Márk már jó ideje nem járt otthon. Az egyetem első két esztendejében, amikor egy másik városban tanult, még hazalátogatott a szünetekben. Az édesanyja ilyenkor szó szerint elhalmozta minden földi jóval: az asztal roskadozott a kedvenceitől, sütemények, sültek, házias fogások követték egymást. Néhány nap alatt kipihente magát és jóllakott, de három-négy nap múltán elfogta a nyugtalanság. A régi barátok szétszéledtek, mindenki a maga útját járta, a kisváros pedig túl ismerős volt számára.
Az utcákat, tereket, még a fákat is kívülről fújta; pár óra alatt be lehetett járni az egészet. Egy hét sem telt bele, és már úgy érezte, megfullad az unalomtól. Hiába kérlelte az anyja, hogy maradjon még legalább néhány nappal tovább, Márk mindig kitalált valamilyen sürgős, de valójában nem létező teendőt, és visszautazott a nyüzsgő nagyvárosba. Ott pezsgés volt, zaj, lehetőségek – és új barátok is akadtak bőven. A szülőváros ezzel szemben ízetlennek és szürkének tűnt számára.
Harmadéves korában esti munkát vállalt egy gyorsétteremben. Zárásig dolgozott, épp akkor, amikor a fiatalok ellepték a helyet. Fárasztó volt, de élvezte a pörgést. Ráadásul a fizetés jól jött, mert ösztöndíjból nem lehetett megélni. Büszkén utasította vissza az anyai támogatást. Az édesanyja gyakran hívta, könyörgött, hogy legalább karácsonykor menjen haza. Márk megígérte, bár tudta, hogy az ünnepi időszak a legforgalmasabb a vendéglátásban.
Az új év kezdetével folytatódtak az egyetemi órák, a hazautat pedig a nyárra halasztotta. Amikor azonban elérkezett a vakáció, teljes állásban kezdett dolgozni. A nagyvárosi élet sodrása magával ragadta, a hónapok észrevétlenül teltek. Mire feleszmélt, már a diplomáját szorongatta. A csoporttársakkal napokig ünnepeltek – tudták, hogy ki tudja, mikor látják egymást újra.
Ekkor egy barátja váratlan ajánlattal állt elő: menjenek ki Törökországba dolgozni.
– Gyere velem! Pont rád van szükségük. Most azonnal döntened kell, hogy időben elintézzük a papírokat. A srác, akivel eredetileg mentem volna, visszamondta – gyereke lesz, nősülni készül. Egyéves szerződésről van szó. Az angolod rendben van, a törököt majd felszeded. Most kell világot látni, amíg fiatalok vagyunk. Később jön a munka, a házasság, a gyerekek, és örülünk, ha háromévente kijutunk egy hétre külföldre – énekelte hamisan nevetve.
Márk végül beadta a derekát. Következtek a rohanós napok: orvosi vizsgálatok, igazolások, iratok intézése. Indulás előtt felhívta az édesanyját, és bűntudatosan megígérte, hogy egy év múlva hazatér, és akkor majd hosszabb időt is otthon tölt.
– Egy teljes évre elmész? Legalább egy napra ugorj haza! Már az arcodat is elfelejtem lassan – kérlelte az anyja.
– Ne haragudj, holnap indul a gépem, a jegy már nálam van. Nem hagyhatom cserben a céget és a barátomat. Szeretlek, és jelentkezem majd – búcsúzott el sietve.
Törökországban a szállodán belül laktak, ott étkeztek, így keveset költöttek, inkább félretettek. Szinte minden munkakört kipróbáltak, és fegyelmezett tempót diktáltak: a legkisebb hibáért is büntetés járt. Mégis, Márk élvezte a kihívást.
Az egy évből végül három lett. Amikor hazatért, rögtön lakást vásárolt hitelre, és állást talált. Az anyját gyakran hívta, de többnyire sietve beszéltek. Mindig azt ígérte, hamarosan meglátogatja, csak még ezt-azt el kell intéznie. Ám az egyik teendő a másikat követte.
