— Nem festesz valami jól mostanában. Már megint nem tudtál aludni? – kérdezte aggodalmasan Réka.
— Ugyan, semmiség… Még elmondani is kínos. A végén még azt hiszed, megőrültem – vallotta be Eszter, és zavartan elmosolyodott.
Pedig korántsem volt apróság. Már két hete ugyanaz az álom tért vissza hozzá éjszakáról éjszakára. Mindig ugyanaz, mintha valaki újra és újra lejátszaná benne ugyanazt a jelenetet. Ráadásul minden reggel úgy ébredt, mintha kifacsarták volna: ólmos fáradtság nehezedett rá, mintha alvás közben valami kiszívta volna belőle az életerőt.
— Ugyan már! Gyerekkorunk óta ismerjük egymást. Tényleg azt hiszed, bolondnak néznélek? – Réka játékosan a halántékához pöccintette az ujját, ezzel is bátorítva, hogy folytassa.
— Az az egész annyira különös… De ne nevess ki, jó? Azt álmodom, hogy van egy férfi az életemben. Olyan, mintha régóta ismernénk egymást, sőt… mintha a férjem lenne. Csakhogy ez kizárólag az álomban létezik, érted?
— Hát, ezen nincs mit csodálkozni – kuncogott fel Réka. – Annyit dolgozol, és olyan régóta egyedül vagy, hogy már csak álmodban jelennek meg a normális pasik. Bocs, tudom, nem vicces… de ez simán lehet a kimerültségtől.
Igaza volt. Az elmúlt fél évben Eszter gyakorlatilag beköltözött a munkahelyére. Előfordult, hogy bent is aludt, csak hogy ne menjen el idő az utazásra. A felszabaduló órákat újabb és újabb projektek lezárására fordította. Párkapcsolata pedig nem volt. Mégis, az álomban volt valami, ami túlmutatott a hétköznapi fáradtságon. Hogyan lehetséges, hogy ugyanaz az ember jelenjen meg ilyen következetesen, hosszú időn át?
— Figyelj, Réka, ha egyszer álmodnám, vagy legfeljebb kétszer, legyintenék rá. De ez minden egyes éjjel megtörténik! Olyan, mintha átlépnék egy másik valóságba, ahol együtt élek a tökéletes férfival… Ilyennel még sosem találkoztam. És minden annyira élethű, hogy amikor hajnalban felébredek, csalódottság önt el, amiért itt vagyok, nem ott. Lehet, hogy tényleg valami idegi kimerültség? Ahogy mondtad… krónikus fáradtság?
— Egyszer olvastam egy könyvben, még régen, hogy az álmok a valóság tükröződései – felelte Réka elgondolkodva. – Talán láttad valahol azt a fickót. Egy filmben, az utcán, bárhol. Az agyad túlterhelt a sok munkától, eltárolta az arcát, most pedig újra meg újra levetíti neked ezt az éjszakai filmet. Szerintem ideje lenne szabadságra menned.
— Lehet benne valami… de én már belefáradtam ebbe az egészbe – sóhajtott Eszter. – Olyan közöny telepszik rám napközben, hogy alig bírom lerázni. Nem tudom kiverni a fejemből. Folyton visszapörgetem az álombeli jeleneteket, és minden idegen arcban őt keresem. Emlékszem a hangjára, az illatára, arra, hogyan fogta a kezem. Annyira valóságos, mintha tényleg itt ült volna mellettem, pont úgy, ahogy most te.
A kimondott szavak után csend telepedett közéjük, és a beszélgetés súlya még sokáig ott vibrált a levegőben.
Nehéz volt beismernie, hogy harminckét évesen még mindig nem talált rá arra a kapcsolatra, amelyben igazán otthon érezhette volna magát. Akárhány férfival is hozta össze az élet, egyik sem bizonyult annak, akit keresett. Réka ezt aligha érthette. Ő és Benedek még a gimnáziumi padban szerettek egymásba; azóta két gyereket nevelnek, már kifizették a lakáshitelt, kutyát tartanak, hétvégi házat építenek, és a harmadik babát tervezgetik. Kívülről nézve tökéletes, irigylésre méltó harmónia lengte körül őket.
