A férje azon az estén egyszerűen nem ment haza. Eszter ugyanúgy várta, mint bármelyik másik napon: főtt a leves a tűzhelyen, a frissen mosott ruhákat teregette, közben a középső lányával a szorzótáblát gyakorolta, és időről időre az órára pillantott. A nagyobbik, Lilla is késett, pedig a balettórának már régen vége kellett volna hogy legyen. A férje késése viszont nem keltett benne különösebb aggodalmat – hozzászokott, hogy Márk gyakran túlórázik, vagy legalábbis ezt mondja.
Lilla végül este kilenc körül esett be az ajtón. Az ajkai duzzadtak voltak, a tekintete csillogott az izgalomtól.
– Megmondtam, hogy nyolcra itthon legyél! – förmedt rá Eszter már a küszöbön, de inkább csak kötelességből, mint valódi haraggal.
– Jaj, anya… – húzta el a száját Lilla. – Nem vagyok már kisgyerek. Tizenöt éves vagyok! Miért kell még mindig ilyen ósdi szabályok szerint élnem?
– Inkább ülj le tanulni – vágott közbe Eszter. – Különben még a boltban fogsz „szabad kasszát” kiabálni!
– Pont te beszélsz? – csattant fel a lány. – Te még egy napot sem dolgoztál, mégis kioktatsz!
Ez már fájt. Eszterből kitört az indulat, és egyre sötétebb jövőt festett a lánya elé: felelőtlen csókok, korai terhesség, félbemaradt élet. Lilla sem maradt adós a válasszal: azzal vágott vissza, hogy az anyja csak egy háztartásbeli, aki nem lát tovább a saját konyhájánál.
És valahol mélyen Eszter tudta, hogy ez az, ami igazán bántja. Fiatalon ápolónőnek tanult, amikor megismerte Márkot. A harmadik találkozásuk a fiú szüleinek hétvégi házában történt, és abból az estéből Lilla fogant. A tanulmányait már nem tudta befejezni. Márk azonban annyira lelkes volt a baba miatt, hogy szó sem esett arról, megtartsák-e – pedig alig ismerték egymást. Gyors esküvőt tartottak, még mielőtt a hasa látványossá vált volna, és hét hónappal később megszületett Lilla.
Eszter akkor még hitte, hogy később visszaül az iskolapadba, és dolgozni fog. Márk azonban fiúról álmodott. A második baba sokáig nem akart megfoganni. Lillánál minden elsőre sikerült, ráadásul nem is tervezték, most pedig hiába próbálkoztak. Orvoshoz mentek, ahol fertőzést találtak. Márk esküdözött, hogy semmi köze hozzá, bizonyára a szüléskor került Eszter szervezetébe.
Kezelés, újabb reménykedés, majd végre ismét terhesség.
– Most biztosan fiú lesz – jelentette ki magabiztosan Márk.
De kislány született. A csalódottságát nem is próbálta leplezni. Eszter sírt, mégis boldog volt, hiszen annyit vártak erre a babára. A kicsit Dórának nevezték el.
Harmadszor is próbálkoztak, és ismét lány érkezett. Ekkor Eszter már nem mert újabb terhességet vállalni. Az évei is haladtak, az utolsó várandósság nehéz volt, a legkisebb, Nóra pedig állandóan betegeskedett. Márk eleinte még győzködte, hogy adjanak egy utolsó esélyt a fiúnak, aztán látszólag beletörődött. Most derült ki, hogy csak más megoldást talált: keresett valakit, aki fiút szül neki.
Azon az estén tehát nem jött haza. Amikor Eszter végre elérte telefonon, a férfi hűvösen közölte: ne hívja többé, ő maga beadja a válópert. A lakást nagylelkűen ott hagyja neki, a gyerektartást pedig majd a bíróság állapítja meg – egy fillérrel sem ad többet a kötelezőnél.
Azt mondani, hogy Eszter összeomlott, enyhe kifejezés. Hisztérikus roham tört rá, Lilla hívta ki az ügyeletet.