Egy szombat este egy barátjával klubba mentek kikapcsolódni. Italoztak, táncoltak, hajnalig mulattak. Márk másnap egy ismeretlen lány mellett ébredt a saját ágyában. A sötét haj tincsei az arcába hullottak; nem merte félresimítani, nehogy felébressze. A nevét sem tudta, sőt arra sem emlékezett, miként került a lakásába.
Óvatosan kiszabadult a takaró alól, ivott egy pohár vizet a konyhában, majd beállt a zuhany alá. Hosszasan állt a vízsugár alatt, és azon töprengett, hogyan küldhetné el tapintatosan a vendéget.
Amikor azonban kilépett a fürdőből, már egészen más kép fogadta. A lány a konyhában sürgölődött, és – szerencsére – kifejezetten csinosnak bizonyult. Márk ingét viselte, alatta semmit, a hosszú lábai kihívóan villantak elő. A levegőben frissen főtt kávé illata terjengett, az asztalon sajtszeletek sorakoztak.
– Ne haragudj, mást nem találtam a hűtőben – mosolygott rá könnyedén.
A reggeli után visszatértek a hálószobába.
A lány Viviennek nevezte magát. Márkban felmerült, hogy talán nem ez az igazi neve, de nem firtatta. Mit számít? Felszabadult volt és gátlások nélküli. Végül egy egész hónapig nála maradt.
Erős fizikai vonzalom kötötte hozzá, és ez akkoriban bőven elégnek tűnt számára. Vidám volt, közvetlen, nem bonyolította túl a dolgokat. Főzni nem szeretett, és nem is tudott igazán, így többnyire pizzát rendeltek vagy beültek valahová enni.
Az alatt a hónap alatt, amíg Vivien vele élt, Márk egyetlenegyszer sem aludt igazán nyugodtan, bár akkor még nem sejtette, hogy ez csak a kezdet.
Vivien mellett töltött hónap alatt Márk egyetlen éjszakát sem tudott igazán végigaludni. A lány nem dolgozott sehol, azt hajtogatta, hogy „keresi önmagát”. Amikor ő reggel elindult a munkahelyére, Vivien még javában aludt, estére viszont már készen állt, hogy újra elcsábítsa valamelyik klubba, ahol ittak, táncoltak, és hajnalig lógtak a pultnál.
A kialvatlanság lassan felőrölte. Egyre feszültebb lett, türelmetlenebb, és pontosan érezte, hogy ez az életforma nem vezet jó irányba. A főnöke gyanakvó pillantásokkal méregette, mintha pontosan tudná, mi zajlik a háttérben. Vivienről sem voltak illúziói: olyan férfiak tartották el, akik készségesen nyitották a pénztárcájukat a csinos külsejéért. Márk érezte, ideje lenne kiszállni ebből a sodródásból, mielőtt az állását is elveszíti. Minden jel erre mutatott. A fizetése úgy tűnt el, mintha lyukas zsebbe öntené. Mégsem volt szíve egyszerűen kirakni a lányt.
Végül egy gyáva megoldást választott: hazautazik a hétvégére a szülővárosába, hogy kiszellőztesse a fejét, és talán a távolság majd mindent elrendez. Abban reménykedett, Vivien magától is belátja, és továbbáll. Ajándékokat vett az anyjának, majd az állomásról felhívta a lányt, közölve, hogy pár napra hazamegy, és egyelőre nem tudja, mikor tér vissza.
— És én mit csináljak? — nyújtotta el sértődötten a szavakat Vivien.
Márk maga elé képzelte, ahogy a kanapén ül, hosszú lábait keresztbe téve, rövid köntösben, telefon a kezében. A látvány, amely korábban azonnal felkavarta, most semmit sem indított el benne.
— Azt, amit akarsz — felelte hűvösen, majd bontotta a vonalat.
Az úton hazafelé végig azt képzelte, milyen lesz megérkezni. Megnyomja a csengőt, odabentről felcsendül a tompa hang, léptek közelednek, az ajtó kinyílik, az anyja felkiált örömében és kitárja a karját…
Bántotta a lelkiismeret, hogy milyen ritkán jelentkezett, és milyen kevésszer látogatta meg. Apja tizenöt éves korában halt meg. Az anyja még fiatal volt akkor, új életet is kezdhetett volna. Mi van, ha tényleg így történt? Ha most egy idegen férfi ül majd az asztalnál? Márk gyorsan elhessegette a gondolatot.
