A fal túloldaláról hirtelen hatalmas csattanás hallatszott. Vivien ijedten pattant fel, és berohant a nappaliba. A parkettán szanaszét hevertek a kedvenc porcelánvázájának darabjai.
– Jaj… – motyogta bűnbánó arccal Márk, Gergő barátja, és tehetetlenül széttárta a karját. – Nem direkt volt. Véletlenül meglöktem könyökkel. Túl közel volt a széléhez…
– Ez egy antik darab volt! – fakadt ki Vivien, miközben leguggolt a szilánkokhoz.
– Ugyan már, ne túlozz – legyintett Gergő. – Veszel másikat. A lényeg, hogy senki sem sérült meg.
– Gergő, a nagymamámtól kaptam! – remegett meg Vivien hangja az indulattól. – És egyáltalán nem volt olcsó!
– Na és? – vont vállat a bátyja. – Tárgyak jönnek-mennek. Az élet nem ezen múlik.
– Akkor legalább takarítsátok össze – sziszegte, majd kivonult a konyhába.
Ott azonban újabb meglepetés várta. Nóra a tűzhelynél állt, és egy fém lapáttal vadul kaparta a serpenyő alját.
– Mit csinálsz? – kérdezte Vivien döbbenten.
– Rántottát sütök – felelte vidáman Nóra. – Éhen halok. De ez a serpenyő furcsa… azt mondod, tapadásmentes, mégis odaragad minden.
Vivien odalépett. A bevonatot a fém már teljesen felsértette, az alumínium is kilátszott.
– Tönkretetted – mondta halkan.
– Ugyan már! – háborodott fel Nóra. – Nem én rontottam el. Eleve vacak darab. Ha vendégeket fogadsz, legalább normális felszerelést szerezz be.
Vivien ökölbe szorította a kezét. Magában lassan tízig számolt. Aztán még egyszer.
– Nóra… kérlek, legalább pakolj el magad után – suttogta.
– Miért én? – nézett rá értetlenül. – Te vagy a házigazda. Fizetünk, nem?
Fizetünk. Már megint ez a szó. Vivien kiment az erkélyre levegőt venni. Gergő ott állt, cigarettával a kezében.
– Figyelj – kezdte, miközben kifújta a füstöt –, gondolkodtam valamin. Nem adnál nekünk családi kedvezményt? Mondjuk harminc százalékot? Mégiscsak rokonok vagyunk.
– Miféle kedvezményt? – kérdezett vissza hitetlenkedve.
– Hát… ajánljuk a helyet mindenkinek, reklámozzuk a házad. Ez is érték, nem?
Vivien maga elé képzelte, ahogy Gergő a barátainak meséli, milyen kényelmes nála lakni, és közben még követelőzni is lehet.
– Erről most inkább ne beszéljünk – mondta fáradtan. – Késő van.
– Ugyan, dehogy késő! – legyintett a férfi. – Ritkán találkozunk, használjuk ki az időt!
Vivien visszament a nappaliba. Ott Réka épp a kanapét tolta arrébb.
– Mit művelsz? – kérdezte megdöbbenve.
– Átrendezem a teret – lihegte Réka. – Így sokkal praktikusabb lesz. Most rosszul esik be a fény.
– Réka, ez az én otthonom!
– És? – vont vállat a sógornője. – Fizetünk érte, jogunk van kényelmesen érezni magunkat.
Vivien hitetlenkedve nézett Rékára, de még mielőtt bármit felelhetett volna, a nő már újra a kanapét igazgatta, mintha teljesen természetes lenne, hogy vendégként átalakítja a lakást.
Másnap reggel csörömpölésre riadt. Egy csésze darabokra hullásának éles hangja hasított a csendbe. Azonnal a konyhába sietett. Márk épp a földről szedegette össze a porcelán szilánkjait.
– Ne haragudj – morogta zavartan. – Tegnap este kicsit sok volt… még mindig remeg a kezem.
Vivien szó nélkül a kezébe nyomta a seprűt. A díszes készletből való csésze volt az. Két nap alatt a második.
Gergő közben törölközővel a nyakában lépett ki a fürdőből.
– Ugyan, ne csináljunk ügyet belőle! A törött pohár szerencsét hoz – vigyorgott. – Viszont a meleg víz villámgyorsan elfogy. Nagyobb bojlert kéne beszerelni.
– A bojler tökéletesen működik – felelte higgadtan Vivien. – Egyszerűen most többen használjátok.
– De mi visszatérő vendégek vagyunk – jelentette ki a testvére magabiztosan. – Igazodnod kellene hozzánk!
Vivien a kávéfőző mellett állt, és arra gondolt, milyen más volt itt minden néhány héttel korábban. A konyha az ő menedéke volt. Most pedig úgy érezte, mintha egy idegen panzió alkalmazottja lenne a saját házában.
