Boglárka épp jelentéseket nézett a táblagépén, amikor az ajtó hangosan kivágódott, és Péter berontott a lakásba. Egyetlen pillantás elég volt, hogy lássa: baj van. Még a cipőjét sem rúgta le, a küszöbön torpant meg, éles hangja végighasított a szobán:
— Hogyan merészeltél hozzányúlni a húgom kártyájához?! — ordította, és a telefonját rázta. — Az előbb hívott, zokogva! Azt mondja, még kenyérre sincs pénze!
Boglárka lassan félretolta a táblagépet és nyugodtan a férjére emelte a tekintetét. Túlságosan is nyugodtan ahhoz képest, hogy milyen vádak záporoztak rá.
— Ülj le — mondta higgadtan. — Beszéljük meg normálisan.
— Miféle „ülj le”? — lépett beljebb Péter, de leülni eszébe sem jutott. — Felfogod egyáltalán, mit csináltál? Vivien pénz nélkül maradt! Nincs nála egyetlen fillér sem!
— Egyetlen fillér sincs? — húzta fel a szemöldökét Boglárka. — Különös. Akkor miért mesélte tegnap az anyád, hogy Vivien már három hete nála lakik, és egy forintot sem adott be a háztartásba?
Péter egy pillanatra elnémult.
— Mit keres ebben anyám? Megegyeztünk, hogy kisegítjük Vivit, amíg nem talál állást. Te is rábólintottál!
Boglárka felállt, az ablakhoz sétált, és a kora esti Budapestet nézte. A lenti fények tompán, távolinak hatottak. Messze ettől a veszekedéstől.
A történet hónapokkal korábban kezdődött. Péter lehangoltan érkezett haza, teát főzött magának, és sokáig szótlanul ült a konyhában. Boglárka tudta: jobb nem faggatni — majd elmondja magától.
— Vivient kirúgták — szólalt meg végül. — A cég „létszámcsökkentést” hajtott végre, a fél osztályt elküldték.
Boglárka letette a serpenyőt a tűzhelyre.
— Sajnálom. Már keres valami újat?
— Keresi, de tudod, milyen mostanában az álláspiac… — Péter megdörzsölte az orrát. — Bogi, arra gondoltam… kisegíthetnénk egy ideig. Átmenetileg. Egy-két hónap, nem tovább.
Boglárka megállt, kezében még a hagymával.
— Miben segítsünk pontosan?
— Nem tudom… albérletre, kajakra. Hogy ne stresszelje magát az alapvető kiadások miatt, amíg keres valamit. Albérletben lakik, elég nagyok a költségei…
Boglárka tudta, hogy igent fog mondani. Nem azért, mert gyenge volt, hanem mert Péter ritkán kért ilyesmit, és nemet mondani a családi segítségre rossz érzés lett volna. A család az család.
— Rendben — bólintott. — Csinálok neki egy társkártyát a számlámhoz, beállítok egy felső keretet. Csak szóljon előre, ha többre van szüksége, nehogy félreértés legyen.
Péter hátulról átölelte.
— Köszi. Tényleg. Vivi hálás lesz, biztos vagyok benne.
Boglárka nem válaszolt, visszatért a hagyma aprításához. Belül viszont motoszkált egy rossz érzés, amit igyekezett elhessegetni.
Az első hónap gond nélkül telt. Boglárka olyan keretet állított be, amiből Vivien ki tudta fizetni a szerény zuglói garzonját, tudott ennivalót venni és bérlettel közlekedni. Egyszerűen, de tisztességesen.
Vivien néha köszönetet írt a családi csoportba: „Nagyon hálás vagyok, megmentettetek”, „Nem tudom, mi lenne velem nélkületek”. Péter elégedett volt, Boglárka megnyugodott. Minden a terv szerint haladt.
Aztán jött az az este a Váci utcai étteremben.
Boglárka egy munkatársával találkozott; bor mellett beszélték át az új projektet. Az étterem nem volt olcsó — átlagosan tízezer forintos számlák fejenként. Olyan hely, ahová ünnepelni vagy üzleti vacsorára járnak.
