Márk, ahogy az ilyenkor illik, virágcsokorral és színes lufikkal érkezett a kórház elé, amikor hazavihette a feleségét és az újszülöttet. Készített néhány fotót, majd a frissen kitakarított, ragyogó lakásba vitte őket. Nem maradt sokáig, ami némi értetlenséget hagyott maga után: hogyan lehet csak úgy magára hagyni egy ilyen gyönyörű és eszes nőt?
A kislány, Viktória, július 31-ének hajnalán, két nyári hónap határán született, az Oroszlán jegyében. Az oroszlán az állatok királya – uralkodó, vezér, akihez a tűz eleme és a Nap bolygója tartozik. Márpedig a Nap körül forog minden más.
Nem is csoda, hogy Réka és Márk élete attól a pillanattól kezdve a kis „napocskájuk” körül kezdett keringeni. Angyalkának, kincsemnek, drágaságnak becézték, és minden mozdulatát áhítattal figyelték.
A szülésznő, miután lemérte az újszülött 55 centiméteres hosszát, elismerően hümmögött.
– Micsoda sudár teremtés! Igazi szépség lesz belőle, anyuka!
Réka szíve megtelt boldog izgalommal. Régóta vágytak már erre a gyermekre, így minden szava aranyként csengett a fülében.
Viktória egyke lett, a szülőknek pedig nemigen volt tapasztalatuk gyereknevelés terén. Igaz, Réka olykor vigyázott a testvére gyermekeire, így valamennyi összehasonlítási alapja akadt. És be kellett látnia: a nővére gyerekei mellett az ő kislánya bizony jóval temperamentumosabbnak tűnt.
Makacs volt és öntörvényű már egészen kicsi korától. Kétéves koráig következetesen nemet mondott a bilire, hiába próbálták minden türelemmel rászoktatni.
Amikor beszélni kezdett, szinte minden kérésre ugyanazt felelte tömören:
– Nem aka’om!
Vagyis: nem vagyok hajlandó, és ezen sem könyörgés, sem fenyegetés nem változtat.
Egy reggel például kijelentette, hogy nem öltözik fel, és ruhátlanul akar maradni. Az éppen rá vigyázó nagymama végül kétségbeesésében kitette a sötét előszobába, ahol a kislány két órán át torka szakadtából sírt. De amikor újra felajánlották neki a ruhákat, csak a jól ismert válasz érkezett:
– Nem aka’om!
– Meg fogtok még szenvedni ezzel a csökönyös teremtéssel – csóválta a fejét gyakran Emese nagymama. – Még megmutatja nektek, hol lakik az Úristen!
Emese a szocializmus éveiben nőtt fel, és különös tisztelettel beszélt egy egykori vezetőről, aki köztudottan rajongott bizonyos gabonafélékért – igen, a kukoricáról van szó.
Bár a szülők néha csalódottan sóhajtottak – nem egészen ilyen angyali természetre számítottak –, összességében mégis rendben haladtak a dolgok.
Az óvodában, majd később az iskolában Viktória mindig a figyelem középpontjában állt. Körülvették a hozzá hasonlóan élénk eszű társai. Már gyermekként kitűnt gyors felfogásával, találékonyságával és váratlan, sziporkázó humorával. Az Oroszlánok már csak ilyenek.
Sokan keresték a barátságát, mert izgalmas, karakteres személyiség volt. Tulajdonképpen már egészen fiatalon kialakult benne egy erős, magabiztos egyéniség. Jól érezte magát egyedül is, soha nem unatkozott.
Eszébe sem jutott kistestvért kérni. Ugyan minek egy folyton síró csomag, ami csak felforgatja az életét? Az Oroszlán számára a kényelem és a saját tér szent dolog.
– Kopogni illik, anya, mielőtt bejössz! – figyelmeztette egyszer határozottan Rékát. – Nem tudhatod, éppen mivel foglalkozom.
A szülők csak pislogtak a határozott rendreutasítás után.
– Nahát! – hüledeztek, miután finoman, de egyértelműen helyretette őket a saját lányuk.
Mégsem vitatkoztak vele. Az utóbbi időben egyre világosabbá vált számukra, hogy Viktória szavaiban mindig ott lapul valami megfontolandó igazság. Kivételesen éles eszű gyerek volt, és ezt ők is pontosan tudták.