– Vivike – toppant be Réka egy papírlappal a kezében –, mi lesz a reggeli? Összeírtam egy kis menüt: palacsinta, rántotta, frissen facsart narancslé, saláta…
– És ki készíti el mindezt? – kérdezte szárazon.
– Hát te! – nézett rá őszinte csodálkozással Réka. – Ez nem része a szolgáltatásnak?
Vivien az órára pillantott. Kilenc óra. Máskor ilyenkor csendben kortyolgatta a kávéját. Most hat ember ellátását várták tőle.
– Figyeljetek – mondta végül határozottan. – A hűtő tele van. Főzzetek magatoknak, amit szeretnétek.
– Tessék?! – csattant fel Gergő. – Fizetünk, nem? Akkor mégis miért?
– A szállásért – válaszolta nyugodtan. – Sem étterem, sem kiszolgálás nem szerepelt a megállapodásban.
– Miféle megállapodásról beszélsz? – háborgott Márk. – Család vagyunk!
– Akkor talán pénzről se legyen szó – vont vállat Vivien. – Lakjatok itt, ahogy régen. Ingyen.
– Szó sem lehet róla! – vágott közbe Réka. – Te mondtad, hogy fizetünk. Most már hivatalosan vendégek vagyunk.
Vivien leült az asztalhoz, és végre töltött magának egy csésze kávét. A logikájuk egyszerű volt: ha fizetnek, jár nekik minden. Csakhogy a pénzt egyelőre sehol sem látta.
– Egyébként – tette hozzá Gergő lazán –, meséltem a haveroknak a házról. Nagyon tetszik nekik. Jönnének két családdal, gyerekekkel együtt.
– Hány gyerekről beszélünk? – kérdezte Vivien, már előre sejtve a választ.
– Nem sok… négy-öt körül.
Vivien maga elé képzelte a kertet és a nappalit egy ilyen látogatás után.
– Gergő, ez nem napközi.
– Ugyan már! A gyerekek feldobják a hangulatot – nevetett. – És ők rendesen fizetnének!
Rendesen… Vivien kételkedett. Valószínűbbnek tartotta, hogy megint jönne a „szinte rokonok vagyunk” szöveg és az alkudozás.
– Előbb a ti számlátokat rendezzük – mondta higgadtan. – Mennyivel tartoztok eddig?
– Miért, mennyivel? Hiszen csak tegnapelőtt érkeztünk!
– Ma vasárnap van. Két éjszaka. Az árlistám szerint tizenötezer forint.
– Mennyi?! – hördült fel Márk döbbenten.
– Ne viccelj már, Réka – csattant fel. – Ez rablás!
– Ez a hivatalos díjszabásom – felelte Vivien higgadtan. – Minden vendégre ugyanaz vonatkozik.
– De mi nem „minden vendég” vagyunk! Család vagyunk!
– Rendben – bólintott Vivien. – Akkor legyen családi kedvezmény. Ötven százalék. Így hétezer-ötszáz forint.
– Az is rengeteg! – sopánkodott Réka. – Ennyi pénzünk nincs is…
– Akkor miért mondtátok, hogy fizettek? – kérdezte szárazon.
– Azt hittük, jelképes összegre gondolsz… – motyogta Gergő. – Egy-két ezerre, legfeljebb.
Egy-két ezer. A széttört vázáért. A tönkretett serpenyőért. A kosztengerért, amit maguk után hagytak. Az éjszakai dohányzásért az erkélyen.
– Nem – zárta le Vivien. – Hétezer-ötszáz. Vagy kerestek másik szállást.
A vendégek egymásra néztek, mintha tőle várnák a megoldást.
– Lera… vagyis Vivien, te nem ilyen voltál – próbálkozott Gergő. – Régen szívből éltél. Most meg csak a pénz számít.
– És az rendben van, hogy tönkreteszitek a házamat? Az a „szívből élés”?
– A család fontosabb, mint a pénz!
– Akkor mostantól ne tekintsetek családnak – felelte nyugodtan. – Csomagoljatok, és menjetek.
– Hogy beszélhetsz így velünk? – háborodott fel Réka. – Hiszen rokonok vagyunk!
– Azok voltunk. Addig, amíg nem gondoltátok azt, hogy a rokonság feljogosít tiszteletlenségre.
Vivien bement a hálószobába, kulcsra zárta az ajtót, és elővette a telefonját. Néhány csöngés után felvették.
– Balázs? Vivien vagyok. Sürgősen szükségem lenne tanácsra. Igen, még ma.
Mielőtt elindult volna az ügyvédhez, leült a laptop elé, és megnyitotta az e-mailjeit. Az ügyfelek üzenetei között gyorsan megtalálta azt, amit keresett: Levente, a visszatérő bérlő írt neki, aki évek óta minden nyáron nála töltötte a szabadságát.
„Vivien, valaki felajánlotta, hogy közvetlenül tőle bérelhetem ki a házat, kedvezményes áron. Azt állítja, a rokonod. Valóban így van?”