Azután teltek a napok, és lassan tompult a fájdalom. Kiderült, hogy Márk új párja ikreket vár – két fiút –, már a negyedik hónapban jár. Valószínűleg az ultrahang után döntött úgy, hogy kilép a házasságából. Ennyire mindent felülírt benne a fiú utáni vágy? Eszter hiába kereste erre a választ.
A lakás miatt hálás volt, hiszen három gyerekkel nem maradt fedél nélkül. A tartásdíj kérdése azonban már korántsem ígérkezett ilyen egyszerűnek.
A tartásdíj ügye viszont hamar kiábrándító fordulatot vett. A papírokon szereplő fizetés nevetségesen alacsony volt – hivatalosan csak a minimálbért kapta, a többit zsebbe. A feketén szerzett jövedelmet pedig szinte lehetetlen bizonyítani. Eszternek nem volt gyomra bíróságra járni, vitatkozni, bizonygatni. Nem ilyen természetű ember volt. Inkább munkát keresett.
Fél évig egy áruház pénztárában dolgozott – épp ott, ahol korábban a lányainak jósolta, hogy ha nem tanulnak, ott kötnek ki. Aztán valaki megemlítette, hogy ápolóként, gondozóként is el tudna helyezkedni. Bár a képzettsége nem volt teljes, valamennyi egészségügyi alapja akadt, és ebben a szakmában nem mindig a papír számít elsőként, hanem a tisztesség és az emberség.
Nem a fizetéssel volt baja – a munka keményebbnek bizonyult, mint várta, mégis jobban esett neki, mint a pénztárgép mögött ülni. Itt legalább érezte, hogy értékelik a munkáját, és a ledolgozott órákért valóban megkapja a bérét. Otthon hiába főzött, mosott, takarított, az természetes volt, és sokszor még egy köszönöm sem járt érte. Mégis motoszkált benne valami hiányérzet. Régebben tudta, miért él: hogy a férjét és a gyerekeit boldoggá tegye. Most viszont úgy tűnt, senkinek sincs igazán szüksége rá. A két nagyobb lánya eltávolodott tőle; talán őt hibáztatták azért, hogy Márk kilépett az életükből. A legkisebb ezzel szemben szinte rátapadt, és egyre többször betegeskedett – a boltban pedig nem nézték jó szemmel a gyakori táppénzt. Ez is közrejátszott abban, hogy a gondozói pályát választotta: így hasznosnak érezhette magát, és a beosztása is rugalmasabb lett, a kicsit rábízhatta a nővéreire.
A betegei különfélék voltak. Volt, akinek injekciót kellett beadni, másnak segíteni az étkezésben vagy elkísérni a mosdóba, és akadt olyan is, aki csupán beszélgetni vágyott. A feladat fizikailag és lelkileg is megterhelőbb volt, mint gondolta, mégis közelebb állt hozzá, mint bármi korábban.
Amikor belépett az új páciens szobájába, azonnal megismerte, noha hosszú évek teltek el azóta, hogy utoljára látta. Talán maga sem tudta volna megmondani, mennyi idő. Az asszony sokat változott. Az arca barázdákkal volt tele, a bőre foltos és pergamenszerű, a haja megritkult és teljesen kifehéredett, alóla sárgás fejbőr derengett elő. Különösen a haját sajnálta, mert élénken élt benne az emlék: valaha sűrű, fényes, mély gesztenyebarna volt, amely a napfényben rézszínben csillogott. Egyetlen dolog maradt érintetlen: a tekintete. Az a különös, élénk zöld szempár, amelyhez foghatót azóta sem látott.
– Ildikó néni?
Az idős asszony szinte ugyanabban a pillanatban felismerte őt. Reszkető kézzel nyúlt Eszter felé, ujjai finoman megérintették az övét, és halvány mosoly suhant át az arcán.