Az iskolát végül ragyogó eredménnyel fejezte be: aranyéremmel búcsúzott. Ráadásul úgy, mintha mindez a világ legtermészetesebb dolga lenne. Egyformán könnyedén boldogult a reál tantárgyakkal – az algebra és a fizika sem jelentett kihívást –, de ugyanilyen magabiztosan mozgott az irodalom és a nyelvtan világában is. Nem volt gyenge pontja.
Éppen ez okozta a gondot. Hogyan válasszon hivatást az ember, ha minden területen tehetséges? Ugyanaz a gyermekkori kérdés motoszkált benne, amit annyi vers is megfogalmaz: merre induljak, mihez kezdjek az életemmel?
Konkrét szenvedély híján nehéz dönteni. Ám az Oroszlán természet – mert az volt tetőtől talpig – ösztönösen a befolyás és az elismerés felé húzta. A tekintély, a rang, a reflektorfény – ezek jelentették számára az igazi vonzerőt. Akik ismerték a horoszkópok világát, pontosan értették ezt.
Így esett a választása a közigazgatási és jogi egyetemre. Bár aranyérmesként több lehetősége is akadt volna, biztos, ami biztos alapon a fizetős képzésre is beadta a jelentkezését. Nem akart semmit a véletlenre bízni.
A szülei ismét meglepődtek ezen az előrelátáson, de nem szóltak semmit. Mit ne tenne az ember az egyetlen, imádott gyermekéért?
Az évek múltával Viktória a csinos kamaszlányból büszke tartású, kissé hűvös eleganciát sugárzó fiatal nővé érett. Pontosan tisztában volt az értékeivel – és ehhez nem volt szüksége semmiféle divatos beavatkozásra. Bár valószínű, hogy Réka és a férje még arra sem sajnálták volna a pénzt, ha a lányuk ilyesmit kér.
A napfény mindenkinek kell – és Viktória valóban sugárzott. Nem csoda, hogy mindig akadt körülötte néhány hódoló. Volt, aki csak a közelségéből akart egy kis meleget lopni, mások abban bíztak, hogy ha mellé állnak, rájuk is vetül valamennyi a ragyogásából.
Ő egyikük közeledését sem utasította vissza nyersen, de nem is köteleződött el. Inkább kívülállóként figyelte az eseményeket, mintha egy érdekes játszmát szemlélne: vajon ki kerül fölénybe a végén?
A leendő férjével egy forró nyári napon ismerkedett meg. A barátnőivel tértek be egy kávézóba, hogy fagylalttal hűsítsék magukat. Odakint harminc fok fölé kúszott a hőmérő higanyszála, bent viszont csendesen duruzsolt a légkondicionáló. A hangszórókból halk zene szólt – Adamo énekelt hulló hóról –, ami különös ellentétben állt a kinti kánikulával. A levegőt vanília és friss eper illata lengte be a színes fagylaltgombócokból, és az egész helyet valami megmagyarázhatatlan, már-már meseszerű hangulat töltötte meg.
Márk azonnal kiszúrta a társaságból Viktóriát. A lány éppen beszélt, a barátnői pedig tátott szájjal hallgatták. A fiatalembert lenyűgözte a kisugárzása. Viktória is felfigyelt rá: ápolt, határozott megjelenésű, erős testalkatú férfi volt. Első pillantásra úgy tűnt, méltó párja lehetne.
A külseje éppen megfelelő volt – nem halványította el őt, de nem is maradt el mellette. Ennél több nem is kellett.
Márk felkérte egy lassú táncra, később pedig felajánlotta, hogy hazakíséri. Így kezdődött minden. Akkor még egyikük sem foglalkozott azzal, hogy a Bak és az Oroszlán csillagjegyét a horoszkópok szerint nem nevezik éppen harmonikus párosításnak. Az asztrológusok ugyan figyelmeztetnek az efféle kapcsolatok nehézségeire, de mindig hagynak egy kiskaput: talán mégis sikerülhet.
Hiszen az ember hajlamos azt gondolni, hogy rá nem vonatkoznak a szabályok. Márk azonban…
…Márk azonban és Viktória akkoriban még csak nem is sejtették, miféle „összeférhetetlenséget” jósolnak nekik a csillagok. Fiatalon az ember ritkán hisz horoszkópokban. Ugyan ki veszi komolyan az efféle jóslatokat? Valószínűleg olyanok találják ki őket, akik szeretnek mások életébe belebeszélni.