Amikor elhaladt egy panorámaablak melletti asztal mellett, ismerős kacagás ütötte meg a fülét. Ösztönösen hátranézett. Az asztalnál, amely tele volt tésztával, tengeri herkentyűkkel és egy palack fehérborral, Vivien ült. Vadonatúj ruhában, három barátnője társaságában. Vidáman csevegtek, kacagtak, láthatóan gondtalan kedvükben voltak.
Boglárka megdermedt. Egy pillanatig habozott — odamenjen vagy sem. Végül úgy döntött, nem érdemes. Visszament a saját asztalukhoz.
— Valami baj van? — kérdezte a kollégája.
— Nincs — bólintott Boglárka. — Minden rendben.
Valójában egyáltalán nem volt rendben.
Aznap este nem hozta szóba Péternek. Talán tényleg kikapcsolódás volt, talán a barátnők állták a számlát. Vagy éppen születésnapot ünnepeltek. Nem akart elhamarkodott következtetéseket levonni.
De a gyanú megtelepedett benne.
Legközelebb az Árkád bevásárlóközpontban futott össze Viviennel. Szombat délben volt; Boglárka ágyneműt keresett, amikor egy ruhabolt kijáratánál megpillantotta az ismerős alakot. Vivien két jól megtömött szatyorral a kezében telefonált, elégedettnek tűnt.
Ezúttal Boglárka odalépett.
— Vivi?
A lány összerezzent, aztán megfordult. Az arcán egy pillanatra riadalom suhant át, de gyorsan összeszedte magát és mosolyt erőltetett.
— Bogi! Szervusz! Micsoda véletlen!
— Szervusz — Boglárka a teli szatyrokra pillantott. — Bevásároltál?
— Á… igen, ez… — Vivien elbizonytalanodott. — Óriási leárazás volt, nem bírtam ellenállni. Pólók fillérekért, farmerek szinte ingyen.
— Értem — Boglárka erőltetett mosolyt villantott. — Ügyes. És… találtál már munkát?
— Még nem — Vivien lesütötte a szemét. — De dolgozom rajta, tényleg. Már több interjún is voltam.
— Sok sikert — mondta Boglárka.
Elköszöntek, de Boglárka belül összeszorult. Leárazás, persze, lehetséges. A boltokban szoktak akciók lenni. Csakhogy a szatyrok színültig tele voltak, és Vivien nem úgy festett, mint aki a filléreket számolgatja.
Aznap este, miközben Péter a focimeccset nézte, Boglárka mellé ült.
— Péter, beszélnünk kell.
— Most? — kérdezte a férfi, anélkül hogy a képernyőről felnézett volna.
— Igen. Vivienről.
Végre odafordult.
— Mi van vele?
— Láttam őt. Kétszer. Egy drága étteremben a barátnőivel, aztán a plázában, szatyrokkal megpakolva.
Péter összeráncolta a homlokát.
— Na és?
— Hogyhogy „na és”? — próbált higgadt maradni Boglárka. — Mi fizetjük az ennivalóját és a lakbérét, ő meg tízezres éttermekben ücsörög és márkás ruhákat vásárol.
— Bogi — sóhajtott Péter, mintha egy gyereknek magyarázna valami nyilvánvalót —, lehet, hogy a barátnők fizettek. Nem láttad, ki rendelte el a számlát. A vásárlás pedig… ő azt mondta, leárazás volt. Mit akarsz, hogy rongyokban járjon?
— Azt akarom, hogy ne hazudozzon.
— Nem hazudik! — csattant fel Péter. — Csak te vagy elfogult vele!
— Én? — Boglárka érezte, hogy valami belül elpattan. — Én, aki beleegyeztem a segítségbe, elfogult vagyok?
— Te mindig a legrosszabbat feltételezed! Meg sem kérdezted, nem tisztáztad semmit — vágta oda a férje.
Boglárka felállt.
— Tudod mit, Péter? Legyen. Ahogy gondolod.
