariasnak” szánt felszólításra nem érkezett reakció, az asszony ingerülten meglökte a békésen alvó babát ringató hordozót. Olyan erővel tette, hogy az majdnem felborult. Nóra az utolsó pillanatban kapta el, és remegő kézzel állította vissza egyensúlyba.
— Mit művel? Nem látja, hogy egy kisgyerek alszik benne? — kérdezte felháborodva, nem hagyva szó nélkül a durvaságot.
— Talán süket vagy? Ha egy idős ember szól hozzád, illene odafigyelni! Teljesen elszemtelenedett ez a mai fiatalság! Látja, hogy felszálltam, mégsem pattan fel, csak ül ott arcátlanul, mintha semmit nem hallana! — emelte fel a hangját, és közben a többi utasra sandított, támogatást keresve.
— Miért kellene átadnom a helyem? Megvettem a jegyemet. Sőt, kettőt fizettem: egyet magamnak, egyet a gyermekemnek — felelte higgadtan Nóra.
— A gyereket az öledbe is vehetnéd, azt a cókmókot pedig — az öregasszony újra meglökte a hordozót, mire a kicsi felsírt — lerakhatnád a földre. Viselkedhetnél emberségesebben!
Nóra másodszor is elkapta a majdnem felboruló hordozót. Érezte, hogy a türelme végére ért. A kislányát így is felébresztették, tehát már nem volt mit veszítenie.
— Ki döntötte el, hogy én így fogok tenni? Fáradt vagyok, és előre gondoskodtam a kényelmemről. Kifizettem két jegyet, ezért most ülök. Ön pedig spórolni akart, ezért áll. Ez ennyire egyszerű.
— Még te akarsz engem kioktatni az életről?! — csattant fel a vénasszony, és esze ágában sem volt hagyni, hogy Nóra befejezze a mondandóját.
— Én mindig így utazom — hadarta tovább a nő, esélyt sem adva Nórának, hogy befejezze. — Mindig leülök, és eddig minden alkalommal akadt valaki, aki átadta a helyét, mert az emberek tisztelik az időseket. Most először futottam bele egy ilyen neveletlen teremtésbe.
— Akkor kérjen meg mást — felelte Nóra higgadtan, bár a hangja jeges volt. — Ha én annyira vállalhatatlan vagyok, nézzen körül. Tele a busz tisztességes, rendes utasokkal. Biztosan akad köztük valaki, aki szívesen feláll.
Ahogy a kezével végigmutatott az utastéren, a korábban kíváncsian figyelő tekintetek azonnal az ablak felé rebbenetek. Hirtelen mindenkit jobban érdekelt az utcai forgalom vagy a telefonja kijelzője. Az idős asszony végigmérte a társaságot, majd újra Nórára szegezte a szemét. Nyilvánvalóan őt tartotta a legkönnyebben sarokba szoríthatónak.
— Mindenki csak egy ülőhelyet foglal el. Te viszont kettőt, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga! — csattant fel. — Mondom, add át! Azt a hordozót meg le lehet tenni a padlóra.
Azzal már nyúlt is volna a babaülés felé, hogy arrébb tolja, de Nóra gyorsabbnak bizonyult. Egy határozott mozdulattal elkapta a csontos csuklót, és csendesen, ám kíméletlen éllel a hangjában így szólt:
— Ha még egyszer hozzáér a gyermekemhez, vagy felébreszti, eltöröm a kezét. Nem viccelek. Van bennem elég erő.
A fenyegetésre az asszony éles, rikácsoló hangon tört ki. Azonnal a sofőrt kezdte követelni, hogy állítsa meg a járművet és tegyen rendet.
— Ember! Hallja, mi történik itt? Ez a nő megfenyegetett! Azonnal tegye le a buszról! Veszélyt jelent rám! Hát süket maga?
A vezető természetesen már régóta hallotta a szóváltást, és addig reménykedett, hogy maguktól elcsitulnak. Amikor azonban a kiabálás egyre hangosabb lett, még néhány másodpercig tettette, hogy nem figyel, végül fáradt sóhajjal rálépett a fékre.
— Mi folyik itt? — fordult hátra ingerülten. — Nem lehetne ezt csendben elintézni? Muszáj vezetés közben ezzel zaklatni?
A szokásos rendreutasítás most sem hozott békét.
— Nézze meg ezt a szemtelen nőt! — váltott panaszos hangnemre az idős asszony. — Két helyet foglal, és esze ágában sincs felállni! Én pedig idős ember vagyok, nekem le kell ülnöm. Baj van a szívemmel, rosszul leszek állva!
A sofőr végigmérte Nórát és a mellette lévő ülést, ahol a hordozó állt, még mindig nem teljesen értve a helyzetet.
— Kisasszony, tényleg akkora gond lenne egy kicsit segíteni? — kezdte, miközben a buszban feszült csend telepedett az utasokra.
— Kisasszony, ugyan már, olyan nehéz lenne átadni a helyét? — tette hozzá a sofőr, még mindig nem érzékelve, hogy a Nóra mellett lévő táskának hitt tárgy valójában egy autós babahordozó.
