— Lilla, jól vagy? — Réka, a tanúja és egyben a legközelebbi barátnője aggódva dugta be a fejét az öltözőbe. — Olyan sápadt vagy, mint a fal.
— Várj egy pillanatot… — suttogta Lilla, és a telefonja kijelzőjére meredt. Az ujjai remegtek. — Most írt Emese.
— Melyik Emese?
— Márk exe. Azt állítja, tegnap nála járt.
Réka azonnal odalépett, és szinte kikapta a készüléket a kezéből. Hangosan olvasta az üzenetet:
— „Jogod van tudni. Tegnap felkeresett. Neked is hazudik, ahogy nekem tette. Ne engedd, hogy tönkretegye az életed.”
— Ez lehet egyszerű rosszindulat. Féltékenység. Színtiszta bosszú — vágta rá Réka.
Lilla nem felelt. Lassan leült a sminkasztal elé, és a tükörképét bámulta. A szemében könny csillant. A hófehér ruha, a gondosan besütött haj, a fátyol — hirtelen mindez jelmeznek tűnt, mintha csak szerepet játszana.
— Tegnap este nem értem el… vagy húszszor hívtam — mondta elcsukló hangon. — Azt mondta, lemerült a telefonja a legénybúcsún. És ha ez sem volt igaz?
— Lilla, figyelj rám! — Réka elé állt, és megszorította a kezét. — Most sokkot kaptál. Nem tudjuk, mi az igazság. Tizenöt perc múlva kezdődik a szertartás!
Lilla hirtelen felpattant.
— Nem megyek ki hozzá. Nem tudok úgy a szemébe nézni, hogy közben nem tudom, átvert-e.
Az ajtó felé indult.
— Hová mész?
— Szükségem van egy kis levegőre. Gondolkodnom kell.
— Lilla, állj meg! Mindenki itt van! A szüleid, a kollégák, még a főnöke is… Márk rád vár!
— Akkor várjon.
Kitárta az ajtót. A folyosón sürgés-forgás: pincérek siettek tálcákkal, a fotós objektívet cserélt, dobozok csörömpöltek. De számára mindez jelentőségét vesztette. Szinte rohant kifelé az épületből.
A magassarkú cipő kopogott a kövön, a fátyol lobogott mögötte. Az emberek utána fordultak, valaki még fel is vette telefonnal. Egy kislány csilingelő hangja ütötte meg a fülét:
— Anya, nézd! A hercegnő elszalad!
Lilla befordult a sarkon, lihegve állt meg. A gondolatai kuszán kavarogtak: Hazudott? Vagy ez csak egy aljas hazugság? És mi van, ha sosem tudom meg?
A telefonja rezegni kezdett. A kijelzőn Márk neve villogott. Kinyomta. Újra hívta. Megint elutasította. Hangüzenetek érkeztek egymás után.
— Lilla, hol vagy? Minden rendben? Várlak…
— Ha valami baj van, mondd el. Itt vagyok…
Egy harmadik üzenet is befutott, de Lilla már nem hallgatta végig, csak meredt maga elé, miközben a mellkasában egyre erősebben dübörgött a bizonytalanság.
Végül mégis visszahallgatta az utolsó üzenet töredékét.
— …Réka mondta, hogy elmentél. Miért? Lilla, kérlek, gyere vissza.
A lány egy kis park szélén torpant meg, majd rogyadozó lábakkal leült egy hideg padra. Úgy érezte, a szíve a bordái mögött kalapál, mintha ki akarna törni.
— És ha igaz? — suttogta maga elé. — Akkor én most csak gyáván elfutottam? De ha hazugság az egész… miért nem kérdeztem rá?
Nem düh tombolt benne, hanem valami sokkal alattomosabb: a rettegés. A tévedéstől. Az árulástól. Attól, hogy egy hazugságra épített házasságba sétál bele vakon.
A telefon újra rezdült a kezében. A kijelző fényét nézte pár másodpercig, aztán egyszerűen kikapcsolta.
Nem megy. Erre most képtelen vagyok.
Feltápászkodott. A ruhája alja megszürkült a portól, beleakadt az alacsony bokrok ágaiba. Lassan levette a fátylat, gondosan összehajtotta, majd a közeli szemeteshez lépett. Egy pillanatig még tartotta, mintha mérlegelne — végül bedobta.
A rendezvényterem fényei már távolinak tűntek mögötte.