Bement a hálószobába, becsukta az ajtót és leült az ágy szélére. Először érezte a házasságuk alatt, hogy Péter nem áll mellette. Ha választania kell a felesége és a családja között, mindig a családot választja.
Másnap felhívta az anyósát. Ilona néni egyenes beszédű, többnyire igazságos asszony volt. Ha valaki kimondta az igazat, ő sem köntörfalazott.
— Ilona néni, jó napot kívánok. Hogy érzi magát?
— Szervusz, Bogikám. Megvagyok valahogy. És te?
— Köszönöm, jól. Szeretnék kérdezni valamit… Vivien sokat van önöknél mostanában?
Csend.
— Miért kérdezed?
— Csak érdeklődöm.
— Bogi — komolyabbra váltott Ilona néni hangja —, Vivien nálam lakik. Már három hete.
Boglárka megdermedt.
— Náluk lakik? Úgy érti… odaköltözött?
— Igen. Azt mondta, ti Péterrel nem akartok már segíteni, úgyhogy ki kellett jönnie az albérletből. Én meg befogadtam. Hova tegyem, a lányom.
Belül minden jéghideggé vált.
— Ilona néni, mi nem tagadtuk meg a segítséget. Én külön kártyát csináltattam neki, hogy ki tudja fizetni, amire szüksége van.
A vonal túlsó végén döbbenet ült.
— Te… miféle kártyát? — kérdezte végül.
— Ételre, lakbérre, közlekedésre. Péter kérte, hogy segítsünk, én pedig beleegyeztem.
— Bogikám… — remegett meg a hangja —, ő nekem egyetlen fillért sem adott. Sem ennivalóra, sem rezsire. Nálam lakik, az én költségemen, és eszébe sem jutott felajánlani, hogy hozzájárul. Azt hittem, tényleg nincs pénze!
Boglárka lehunyta a szemét. Tehát így áll a dolog. Vivien az anyjához költözött, megúszta az albérletet, csökkentette a kiadásait, miközben Boglárka kártyájáról étteremre, ruhára és szórakozásra költekezett.
— Köszönöm, Ilona néni. Intézkedem.
— Bogi, várj. Ne gondold, hogy tudtam erről. Soha nem…
— Tudom. Ne aggódjon. Nem az ön hibája.
Boglárka letette a telefont és sokáig mozdulatlanul ült. Aztán megnyitotta a banki applikációt, megkereste Vivien kártyáját, és letiltotta. Három érintés. Kész.
— Hogyan merészeltél hozzányúlni a húgom kártyájához?! — üvöltötte Péter, a nappali közepén állva.
Boglárka nem kelt fel a kanapéról. Csak nézte — azt a férfit, akivel tíz éve élt, akitől gyerekük született, akivel közös otthont építettek. Most pedig rákiabál egy lány miatt, aki átejtetette mindannyiukat.
— Nem hagyom, hogy kihasználjanak — mondta halkan, de határozottan.
— Micsoda? — Péter szemmel láthatóan megzavarodott a választól.
— A húgod hazudott. Az anyádnál lakik, nem fizet ott semmit, és a pénzt, amit neki adtunk, szórakozásra verte el. Felhívtam Ilonát. Mindent megerősített.
Péter ajka nyílt, aztán bezárult. Próbált válaszolni, de nem találta a szavakat.
— Te… felhívtad anyámat? Utánanéztél?
— Természetesen, mert te nem hittél nekem. Amikor elmondtam, hogy láttam Vivient az étteremben és a plázában, azonnal őt vetted védelembe. Nem engem.
— Ő a húgom!
— És én ki vagyok? — Boglárka felállt, a hangjában acél csengett. — A feleséged. A fiad anyja. Az, aki az elmúlt fél évet végigdolgozta, hogy eltartson minket. Te pedig ahelyett, hogy meghallgattál volna, egy lányt védtél, aki cinikusan kihasznált bennünket.
Péter elsápadt.
— Mit akarsz ezzel mondani?