Amikor Viktória befejezte az egyetemet, irigylésre méltó menyasszonynak számított. Saját, kényelmes garzonlakása volt, tekintélyes megtakarítás pihent a bankszámláján, és egy csinos külföldi autó is ott állt a ház előtt. A szülei gondoskodtak róla, hogy a lányuknak semmiben ne legyen hiánya, és a lehető legjobb indulást kapja az élethez.
Az esküvő így szinte magától értetődő lépésnek tűnt. Mi akadálya lehetett volna? Mindketten fiatalok voltak, tele tervekkel, és szerették egymást. Úgy gondolták, minden adott a boldog közös jövőhöz.
A fényűző lakodalom és az elegáns éttermi vacsora után azonban Márk számára lassan kirajzolódott egy kevésbé derűs kép. Újdonsült felesége mintha állandóan valamiféle nagyvilági úrhölgy szerepében tetszelgett volna – sőt, olykor inkább egy mindenkit irányító királynő benyomását keltette. A férjére és az édesanyjára pedig a „teljesítsd a kívánságomat” szerepe jutott, mintha ők csupán végrehajtók lennének.
Márk édesanyja az évek során megtanulta, hogyan kerülje el a felesleges vitákat, és ösztönösen alkalmazkodott. A fiatal férjet azonban váratlanul érte ez az új helyzet, és egyre kellemetlenebbül érintette.
Viktória nem tűrt ellentmondást. Számára természetes volt, hogy az utolsó szó mindig őt illesse meg. A saját álláspontját tekintette az egyetlen elfogadhatónak, minden más véleményt pedig kíméletlenül bírált.
Ráadásul szinte állandó elégedetlenség lengte körül. Márk rosszul fogalmazott, nem megfelelően mozdult, nem azt vásárolta, amit kellett volna, és szerinte még az öltözködése is kifogásolnivalót hagyott maga után. Ami eleinte jelentéktelen apróságnak tűnt, idővel fullasztó teherré vált. Ezek az „apró” megjegyzések lassan mérgezték a mindennapokat, és Márk egyre gyakrabban tette fel magának a kérdést: nem siette-e el a döntést?
Aztán Viktória teherbe esett, és a férfi minden kételye háttérbe szorult. Hamarosan apa lesz – az ultrahang vizsgálat kisfiút mutatott. Az öröm azonban nem tartott zavartalanul sokáig: megérkezett az első trimeszter kellemetlen velejárója, a rosszullét. Egyik nap görögdinnyére vágyott, másnap avokádóra, aztán ásványvizet kért, majd szemrehányást tett, amiért Márk koktélparadicsomot hozott haza.
A férfi kissé kétségbeesetten gondolt arra, hogy a várandósságnak még lesz második fele is, amelyről szintén azt beszélik, nem mentes a kellemetlenségektől. Néha azon töprengett, vajon hogyan boldogultak a kismamák évtizedekkel korábban, amikor a boltok polcain alig volt választék, és a gyümölcs kimerült az almában.
Amikor Viktória több alkalommal is felhívta a munkahelyén, hogy számonkérje valamin, az irodában dolgozó idős könyvelőnő félrehívta Márkot.
– Miért hagyod, hogy így beszéljen veled? – kérdezte csöndesen. – Talán kevesebbet érsz nála? A terhesség nem betegség. Ha szüksége van valamire, nyugodtan elmehet érte maga is. A mozgás még jót is tesz.
Időközben Viktória visszatért dolgozni. Egyik nap azonban – szokásához híven – megpróbálta kioktatni az egyik kolléganőjét, biztosra véve, hogy az majd, mint mindenki más, elfogadja az ő álláspontját.
Csakhogy ezúttal nem így történt. A kolléganő váratlanul rászólt, hogy inkább maradjon csendben, és tartsa meg magának a véleményét. Tanúk nem voltak, a szavak mégis élesen csattantak. Viktória zavarba jött, és most először nem talált visszavágást, pedig korábban mindig szellemesen és magabiztosan védte meg magát. Ez az incidens azonban nyugtalanító érzést hagyott benne, mintha valami repedés jelent volna meg addigi sérthetetlenségén.