– Eszterkém…
Valaha egészen véletlenül sodródtak egymás mellé. Eszter kislány volt még, amikor egy nyári napon az édesanyjával málnát szedtek a kertjükben. Mire végeztek, már alig álltak a lábukon a hőségtől. A busz kétóránként járt, így sokáig kellett várniuk. Az anyja hirtelen ötlettől vezérelve elszaladt a közeli boltba, mert azt hallotta, olcsón lehet befőttesüveget kapni. A málnával teli vödröt Eszterre bízta, és szigorúan megparancsolta, hogy egy tapodtat se mozduljon.
Csakhogy a nap tűzött, a levegő fullasztó volt, és a közelben egy férfi cigarettázott, a füst egyenesen az arcába szállt. Eszter néhány lépéssel arrébb húzódott a megálló mögé. Ott pillantott meg egy hatalmas fekete macskát, amelynek egyik füle cafatos volt, és félig a szemére lógott. Eszter tudta, mit mondanak a fekete macskákról – ha átszalad előtted, balszerencsét hoz. Amikor az állat megindult felé, ijedtében oldalra ugrott, de megbotlott egy kiálló gyökérben, és elesett. A vödör kiborult, a málna szétgurult a porban.
Kétségbeesetten fakadt sírva.
– Mi történt, kicsim? – hallott meg egy lágy női hangot.
Eszter elvette a kezét az arcáról. Egy ismeretlen asszony állt előtte, piros kendőben és könnyű, piros ruhában. A szeme élénkzölden ragyogott, akár két smaragd.
– Kiesett? – kérdezte együttérzően.
– A-a-anya… – hüppögte Eszter. – Mindjárt visszajön, és…
Az asszony lehajolt hozzá, és nyugodt hangon azt mondta:
– Figyelj csak, segítek neked. Most adok a saját málnámból, és rendbe hozzuk ezt az egészet.
– Most átteszek egy keveset az én málnámból a te vödrödbe, és anyának egy szót sem szólunk róla, rendben?
Eszter még válaszolni sem tudott, olyan gyorsan történt minden. A piros ruhás asszony felkapta a saját, kék műanyag vödrét, és határozott mozdulatokkal átszórta a fényes, illatos szemeket Eszter edényébe.
– Köszönöm… – suttogta a kislány.
A nő mosolyogva az ajkához emelte a mutatóujját.
– Pszt… ez a mi titkunk.
Lilla semmit nem vett észre az egészből. Otthon csak annyit jegyzett meg csodálkozva, hogy az idei málna mintha nagyobb és édesebb lenne, mint tavaly. Eszter azonban annyira felzaklatta magát a történteken, hogy éjszaka belázasodott. Forró volt a homloka, nyugtalanul forgolódott, Lilla pedig reggelre teljesen kétségbeesett, és orvost hívott.
– Kár, hogy Erika doktornő már nyugdíjba ment – sóhajtott. – Egy új doktornőt küldtek helyette… ki tudja, talán még csak gyakornok.
Nem gyakornok érkezett. Az ajtóban egy Lillánál is idősebb, nyugodt tekintetű asszony állt, barátságos mosollyal az arcán. A szeme élénkzölden csillogott, akár a smaragd.
Amikor Eszter döbbenten rámeredt, a doktornő ugyanazzal a mozdulattal az ajkához emelte az ujját, mint akkor a kertben.
– Szervusz, Eszter – mondta csendesen. – Ildikó vagyok, a körzet új orvosa. Mostantól én vigyázok rád.
Ildikó doktornő később is sokszor bizonyította, milyen kivételes szakember. Harmadik osztályban Eszter csúnyán bukott a biciklijével, és olyan szerencsétlenül esett, hogy a kezén két ujj megmentése is kétségessé vált. A kórházban még az amputáció lehetősége is felmerült. Ildikó azonban naponta kétszer eljött hozzájuk, gondosan tisztította és kötözte a sebet, egy ritka, külföldről beszerzett kenőccsel kezelte. Végül sikerült megmenteni az ujjait.