Eszter ezzel szemben soha nem élte át azt az elsöprő, mindent felforgató szerelmet. Voltak randik, rövidebb-hosszabb próbálkozások, de valahogy mindig hamar kifulladtak. És ami a legkülönösebb: amikor véget értek, nem érzett valódi fájdalmat. Egyszerűen tudta, hogy nem az igazi. Akadt olyan férfi is, aki újévkor, a céges ünnepségen térdre ereszkedve húzott elő gyűrűt, és a kollégák előtt hangosan kijelentette, hogy komolyan gondolja vele a jövőt. A meghatódottság helyett zavar fogta el, mégis igent mondott – inkább udvariasságból, hogy ne alázza meg őt mindenki előtt. Később azonban bevallotta, hogy csak szerepet játszott. A férfi keserű kifakadása még most is visszhangzott a fülében: hogy ilyen hozzáállással öregkorára sem lesz mellette senki, még egy pohár vizet sem visz majd neki senki. Részegen tántorgott el azon az estén, és nem sokkal utána a munkahelyét is otthagyta.
„Egyedül maradsz” – mondogatta magának Eszter sokáig, míg végül eldöntötte, hogy felhagy a párkereséssel. Ha nem megy, hát másba fekteti az energiáját. Ekkor kezdődtek az álmok. Egymást követték, szinte sorozatlövésként érkeztek éjszakáról éjszakára. És ő beleszeretett valakibe, akit az elméje teremtett meg – vagy legalábbis ezt hitte.
Két nappal később hideg verejtékben ébredt. Az álombeli férfi közölte vele, hogy többé nem találkozhatnak, és búcsút akar venni tőle. Azt mondta, este hatkor várja a szegedi Dóm téren, a Fogadalmi templom előtt. A jelenet azonban hirtelen félbeszakadt: megszólalt a telefon. A vonal túlsó végén Réka aggódó hangja hallatszott, miközben Eszter zokogva próbálta összeszedni magát.
– Eszter, térj már észhez! Miféle találka egy téren egy álombéli férfival? Túl sok romantikus regényt olvastál? – csattant fel, de érződött rajta az aggodalom. – Ez kimerültség, semmi több. Azonnal vegyél ki pár szabadnapot, mert teljesen kikészülsz!
– Nem, Réka, ez nem csak idegesség… túlságosan életszerű minden – suttogta Eszter. – Elmegyek oda. Látnom kell, különben tényleg megőrülök.
A barátnője nagyot sóhajtott. – Rendben. Menj el arra a térre, várd meg a képzeletbeli hercegedet. De utána egyenesen hozzám jössz. Ma nálunk alszol. A gyerekek épp a nagymamához készülnek a hétvégére, úgyhogy csak mi ketten leszünk otthon.
– Benedek úgysem bánja – folytatta Réka könnyed hangon. – Eszik pár falatot, aztán ledől aludni, mi pedig végre kicsit kiszakadunk a hétköznapokból. Bort bontunk, kibeszéljük az életet. Ha az álombéli vőlegényed úgy döntött, hogy faképnél hagy, akkor méltósággal elbúcsúztatjuk. Ahogy az igazi nők szokták! – próbálta tréfára venni a dolgot.
Eszter azonban képtelen volt nevetni. Találkozóra menni valakivel, aki csupán az álmaiban létezik… Ha ezt bárkinek elmesélné, mentőt hívnának rá.
Pontban hat órakor már a téren állt, a hatalmas oszlop tövében. Turisták és bámészkodók hömpölyögtek körülötte, az ég beborult, és apró szemerkélés kezdődött. A hideg lassan átkúszott a kabátján. Teljes őrültség volt itt várakozni egy férfira, aki csak az éjszakáiban létezett. Minden arra járó arcban őt kereste, de hiába.
Fél nyolc felé végül összeszedte magát. Ennek semmi értelme – állapította meg józanul. Réka már bizonyára várja. Nem folytathatja ezt az esztelenséget. Taxit rendelt, és elindult a barátnőjéhez, hogy „megünnepeljék” a szakítást.
– Hidd el, többet nem fog felbukkanni az álmaidban – ölelte át Réka már az ajtóban. – Egy igazi férfi, még ha képzeletbeli is, nem hagyja el azt, akit szeret. A te boldogságod pedig még előtted van. De nem a fejedben, hanem a valóságban.
Eszter válaszolni sem tudott, mert megszólalt a csengő.
– Biztos Benedek az, otthon hagyta a kulcsát. Menj, öltözz át gyorsan, csurom víz vagy! Aztán gyere a konyhába, már mindent előkészítettem. A ruháid ott vannak az ágyon, vegyél fel tőlem pizsamát – terelgette Réka a hálószoba felé.
Eszter engedelmesen bement. Másfél órát ácsorogni a szitáló esőben valóban nem volt a legjobb ötlet. Dideregett, legszívesebben azonnal bebújt volna a takaró alá. Körbenézett a házaspár hálójában. A helyiségből áradó melegség szinte tapintható volt: a komódon családi fényképek sorakoztak, a falat egy modern, mozaikszerű portré díszítette Rékáról és Benedekről. Minden a stabilitásról és összetartozásról mesélt.