A lépcsőházban felfelé menet alig tudta visszafogni magát, hogy ne szedje kettesével a fokokat, mint régen, iskolából hazatérve. Megállt az ajtó előtt, hallgatózott. Csend. Ostobaság, nyugtatta magát, anyja fiatal, nem történhetett vele semmi. Határozottan megnyomta a csengőt.
A hang tompán szólt odabentről, de lépteket nem hallott. A zár kattanása után résnyire nyílt az ajtó. Egy nagy szemű, hét év körüli kislány nézett rá, vékony, világos copfokkal, mellkasához szorított plüssmackóval.
— Kit keres? — kérdezte komolyan.
— Szia. Van itthon felnőtt? — csúszott ki Márk száján.
A gyerek meglepetten nézett rá, és ekkor jött rá, milyen ügyetlenül fogalmazott. A kislány nyilvánvalóan elég nagynak tartotta magát ahhoz, hogy ajtót nyisson.
— Kivel szeretne beszélni? — kérdezte óvatosabban.
— Nem tanították meg, hogy idegennek nem nyitunk ajtót? — kérdezett vissza Márk.
— Azt hittem, a nagymamám jött — felelte a lány.
— A nagymamád? Ildikóra gondolsz? — lepődött meg.
— Nem „Ildikó”, hanem nagymama — javította ki sértődötten, és már húzta volna be az ajtót.
— Várj! Egyáltalán nem vagyok idegen. Ez az én otthonom is — mondta sietve, mielőtt az ajtó az orra előtt becsukódott volna.
— Nem igaz. Ez a nagymamám és a mi lakásunk anyával — vágta rá a kislány.
Ekkor a háta mögött halk kiáltás hallatszott, valami koppant, gurult a lépcsőn. Márk megfordult. Az anyja állt ott, a lépcsőfordulóban, lábánál szétszóródott almák hevertek egy kiszakadt szatyorból.
— Anya! — lépett oda hozzá, magához ölelte, és mélyen beszívta az ismerős illatot. Mindig gyöngyvirágos parfümöt használt.
— Márk… — suttogta az asszony a mellkasába.
Most döbbent rá, milyen törékeny. Nem is emlékezett, mikor ölelte át utoljára így.
— Ne sírj, itt vagyok. Sajnálom, hogy ennyi ideig nem jöttem.
— Kisfiam… — húzódott hátrébb, hogy végignézzen rajta. — Mennyit változtál! Ne itt álljunk, gyere be gyorsan.
Márk összeszedte az almákat, és amikor felért, észrevette, hogy a kislány még mindig az ajtóból figyel. Anyja egy gyors mozdulattal beküldte a szobába, nehogy huzatot kapjon. A gyerek vonakodva tűnt el a lakás belsejében.
— Ki volt ez, anya? — kérdezte Márk, miközben levette a kabátját.
Az asszony különös pillantást vetett rá.
— Menjünk inkább a konyhába. Biztos éhes vagy.
— Van még borscs? — kérdezte reménykedve, és már a gondolattól is összefutott a nyál a szájában.
— Hogyne lenne. Tegnap főztem, valahogy éreztem, hogy jól jön majd.
Anyja sürgött-forgott a konyhában, edények csörömpöltek, a mikró halkan zümmögött. Néhány perc múlva gőzölgő, mélyvörös borscs került elé.
— Ez mennyei — sóhajtotta Márk, miközben jóízűen kanalazta.
— Miért nem jöttél hamarabb? — nézte őt az asszony. — Gyűrűt nem látok az ujjadon, tehát nem nősültél meg. Talán jobb is így.
Márk letette a kanalat.
— Anya… ki az a kislány? És miért mondta, hogy ő meg te itt laktok?
— …és miért hív téged nagymamának? — kérdezte végül Márk, miután félretolta az üres tányért.