— Azt — lépett közelebb Boglárka —, hogy ha továbbra is azokat véded, akik kihasználnak minket, nemcsak Vivien kártyáját tiltom le. A tiédet is.
— Ezt nem teheted…
— De igen. Ez az én számlám. Én keresem a pénzt. Én döntöm el, kinek és mire adom.
Péter szótlanul állt. Boglárka látta a szemében a büszkeség, a sértettség, a düh és végül a felismerés kavargását. Lassan, fájdalmasan megértette, hogy a feleségének igaza van.
— Vivien becsapott minket — folytatta Boglárka nyugodtabban. — Téged is, engem is és az anyádat is átverte. Nem arra költötte a pénzt, amire kapta. És miért engem támadtál? Én ebben a játékban többé nem veszek részt.
— Én… — Péter végigsimította az arcát. — Nem tudtam.
— Tudtad volna, ha az elejétől meghallgatsz.
A férfi lerogyott a kanapéra és lehajtotta a fejét. Boglárka továbbra is állt és felülről nézte. Nem érezte a győzelem ízét, csak fáradtságot.
— Most mit csináljak? — tört ki végül Péterből megtörten.
— Hívd fel a húgodat. Mondd meg neki, hogy vége. Kérjen bocsánatot az anyádtól, és tényleg keressen munkát, ne csak színlelje.
— És ha…
— Ha nem hajlandó — az az ő döntése. De mi többé nem finanszírozzuk ezt a cirkuszt.
Péter bólintott, anélkül hogy felnézett volna. Boglárka letett egy bögre teát, a keze enyhén remegett — a vita hatása még benne volt, de belül megnyugodott. Először nagyon sok idő óta.
Este Péter felhívta Vivient. Boglárka nem hallgatózott, csak a szomszéd szobában ült, és a beszélgetés foszlányai szűrődtek át.
— Nem, Vivi, többet nem fogunk… Mert hazudtál… Igen, anya mondta… Nem, nem Bogi a hibás, te vagy az… Nem akarok erről tovább vitatkozni. Vége.
Letette a telefont, átment Boglárkához, és leült vele szemben. Sokáig csönd volt, majd megszólalt.
— Azt mondta, elárultam őt — suttogta. — Hogy a feleségemet választottam a család helyett.
— Én vagyok a családod — válaszolta nyugodtan Boglárka. — A fiunk a családod. Vivien felnőtt nő, viselje a tetteinek a következményeit.
Péter bólintott.
— Sajnálom — mondta. — Hogy nem hittem neked azonnal. Hogy ordítottam veled.
— Elfogadom a bocsánatot — fogta meg Boglárka a kezét. — De jegyezd meg ezt az érzést, Péter. Emlékezz, milyen az, amikor annak kellene melletted állnia, aki mégis ellened fordul.
Péter megszorította az ujjait.
— Megjegyzem.
Két hét telt el. Vivien nem kért bocsánatot sem Boglárkától, sem az anyjától. Különös módon viszont hamarosan állást talált. Mintha az ingyen pénz hiánya hirtelen motivációt adott volna.
Ilona néni felhívta Boglárkát és megköszönte, hogy felnyitotta a szemét.
— Tudod, Bogikám, mindig azt hittem, csak kényeztetem. Anyai szeretetből. De rá kellett jönnöm, hogy valójában egy élősködőt engedtem a házamba.
— Sosem késő változtatni — felelte Boglárka.
Egy este, az ágyban fekve, Péter átölelte és halkan azt mondta:
— Köszönöm, hogy nem hagytad, hogy hülyét csináljanak belőlem.
— Mindig melletted leszek — felelte Boglárka. — De csak addig, amíg te is mellettem állsz.
A férfi a halántékára csókolt.
— Ott leszek. Megígérem.
Boglárka hitt neki. Néha kell egy lecke, hogy az ember rádöbbenjen, mi a fontos igazán. Péter megtanulta a leckét, és úgy tűnt, le is vonta a következtetéseket.
Vivien kártyája pedig letiltva maradt. Végleg.