– Réka, szia! – hallatszott egy férfihang az előszobából. Nem Benedeké.
– Márk? Nahát, ez aztán a meglepetés! – csattant fel Réka örömmel.
– Ugye mondtam, hogy örülni fogsz – nevetett fel Benedek. – Szia, Rékám. Eszter megérkezett már?
– Igen, épp átöltözik, aztán jön az asztalhoz. Képzeld, fél estét az esőben töltötte – halkította le a hangját Réka, és a háló felé indult.
Eszter gyomra összerándult. Hirtelen, megmagyarázhatatlan feszültség öntötte el, mintha vizsgára készülne. Sietve húzta magára a száraz pólót. Vendégekre egyáltalán nem számított; ezt az estét csendes beszélgetésre és borozásra képzelte el, kettesben a barátnőjével.
Az ajtó felől lépteket hallott közeledni, majd Réka hangját:
– Minden rendben odabent?
Résnyire nyílt az ajtó, és Réka feje jelent meg a nyílásban.
– Na? Minden oké?
– Igen… igen, mindjárt megyek – felelte Eszter kissé rekedten. – Réka, ki érkezett?
– Ugyan, ne izgulj, Eszter! Márk az, Benedek régi barátja. Régebben itt lakott, aztán elköltözött. Teljesen normális srác, csak az a szokása, hogy váratlanul toppan be. Tényleg nem tudtam, hogy ma jön. A spontaneitás a védjegye – kuncogott halkan. – Vacsorázunk egyet, aztán ők ketten úgyis elmennek valahova beszélgetni, ez náluk hagyomány. Mi pedig maradunk, ahogy terveztük. Na, gyere már! Kibírsz fél órát velük? – kérdezte, és az arca hirtelen aggodalmassá vált.
Miután Eszter megnyugtatta, hogy nincs semmi baj, és „nem olyan vészes a helyzet”, Réka megkönnyebbülten elsietett a konyha felé.
Eszter egy pillanatra lehunyta a szemét, és erőt gyűjtött. Réka pizsamájában esetlenül festett, de nem volt választása: minden ruhája csuromvizes maradt. A nedvességtől a haja apró hullámokba ugrott, a szempillaspirál enyhén elkenődött. Ujjbegyével óvatosan letörölte a festék maradékát a szeme alól. Mély levegő… csak egy barát, semmi több. Hamarosan úgyis elmennek. Miért zaklatja fel ennyire ez az egész?
Még egy lassú belégzés, aztán elindult a konyha irányába. Márk háttal ült az asztalnál, villájával szórakozott a tányérján. Eszter szíve vadul verdesett, akár egy riadt kis madár.
– Szép estét mindenkinek – szólalt meg bizonytalanul.
– Márk, ő itt Eszter! – mutatta be Réka lelkesen.
A férfi megfordult, hogy köszönjön – és mozdulatlanná dermedt. Eszter is megkövülve állt, tekintete az övébe kapaszkodott. Azok a barna szemek… két hete minden este rájuk gondolt. Az a sötét haj, amelynek illatát képzeletben újra és újra felidézte. Egyetlen pillanatra mintha megszűnt volna az idő.
Márk sietve lenyelte a falatot, rágás nélkül, majd felpattant a székről, és odalépett hozzá. A konyhában hirtelen néma csend lett. Réka és Benedek értetlen kíváncsisággal figyelték a különös jelenetet.
– Lehet, hogy őrültségnek hangzik… – kezdte Márk akadozva, alig kapva levegőt.
– Tudom – suttogta Eszter. – Kimentem a térre.
– Késett a gépem, és mire a boltívhez értem…
– Én addigra már nem voltam ott – fejezte be helyette, és szeméből végre kibuggyantak a könnyek. De ezek most nem fájdalomból fakadtak.
Márk gyengéden megfogta a kezét, és hirtelen mozdulattal ajkához emelte. Eszter nem tudta levenni róla a szemét, mintha attól félne, hogy ha pislog, eltűnik. Igyekezett minden apró vonását magába vésni, azt az ismerősen idegen arcot.
Belül különös béke áradt szét benne. Olyan érzés volt, mintha mindketten hosszú, kimerítő futás után végre átszakították volna a célszalagot. Megérkeztek. A győzelem mámorító, csendes öröme egyszerre ölelte körül őket – közös diadalként. Ahogyan talán az életük is azzá válik majd: egyetlen, közös történetté.