Hatodikban újabb ijesztő időszak következett: Esztert gyakran gyötörte erős hasfájás. Mentő is vitte kivizsgálásra, de vakbélgyulladást nem találtak, így hazaküldték. Ildikó doktornő azonban nem nyugodott bele. Megvizsgálta, majd saját maga hívta újra a mentőket, és ragaszkodott hozzá, hogy azonnal a sebészetre vigyék. Igaza lett – a vakbél rendellenes helyen feküdt, a tünetek sem voltak tipikusak, de már hashártyagyulladás kezdődött. Egy hajszálon múlt minden.
Nem csoda, hogy Eszter ekkor határozta el: orvos lesz. Az egyetemre végül nem vették fel, így ápolónői képzésre ment. A többi már ismert: ott találkozott Márkkal, és az élete más irányt vett.
– Annyira örülök, hogy látlak, Eszterkém! – mondta egyszer Ildikó, amikor évekkel később újra találkoztak.
Kiderült, hogy a doktornőnek sosem született gyermeke. A rokonai messze éltek, vagy maguk is segítségre szorultak. Sokáig önálló maradt, de az utóbbi időben már felkelni sem tudott az ágyból.
– Szklerózis multiplex – sóhajtotta. – Már akkor diagnosztizálták, amikor te még kicsi voltál. Reménykedtem, hogy talán történik valami csoda… de nem így lett.
Eszter gyakrabban maradt nála, mint ahogy eredetileg tervezte. Tudta, hogy máshol is várják, mégsem volt szíve siettetni a látogatásokat. Látta, mennyire magányos az egykor erős és határozott asszony.
Néhányszor a legkisebb lányát, Nórát is magával vitte. A kislány sokat betegeskedett, a nagyobb testvérei pedig mindig találtak kifogást, miért nem tudnak vigyázni rá. Akadt néhány páciens, aki rosszallóan nézte, hogy gyermeket hoz magával, féltek a fertőzéstől. Eszter azonban sosem vitte Nórát beteg ember közelébe; a folyosón ültette le egy székre, amíg végzett.
– Miért hurcolod magaddal azt a gyereket? Hagyd itt nálam – javasolta egyszer Ildikó.
– Igen, anya, hadd maradjak a nagyinál! – csillant fel Nóra szeme.
Eszter torka elszorult. A kislánynak egyik nagymamáját sem adatott meg igazán megismernie: az egyik még a születése előtt meghalt, a másik csak a legidősebb unokát ringathatta. Ildikó szemében könny csillant, amikor meghallotta a „nagyi” szót.
Eszter mégis aggódott. Nóra alig volt ötéves, Ildikó pedig ágyhoz kötötten élt. Mi van, ha valamire szükség lesz? Mi van, ha a kislány megijed? Ezek a gondolatok kavarogtak benne, miközben aznap is sietve indult vissza hozzájuk, hogy megnézze, minden rendben van-e.
Amikor azonban lihegve benyitott a lakásba, megkönnyebbülten látta, hogy minden a legnagyobb rendben van. Nóra egy kis széken kuporgott Ildikó ágya mellett, és tágra nyílt szemmel hallgatta, ahogy az idős asszony éppen a „Hét föld alatti király” egyik fejezetét olvassa fel neki. A szobát békés, meghitt hangulat lengte be.
– Jaj, de köszönöm, hogy vigyázott rá! Ugye nem fárasztotta ki túlságosan? – kérdezte Eszter kissé aggódva.
– Ugyan már, édesem – legyintett mosolyogva Ildikó. – Inkább ő olvasott nekem egy teljes oldalt, most meg én folytatom neki. Te viszont elég kimerültnek tűnsz. Ülj le egy percre, pihenj meg, főzök egy teát.
Hazafelé menet Nóra szinte levegőt sem vett, annyit mesélt Ildikóról. Csillogó szemmel sorolta, milyen okos, milyen kedves, és milyen sok mindent tud.
– Ha nagy leszek, orvos leszek, pont, mint ő – jelentette ki ünnepélyesen. – És majd meggyógyítom. Jó? De anya… ha orvos, miért nem tudja saját magát rendbe hozni?