— Igen, nehéz — felelte Nóra fáradtan, de határozottan. — Az egész utat idáig úgy tettem meg, hogy a kezemben tartottam a hordozót. Teljesen kimerültem. Ráadásul életveszélyes lenne ölben vinni a gyereket. A földre pedig biztosan nem teszem le. Nézzen csak körül, a padló olyan, mintha hónapok óta nem mosták volna fel.
— Adja át a helyet, idős emberről van szó — próbálkozott tovább a sofőr, akinek láthatóan elege volt a vitából.
— Akkor adja át más! — csattant fel Nóra. — Tele van a busz fiatal, egészséges utasokkal. Nekik talán könnyebb lenne felállni. — Körbenézett, de a tekintetek gyorsan elfordultak, senki sem mozdult.
— Én ide akarok ülni! Az ablak mellé, előre! Ott kényelmesebb nekem! Ha nem viszed el azt a gyereket, akkor legalább te állj fel! Mire vársz? Mozdulj már! — hajolt egyre közelebb az idős asszony, szinte ránehezedve Nórára.
A sofőr hangja keményebbé vált.
— Kisasszony, ez így nem mehet tovább. Két ülőhelyet foglal, miközben egy idős hölgy áll.
— Kifizettem mindkettőt — válaszolta Nóra, és elővette a telefonját. Elhatározta, hogy felhívja a férjét, de mielőtt tárcsázhatott volna, a sofőr elvesztette a türelmét.
— Nem érti, amit mondok? Azonnal álljon fel, és engedje át a helyet! Különben kirakom magát az útra a hordozójával együtt! Szép nevelést kapott, mondhatom. Egy idős ember áll, maga meg itt terpeszkedik, és még vissza is beszél! — fakadt ki indulatosan.
Zúgolódás futott végig az utastéren. Néhányan bólogattak, mások halkan méltatlankodtak a fenyegetés hallatán, de továbbra sem akadt senki, aki felállt volna. Nóra eközben bekapcsolta a telefonján a kamerát; a sofőr dühös tirádájának végét már rögzítette is. Úgy döntött, a továbbiakat bizonyítékként megőrzi.
— Két jegyet vettem, és jogszerűen foglalom el mindkét helyet — mondta higgadt, szinte jeges hangon. — Az, hogy hány éves vagyok, vagy ki áll előttem, nem tartozik magára. Ülve fogok utazni. És ha tovább fenyeget, annak következményei lesznek.
A határozott fellépés láthatóan visszavetette a sofőr lendületét. Amikor észrevette a felé fordított kamerát, ingerülten legyintett, visszaült a volán mögé, és végre elindította a buszt. Ez a fordulat teljesen váratlanul érte az idős asszonyt.
Az idős asszonynak azonban korántsem volt ínyére ez a fordulat.
— Hát ez most így marad? Emberek, tényleg ezt hagyják? Egy szemtelen fiatal nő sérteget egy tisztességes, idős hölgyet, és maguk csak némán végignézik? — háborgott fennhangon, támogatást keresve az utasok között.
A folyosó túloldalán ülő, testes asszony rosszallóan csóválta a fejét, majd szemrehányó mozdulattal Nóra felé bökött.
— Kisasszony, igazán nem szégyelli magát? Én már rég felálltam volna a helyében. A lelkiismeretem nem engedné, hogy ülve maradjak.
Nóra fáradtan fordult felé.
— Akkor nyugodtan adja át a saját ülését. Az, hogy ön hogyan kíván utazni, az az ön dolga. Engem viszont hagyjanak békén. Kimerült vagyok, és azért a helyért fizettem, amin ülök. Nem fogom átengedni.
— Feljelentelek! Panaszt teszek rád! — sipította az idős nő.
— Tegye csak — érkezett a higgadt válasz. — Mit fog beleírni? Hogy nem adtam át a megvásárolt ülésemet? Rajta. Én viszont biztosan panaszt nyújtok be. Már most elküldöm az autóbusz-állomás hivatalos oldalára a felvételt, csatolom a jegyeim fotóját is. Azt sem felejtem el megemlíteni, hogy a sofőr fenyegetőzött, és hogy ön majdnem fellökött egy mózeskosarat benne egy csecsemővel. Mire beérünk, remélhetőleg az illetékesek már olvassák is. A férjemnek is írtam, ő pedig értesítette a rendőrséget. A végállomáson várni fogják magukat, és ott majd elmondhatják, ki hogyan viselkedett szégyenteljesen.
Valóban üzent a férjének, kérve, hogy tegyen bejelentést a pályaudvar vezetőségénél a sofőr magatartása miatt.
— Intézzék egymás között! — morogta a vezető, és a továbbiakban egy szót sem szólt az út végéig.
A megsértődött asszony néhány megállóval később leszállt. A buszon maradók azonban egészen a célállomásig sustorogva tárgyalták a történteket. Többen általánosságban a mai fiatalokat ostorozták tiszteletlenséggel és arcátlansággal vádolva őket, míg Nórát külön is elmarasztalták, amiért szerintük nem mutatott kellő tiszteletet az idősebbek iránt.
Este, amikor otthon elmesélte az egészet a férjének, Nóra egy pillanatig sem érzett bűntudatot. Úgy vélte, csupán megvédte a saját határait. A férje egyetértett vele: különös, hogy az önérvényesítést sokan pimaszságnak bélyegzik, miközben azok, akik ezt számon kérik, gyakran észre sem veszik a saját udvariatlanságukat.