Ott maradt a menyasszony. Esküvő nélkül.
— Taxi? — szólt ki egy negyvenes, borostás férfi egy öreg Skodából. — Hová vigyem?
— Mindegy. Csak el innen… minél messzebb — felelte Lilla, és becsapta maga mögött az ajtót. Lerogyott az ülésre. A szoknya felszakadt, a sminkje elkenődött, a fátyla pedig már egy kukában hevert.
— Nem mindennap ül be hozzám egy szökésben lévő menyasszony — jegyezte meg a férfi a visszapillantó tükörből fürkészve. — Üldözi valaki?
— Csak vezessen. Majd mondom, merre.
A motor felbőgött, az autó elindult.
Közben az esküvő helyszínén tapinthatóvá vált a feszültség.
— Hol van?
— Történt vele valami?
— Vagy meggondolta magát?
— Netán Márk csinált valamit?
Lilla édesanyja az ajtó mellett állt, ujjai görcsösen szorították a kistáskáját.
— Mondanunk kellene valamit a vendégeknek — súgta idegesen.
— Addig nem, amíg nem tudjuk, mi történt — válaszolta fojtott hangon az apja.
Márk idegesen járkált a hallban.
— Miért nem veszi fel? Hová tűnt?
Réka lépett oda hozzá.
— Üzenetet kapott Emesétől.
— Tessék? Ez most komoly?
— Közvetlenül az indulás előtt. És tegnap este sem ért el téged. Hol voltál?
— Leventénél, a nyaralójában. Ott nincs térerő.
— Ezt neki kellett volna elmondanod — vetette oda Réka, majd faképnél hagyta.
— Elment? Mit jelent az, hogy elment? — állt meg Márk a terem közepén, egyszerre dühösen és értetlenül. — Hová?
— Senki sem tudja — vont vállat Réka, de a tekintetében több volt a szemrehányás, mint az együttérzés. — Egyszerűen elsétált.
— Ez képtelenség! Hiszen ő akarta ezt az esküvőt! Mindent miatta szerveztünk!
A tanú, Benedek, ekkor közelebb lépett hozzá.
Benedek idegesen forgatta a pezsgőspoharat a kezében, majd lehalkított hangon megszólalt:
— Azt beszélik, Emese áll az egész mögött.
— Az exem? — Márk homloka azonnal ráncba szaladt.
— Igen. Állítólag írt Lillának, hogy az éjszakát valaki mással töltötted.
A férfi arca egy pillanat alatt elsápadt.
— A francba…
Bevillant neki az előző este. A legénybúcsú. A zaj, a nevetés, aztán hogy később átugrott Nórához, az unokatestvéréhez. A lány hozta a meglepetést: az utazási utalványt, a hajójegyeket, a lefoglalt kabint. Éjjel kettőig bújták a szálláslehetőségeket, hogy minden tökéletes legyen. Eszébe sem jutott, hogy ez félreérthető lehet.
— Nóra — suttogta rekedten. — Nóránál voltam.
— Kicsoda? — kérdezett vissza Benedek.
— Az unokatestvérem. Lillának készült a meglepetés.
Réka közelebb lépett, arcán hitetlenkedés ült.
— Most komolyan azt mondod, hogy ez csak félreértés?
— Az! Az esküvő napján akartam odaadni neki az utat. Nászajándék lett volna…
Leült egy székre, mintha hirtelen elfogyott volna az ereje.
— Azt hitte, megcsaltam. És inkább elmenekült.
— Akkor nincs mire várni — jelentette ki Réka határozottan. — Meg kell találnod. Azonnal.
Lilla eközben Dóra konyhájában ült. A barátnője nem ment el a szertartásra, mert a kisfia belázasodott. Most egy törölközőt terített Lilla vállára, és gőzölgő teát csúsztatott elé.
— Tudod, ma egy kastély alakú tortát kellett volna felvágnom — motyogta Lilla, a bögrébe meredve.
— Ehhez képest itt ülsz menyasszonyi ruhában az én konyhámban, százszorszéppel a hajadban. Egy pillanat alatt melodráma lett az egészből — próbálta oldani a feszültséget Dóra.
Lilla halványan elmosolyodott, de a tekintete üres maradt.
— Ostobaságot csináltam?
— Megijedtél. Ez emberi dolog.
— Esélyt sem adtam neki, hogy elmagyarázza. És mi van, ha minden csak hazugság?