Eszter válaszolni készült, amikor egy fekete macska szaladt át előttük az úton. Egy pillanatra megállt, rájuk nézett, aztán eltűnt a bokrok között. Eszter gyomra összerándult. Rossz előjel – villant át az agyán. Aztán rögtön eszébe jutott a málnával teli vödör emléke, és igyekezett elhessegetni a baljós gondolatot. Nem, ez inkább jót jelent.
A ház bejáratánál a szomszéd állította meg őket. Kedves ember volt, gyakran segített a lányoknak biciklit szerelni, s időnként a kertjéből hozott almával lepte meg őket.
– Nem láttak erre egy fekete macskát? – kérdezte kissé lihegve. – Kiszökött a csirkefogó.
– Arra futott! – mutatott Nóra lelkesen.
– Köszönöm! Lakásban tartom, még sosem volt kint. Csak résnyire hagytam az ajtót, mert új kanapét hoztak, és már ki is slisszolt!
– Gyere, megmutatom! – ragadta kézen Nóra, és már húzta is maga után.
Eszter kissé zavarban, de követte őket. Végül a macskát egy berkenyefán találták meg, kétségbeesetten nyávogott a vékony ágak között. A szomszéd próbált felmászni, de a fa nem bírta volna el. Így Nórát emelték fel, aki ügyesen lekapta az állatot – bár az ijedtében végigkaristolta a kezét.
– Fertőtleníteni kellene. Van otthon hidrogén-peroxid? – kérdezte a férfi.
– Igen, van – felelte Eszter.
– Én majd orvos leszek! – jelentette ki Nóra büszkén.
– Nahát, az nagyszerű! – dicsérte meg a szomszéd.
A kislány lendületbe jött.
– Ma is orvosnál voltunk anyával. Az anyukám is az, ő injekciókat ad a néniknek. Engem meg nem vesznek be az oviba, mert azt mondják, folyik az orrom. Pedig nem is! Csak szipogok. Amióta apa elment, mindig szipogok…
Eszter arca lángba borult. A szomszéd azonban tapintatosan, túlzó jókedvvel reagált:
– Akkor legalább időben kitanulod az injekciózást! De a karmolást azért ne felejtsétek el lekezelni! Tudják mit? A macskamentő akcióért cserébe meghívom magukat egy teára. Vettem ma friss süteményeket is. Szereted a krémest?
– Nagyon! – kiáltotta Nóra.
– És te, Eszter? – kérdezte a férfi kissé bátortalanul.
– Hát… igen, szeretem – mosolyodott el.
– Akkor nincs mese, jöjjenek! Bár előre szólok, legénylakás… nem makulátlan.
A tea végül nevetéssel és morzsákkal tarkított, meglepően kellemes délutánná kerekedett. Hazafelé Nóra már azt fejtegette, hogy nekik is sürgősen szükségük van egy macskára. Feketére, pontosan olyanra, mint „Balázs bácsié”.
– És mikor megyünk Ildikó nénihez? – tette fel hirtelen a kérdést.
Eszter tudta, hogy az idős asszonyhoz jár ugyan gondozó, ő pedig kétnaponta látogatja, mert többre már nem futja Ildikó pénzéből.
– Holnap – felelte. – Előbb végigjárjuk a betegeimet, és utána beugrunk hozzá. Rendben?
– Nem mehetnénk egyből? Csak ülnék mellette. Megígértem, hogy megmutatom neki a hörcsögös könyvemet!
– Megkérdezzük tőle. Ha neki is jó…
– Jó lesz – legyintett magabiztosan Nóra. – Olyan jó, hogy nem kell oviba mennem!
Este kilenckor Eszter az órára pillantott. Lilla még nem ért haza. Az ablakhoz lépett: a ház előtt állt, egy kócos hajú fiúval, kézen fogva. Eszter elmosolyodott, csendesen behúzta a függönyt, majd nekilátott a másnapi ebéd előkészítésének. Meglepve vette észre, hogy hosszú idő óta először nem szorítja könny a torkát.