— Azért, mert az vagyok — felelte az anyja nyugodtan.
— Ugyan már, milyen nagymama? Hiszen még fiatal vagy — rázta a fejét Márk. Azt akarta mondani, hogy neki nincsen gyereke, így unoka sem létezhet, de a mondat a torkán akadt.
— Ennek semmi köze a korhoz. A nagymamaság nem ránc kérdése, hanem családi szerepé — válaszolta az asszony halkan. — Gondolj vissza, kivel töltötted az idődet, amikor utoljára itthon jártál.
— Én… senkivel nem volt semmim — vágta rá Márk, majd elhallgatott.
Az emlékek lassan kúsztak elő. Másodéves egyetemista volt, amikor legutóbb hazalátogatott. A régi barátok közül senki sem tartózkodott a városban, egyedül Eszterrel futott össze, az egykori osztálytársával. Az iskolában észre sem vette a sovány, nagy szemű lányt; akkor azonban örült a társaságának. Mindig különcnek tűnt, csendesnek, szinte láthatatlannak.
Eszter édesanyja már évekkel korábban meghalt, az apja pedig az ital rabja volt. A lány sosem beszélt az otthoni dolgokról. Jó tanuló volt, visszahúzódó, és tudomása szerint még soha nem járt senkivel. Márk lelkesen mesélt neki az egyetemről, a nagyvárosi életről. Csak később kapott észbe, és kérdezte meg, ő merre tanul tovább. A kisvárosban mindössze két szakiskola működött: egy egészségügyi és egy varrodai. Arra sem emlékezett, Eszter melyikbe járt. Nem is igazán érdekelte — csak unatkozott.
Másnap elhívta moziba. Aztán sétáltak egyet a főtéren, majd a folyóparton… A részletek elmosódtak. Arra tisztán emlékezett, hogy Eszter bevallotta: már az iskolában is szerelmes volt belé. Megsajnálta. Az apja iszik, senkije sincs… A lány hirtelen hozzá bújt, forrón suttogott valamit, és megcsókolta.
Voltak már nőügyei, de ilyen odaadással még senki nem fordult felé. Bűntudatot nem érzett. Úgy gondolta, inkább jót tett vele, adott neki egy kis boldogságot. Ráadásul a lány is akarta. Miért is marcangolta volna magát?
Hazakísérte, búcsúzóul megcsókolta, és megígérte, hogy jelentkezik. Eszter ragyogó arccal, reménnyel telve szaladt be a kapun. Márk természetesen nem hívta fel. Két nappal később elutazott, és többé eszébe sem jutott.
— Amikor az apja megtudta, hogy Eszter gyereket vár, kitette a házból — szólalt meg az anyja. — Hozzám jött, sírva mesélt el mindent. El akarta vetetni a babát, de én nem engedtem. Itt maradt nálam.
— Miért nem szóltál nekem? Annyiszor kerestelek telefonon! És egyáltalán honnan veszed, hogy az a gyerek az enyém? — fakadt ki Márk, akiben egyszerre kavargott a düh és a sértettség.
— Eszter kérte, hogy hallgassak. Azt mondta, majd ha hazajössz, együtt mondjuk el. De te nem jöttél. Sírt, azt hajtogatta, hogy ha nem szereted, nem akar magához láncolni egy gyerekkel. Albérletbe akart költözni. Miből fizette volna? Nem engedtem el őket. Rendkívüli lány — tette hozzá az asszony, majd elhallgatott egy pillanatra.
— És ha tudtam volna? Szerinted nem mentem volna el dolgozni külföldre? Ugyanúgy kételkedtem volna, mint most — csóválta a fejét Márk.
— Várj csak. — Az anyja kiment a szobából, majd két fényképpel tért vissza. Az egyiken egy göndör hajú kisfiú mosolygott — a régi Márk. A másikon egy copfos kislány nézett a kamerába.
— Nézd meg alaposan. Nem látsz hasonlóságot?
Márk első pillantásra felismerte a párhuzamot. Ugyanaz a tekintet, ugyanaz a szájszeglet.