A korábbi magabiztossága mögött most először derengett fel a felismerés: akadt valaki, aki nem hátrált meg előle. Viktória ráébredt, hogy ebben a játszmában akár alul is maradhat – és azt ő nem viselte volna el. Inkább visszavonulót fújt. Bár a szülési szabadság még nem volt időszerű, beadta a felmondását, arra hivatkozva, hogy saját döntése. Otthon azonban forrt benne a düh: nehezen emésztette meg, hogy valaki egyszerűen „lekezelte”.
A benne felgyülemlett keserűség újult erővel zúdult a családjára. Édesanyja és a semmiről sem tehető Márk kapták a szemrehányások sorozatát, míg az édesapja a munkába temetkezve próbált kimaradni a viharzónából. Márk tűrőképessége lassan elérte a határát: ahogy a régi tétel mondja, a mennyiségi változás egyszer csak minőségi fordulatot hoz.
A kritikák szinte pergőtűzként záporoztak. Egy idő után Márk fejében megszületett az elhatározás: nem tragédiát készül okozni, csupán eltűnni egy időre. Elege lett abból, hogy állandó céltábla. Nem látványos jelenettel, hanem csendes döntéssel akart kilépni ebből a fullasztó helyzetből.
Amikor elérkezett az idő, Viktória egészséges kisfiúnak adott életet. Márk a kórház előtt virágcsokorral és lufikkal várta őket, ahogy azt illik. Készültek fényképek, az otthon makulátlanul rendben fogadta az újdonsült anyát és babát. Aztán a férfi összepakolt, és elment. Nem csapott ajtót, nem rendezett jelenetet – egyszerűen távozott. A kérdés ott maradt a levegőben: ki hagy ott egy ilyen vonzó és eszes nőt?
Hamar kiderült, hogy a szüleihez költözött vissza. A fiának megígérte, hogy gondoskodni fog róla, és a telefonszámát sem cserélte le.
– Ugyan már, majd lenyugszik és visszajön – próbálta vigasztalni lányát az édesanyja. – Hová menne el egy ilyen feleség és egy újszülött mellől?
Viktória is ebbe kapaszkodott: nála jobbat úgysem talál.
Csakhogy Márk eszében sem volt új párt keresni. Nem nőre vágyott, hanem levegőre. Időre, hogy kitisztuljon a feje, és megszabaduljon attól a nyomástól, amit „családi boldogságnak” neveztek.
Egy hét telt el. Az álmatlan éjszakáktól kimerült Viktória végül felhívta.
– Teljesen kimerültem, a kisfiú megállás nélkül sír. Mikor jössz haza? – kérdezte feszülten.
– Soha – felelte Márk röviden. – Beadom a válókeresetet.
A vonal megszakadt. A mondat úgy csapódott be, mint egy robbanás. Hogy merészeli visszautasítani őt? Egy ilyen nőt? Majd megmutatja neki. Egy ilyen szépségért mások sorban állnának.
Csakhogy a kívánságokat teljesítő csodák elmaradtak. A bűvös segítség mintha eltűnt volna a láthatárról.
Udvarló akadt bőven. Meghívások, bókok, csillogó tekintetek – minden megvolt. De amikor komoly elköteleződésről esett szó, a lelkesedés alábbhagyott. A tapasztaltabb férfiak pontosan tudták: egy Oroszlán természetű nővel csak akkor lehet békés az élet, ha nem engedik át neki az irányítást. Viktóriánál viszont már régen nála volt a gyeplő – ahogy idősödő nagymamája szokta mondani.
Az ifjú anya így új irányba kezdett kutatni. Talán mégis számítanak a csillagok? Lehet, hogy nem véletlenek a jegyek közti ellentétek? A mai bizonytalan világban miért ne kapaszkodhatna az asztrológiába? Talán nem egy makacs Bakra lett volna szüksége, hanem egy alkalmazkodó Nyilasra, aki rajongva figyel rá, és készségesen követi az útmutatásait.
Ha már a szakértők ezt állítják, biztosan nem tévednek – gondolta. Így hát jöhetnek a horoszkópok, születési képletek, bolygóállások. Kedves asztrológusok, készüljetek: Viktória úton van. És aki nem bújik el időben, az magára vessen…