— Lehet. De az is lehet, hogy nem. Ha már nem bízol benne, abból nem lesz házasság.
— Fél éve erre a napra készültem. Minden apróságot megterveztem: az ültetést, a szalvétákat, a ruhát, a gyűrűket… Most meg csak ürességet érzek.
— Egy ünnepet könnyebb elengedni, mint saját magadat — felelte halkan Dóra.
Egy órával később Márk már az autójában ült, és a városon hajtott keresztül. A telefonját a füléhez szorította.
— Nóra? Azonnal beszélnünk kell.
— Márk? Úristen… Lilla nem jelentkezik. Mindent elmondok neki. Hol van?
— Senki sem tudja. Azt hiszik, te vagy „a másik nő”.
— Ez nevetséges…
— Személyesen kell tisztáznod vele. De előbb meg kell találnom.
A vonal túloldalán Nóra gondolkodás nélkül rávágta:
— Akkor indulj, és ne állj meg, amíg rá nem találsz.
Márk megszorította a kormányt, és gázt adott. Tudta, hogy most már nincs helye tétovázásnak.
Márk egész este telefonált. Sorra hívta Lilla barátnőit, a rokonokat, még a sminkesét is felkereste. Ugyanazt a tanácstalan választ kapta mindenkitől: senki sem tudja, merre lehet.
Végül Rékához ment.
— Fogalmam sincs, hol lehet — tárta szét a kezét a lány. — Lehet, hogy csak időre van szüksége. Hogy egy kicsit egyedül legyen.
— De ismernie kell az igazságot! — tört ki Márkból.
Ott állt előtte megtörten, lehajtott fejjel.
— Szeretem őt. Vele akartam jövőt. Erre elment… mert nem tudta, kinek higgyen.
Réka arca meglágyult.
— Akkor keresd meg. Mondd el neki nyugodtan. Ne védekezz, ne kiabálj. Csak mondd ki őszintén, ami van.
Aznap késő éjjel Márk az asztalára terítette az előkészített meglepetés minden részletét: repülőjegyek, szállásfoglalás, a gondosan kidolgozott terv. Mind Lillának szánta.
Írt neki egy üzenetet. Kitörölte. Újra nekifutott, majd ismét törlés.
Holnap reggel megkereslek, Lilla. Tudnod kell mindent. Akkor is, ha nem tudsz megbocsátani — az igazság jár neked.
Lilla egy takaróba burkolózva ült az ablakpárkányon. A telefonját kikapcsolta. Odakint eső verte az üveget.
— Miért zártam ki mindenkit? — suttogta maga elé. — Elbújtam… talán saját magam elől is.
Végül mégis bekapcsolta a készüléket. Azonnal elárasztották az értesítések. Egy ismeretlen számról érkezett üzenet különösen megragadta a figyelmét.
Szia. Nóra vagyok, Márk testvére. Valószínűleg kaptál valamit Emesétől. De nem vagyok a szeretője. Egy ajándékon dolgoztunk. Csatoltam a jegyeket, a foglalást, minden bizonyítékot. Kérlek, hallgasd meg őt.
Lilla megmerevedett, a tekintete a kijelzőre tapadt.
— Akkor… nem csalt meg?
— Úgy tűnik, nem — mondta halkan Dóra mellette. — Folyamatosan hív téged. Szétesik. Él-hal érted. És nem hazudik.
Lilla lehunyta a szemét. Maga előtt látta Márkot: egyedül, elegánsan felöltözve, várakozva. Ő pedig… elmenekült.
— Mindent elrontottam…
— Amíg hajlandó vagy beszélni vele, nincs veszve semmi — felelte Dóra.
A kisbuszon Lilla szorosan markolta a telefonját. A mellkasában kavargott a félelem, a remény és a szégyen.
— És ha nem akar látni?.. Nem. Meg kell próbálnom.
Tárcsázott.
— Igen? — szólt bele egy ismerős hang.
— Márk… én vagyok.
Néhány másodpercnyi csend, majd egy megkönnyebbült sóhaj.
— Lilla. Jól vagy?
— Igen. Mindent megkaptam. Beszélnünk kell. Csak mi ketten.
— Tizenöt perc. A kávézóban. A mi helyünkön.
— Ott leszek.
Lilla leszállt, és kilépett az éjszakába.
Egyetlen kérdés visszhangzott benne:
Képesek leszünk újrakezdeni?