— Miért te beszélsz erről, és nem ő? — kérdezte halkan, nehezen tépve el a szemét a képektől.
— Mert a gyanakvásoddal megbántanád. Várt rád. Nem kezdett senkivel, pedig lett volna rá lehetősége bőven.
Márk hitetlenkedve nézett rá.
— Mindjárt itt lesz. És egyetlen bántó szót se merj szólni hozzá — keményedett meg az asszony hangja. — Nem érdekel, hogy a fiam vagy, az ajtót is megmutatom, ha tiszteletlen leszel.
Márk még sosem hallotta ilyen határozottnak. Ebben a pillanatban megcsikordult a zár.
— Vendégünk van? — csendült fel egy női hang az előszobából.
Márk felállt. A konyhába egy fiatal nő lépett be, vállára omló, világos hajjal. Alig ismert rá Eszterre. Nyoma sem volt a régi, megszeppent lánynak. Az arca nyugodt volt, tekintete magabiztos.
— Szia. Ne állj ott földbe gyökerezve — mosolygott rá. — Hoztam húst, vacsorára megsütjük. — A szatyrot átnyújtotta Krisztinának.
Leült vele szemben, állát a tenyerébe támasztotta.
— Szóval hazataláltál. Dolgozol? Meddig maradsz?
— Csak a hétvégére jöttem — felelte rekedten.
— Akkor tudnod kell, hogy Lillával most a te régi szobádban lakunk.
— Anya! — szaladt be ekkor a kislány, és Eszterhez bújt. Ketten, azonos búzavirágkék szemmel néztek Márkra. A férfi megdöbbenve figyelte őket, és egyre erősebben érezte, hogy ez a találkozás mindent megváltoztat az életében.
Márk még mindig a kislányt figyelte, és nem tudta levenni róluk a szemét. Meghökkentette, mennyire egyformák.
— Nagyon megváltoztál — szólalt meg végül halkan Eszterhez fordulva. — Gyönyörű nő lett belőled. Ha az utcán mennék el melletted, talán fel sem ismernélek.
Eszter zavartan lesütötte a tekintetét, és halvány pír futott át az arcán.
„Még mindig fontos vagyok neki” — villant át Márk fején a felismerés, és a gondolat váratlan melegséggel töltötte el.
Krisztina tapintatosan magával vitte Lillát a másik szobába, így kettesben maradtak. A beszélgetés eleinte akadozott; óvatosan kerülgették a kényes témákat, mintha sötétben tapogatóznának. Végül Márk összeszedte a bátorságát.
— Mit tud rólam Lilla? Úgy értem… az apjáról?
Eszter szája sarkában halvány mosoly jelent meg.
— Azt meséltem neki, hogy különleges munkát végez az apukája, olyat, amiről nem beszélhet. De azt is, hogy hamarosan hazajön. — Egy pillanatra elhallgatott. — Tudtam, hogy egyszer úgyis megérkezel. Nem akartam hirtelen feltámasztani egy hősi halált halt pilótát vagy tengerészt csak azért, hogy legyen egy kerek történet.
— El fogod mondani neki, hogy én vagyok az? — kérdezte Márk szinte visszafojtott lélegzettel.
— Ha szeretnéd, és készen állsz rá, mondd el neki te magad — felelte Eszter komolyan.
Márk számára szokatlan volt így látni őt: magabiztosan, érett nőként. Nehezen fogta fel, hogy van egy gyermekük, és hogy ő valóban apa. Ez a szó most egészen más súllyal nehezedett rá.
Az éjszaka nyugtalanul telt. Alig hunyta le a szemét; a tudat, hogy a szomszéd szobában alszik a lánya és Eszter, nem hagyta pihenni. Úgy érezte, egyetlen nap alatt kifordult a világából minden. Reggel kimerülten kelt fel. Eszter már a konyhában sürgött, zabkását főzött, és Lillával versengve kanalazták, ki végez előbb. Később sétálni indultak a parkba. Lilla középen lépkedett, egyik kezével az apját, a másikkal az anyját fogta.
„Pont úgy nézünk ki, mint egy család” — futott át Márk agyán. Aztán kijavította magát: „Nem úgy nézünk ki. Azok vagyunk.”