Akkor azt válaszolta, hogy semmiféle ilyen megállapodásról nincs tudomása. Most viszont minden összeállt. Gergő nemcsak ingyen lakott nála, hanem még a vendégeit is próbálta elszipkázni, a „családi kapcsolat” mögé bújva.
Amikor Balázs irodájából visszaért, már közel járt az öt óra. A konyhából hangos beszélgetés szűrődött ki; láthatóan még mindig ott tanyáztak, és épp őt tárgyalták ki.
– …teljesen elszállt magától – hallatszott Réka hangja.
– …csak a pénz érdekli, elfelejtette, honnan jött – tette hozzá Gergő.
Vivien átöltözött, copfba fogta a haját, és előkészítette az iratokat. Aztán határozott léptekkel belépett a konyhába.
– Most komolyan beszélek – mondta nyugodt, de kemény hangon. – Fizettek, és elmentek. Vagy bíróságra viszem az ügyet a károk miatt.
– Tessék?! – kiáltott fel Gergő. – Perelni akarsz minket?
– A törött vázáért, a tönkretett serpenyőért, az okozott károkért, és azért is, mert beavatkoztál az üzleti ügyeimbe – sorolta Vivien. – Két óra múlva újra találkozom az ügyvédemmel. Mire visszaérek, azt szeretném, ha a ház üres lenne.
– Vivien, ezt nem gondolhatod komolyan! – csapkodta a levegőt Gergő ingerülten. – Miféle bíróság? Egy ilyen apróság miatt?
– Nem apróságról van szó – felelte higgadtan Vivien. – Hanem tiszteletlenségről. Önkényeskedésről. Arról a hangnemről, amit megengedtetek magatoknak. És mellékesen a váza értéke húszezer forint volt.
– Nem direkt történt… – próbálkozott Réka bizonytalanul. – Egyszerű baleset volt.
– A kár attól még kár marad – zárta le a vitát. – És azt valakinek meg kell térítenie.
– Vivikém, beszéljük meg! Kifizetjük azt a hétezer forintot, amit mondtál!
– Elkéstetek – vágta rá. – Innentől hivatalos úton intézzük.
Az ügyvéd türelmesen végighallgatta, közben kérdéseket tett fel, jegyzetelt, majd felpillantott.
– Készült fotódokumentáció?
Vivien elővette a telefonját: a darabokra tört váza, a használhatatlanná vált serpenyő, a parkettán éktelenkedő karcolások mind rajta voltak a képeken. A vásárlási bizonylatok és a serpenyő blokkja is nála volt, a váza szakértői értékbecslése pedig az irattárban.
– Kiváló – bólintott az ügyvéd. – Beadjuk a keresetet. Erkölcsi kártérítést is igényelhetünk. Véleményem szerint legalább ötvenezer forint indokolt.
– Ennyit? – lepődött meg Vivien.
– Teljes mértékben jogos. Ez az ön tulajdona. Nem köteles eltűrni sem rongálást, sem nyomásgyakorlást. Nem szállodát üzemeltet, és nem házvezetőnő a saját otthonában.
Vivien csendesen helyeselt.
Amikor visszaért, a ház már üres volt. Az asztalon egy gyűrött cetli hevert: „Vivi, elment az eszed. Gergő.” Szó nélkül összegyűrte, és a kukába dobta.
A látvány lehangoló volt. A bútorokat elmozdították, a kamrában felfordulás uralkodott, a fürdőszobában kiégett egy izzó. Mindent rendbe kellett tennie, szinte a nulláról. De most legalább csend vette körül.
Két héttel később hivatalosan is benyújtotta a keresetet. Az idézéseket kézbesítették, és még aznap megszólalt a telefonja.
– Vivien, tényleg perre viszed ezt? – kérdezte Gergő idegesen. – Hiszen rokonok vagyunk.
– A rokonság nem mentesít a tisztelet alól – felelte nyugodtan. – A család nem jelenthet betolakodást és rombolást.
– Nem akartunk rosszat! Csak nem gondoltuk át!
– Akkor majd most lesz időd átgondolni – válaszolta. – Vagy önként utaltok. Huszonháromezer forint az anyagi kár, plusz ötvenezer az erkölcsi sérelem.
– Ez őrület! Mire fel?
– Arra, amit a házamban műveltetek. És arra is, hogy „rokoni segítség” címszóval megpróbáltad elszipkázni az ügyfeleimet.
– Az nem bűncselekmény!
– Ezt majd a bíróság eldönti – mondta higgadtan, és bontotta a vonalat.
A hónap végére megérkezett az összeg a számlájára. Vivien új edényeket vásárolt, kifestette a falakat, és klímát szereltetett a hálószobába. Saját magának. Nem vendégek kedvéért.
A nyaraló ismét biztos bevételt termelt, nyugodt keretek között. És a rokonságból azóta senki nem próbált „kedvezményes pihenést” kiharcolni.
Vivien megtanulta: a legfontosabb, amit meg kell védenie, az a saját méltósága és a határai.