Gyorsan elérkezett a vasárnap este; hétfőn már dolgoznia kellett.
— Döntöttél? — kérdezte Krisztina, amikor Eszter és Lilla visszavonultak a szobába. — Ne feledd, amit mondtam. Esztert nem hagyom, hogy még egyszer megbántsd.
— Nem rajtam múlik egyedül — sóhajtott Márk. — Nekik kell eldönteniük, befogadnak-e az életükbe.
— Azért rajtad is — vágta rá az anyja. — Szeret téged. Rendezd el, amit ott hagytál magad mögött, aztán gyere vissza. Próbáljátok meg újra. Lilla miatt mindenképp.
Márk gyomra összeszorult. Vajon honnan sejti az anyja, hogy Vivien még mindig nála lakik? Most már biztos, hogy elküldi. Talán Vivien addigra magától is távozott… Eszterrel nem tudott négyszemközt beszélni az indulás előtt. Tudta, ha most kérné meg a kezét, nem hinné el neki, és visszautasítaná. Bizonyítania kell. Idővel, tettekkel. Így nyugodtnak tűnve búcsúzott el.
Amikor hazaért, saját kulcsával nyitott be. Vivien a kanapén hevert, telefonált. Azonnal megszakította a hívást, felpattant, és mosolyogva odasietett hozzá, tökéletes sminkben, mintha épp indulni készülne.
— Végre! Már annyira hiányoztál! — simult hozzá, puszit nyomott az arcára, majd csókot akart adni.
Márk finoman eltávolodott.
— Fáradt vagyok. Van valami ennivaló?
Vivien megsértődött arccal tárta szét a karját.
— Nem tudtam, hogy ma jössz. Nem főztem. Rendeljek valamit?
— Nem kell — felelte kurtán.
Kiment az előszobába, majd visszatért a bőrönddel, és ledobta a kanapéra.
— Utazunk valahová? — csillant fel Vivien szeme.
— Te igen. Hazamész. Hamarosan ideköltözik a lányom és az anyja.
Vivien arca elsápadt.
— Lányod van?
— Kezdj pakolni. Nem szeretném az utcára hajigálni a holmidat.
— Hát te aztán… Én mindent megtettem érted!
— Mit pontosan? Főztél? Rendben tartottad a lakást? — hangja hideg volt. — Amikor visszajövök, ne legyél itt.
Sarkon fordult. Egy papucs suhant el mellette, és tompán csapódott a falnak, de nem nézett vissza.
A sarki boltban vett egy doboz cigarettát. Évek óta nem gyújtott rá, most mégis szüksége volt rá, hogy lecsillapodjon. A padon ülve látta, ahogy egy taxi áll meg a ház előtt. Vivien bőrönddel szállt be. Márk elnyomta a csikket, és visszament a lakásba.
Alaposan körülnézett. Tudta, egy sértett nő képes meglepetéseket hagyni maga után. A kanapé mögött talált egy fehérneműt. Nem töprengett, véletlen vagy szándékos emlék-e. Összeszedett minden apróságot, amit Vivien hátrahagyott, még a fürdőszobában talált néhány hosszú, sötét hajszálat is. Mindent a szemetesbe dobott, majd levitte a kukába.
Igaza volt az anyjának. Eszterrel újra kell építeniük mindent. Van egy közös gyermekük. Időre lesz szükségük, türelemre, és főleg bizonyítékokra, hogy megbízhat benne. Eszter már nem az a naiv, szerelmes lány. Egy hét múlva ismét hazautazik, és megpróbálja rábeszélni, hogy költözzenek hozzá. Amikor Eszter mosolya eszébe jutott, melegség járta át.
Ideje felnőni — gondolta. Családja van. Gyermeke. És ennél nincs fontosabb.
„És tudjátok mit? Teljes bolond voltam. Elszúrtam a saját boldogságomat. Soha ne halogassatok azzal, hogy ‘majd talán’. Csak a most létezik. És azok az emberek, akik mellettetek állnak. Ne féljetek megtenni, amit kell.” — Balázs.
