Novella
«Elnézést, de nem vagyok a maga kisfia.» — mondta Benedek hűvösen

«Elnézést, de nem vagyok a maga kisfia.» — mondta Benedek hűvösen

A találkozás hideg és szívszorítóan kegyetlen.

126 olvasta 5 oldal ~4 perc

— Kisfiam…

— Elnézést, de nem vagyok a maga kisfia. Kérem, ne szólítson így. Benedeknek hívnak.

— Benedek… Benedekem… Édes fiam!

Renáta lassan felemelte a fejét, és fájdalmas vágyakozással nézett a mellette álló férfira. Hangjában ott reszketett minden: remény, könyörgés és kétségbeesés. Benedek azonban mozdulatlan maradt, arca zárt volt, mintha a nő szavai leperegtek volna róla.

— Már kértem, hogy ne hívjon a fiának.

— De hát én vagyok az anyád! A vér szerinti édesanyád!

— Erre egy kicsit későn jött rá.

Benedek a padon ülő asszonyt figyelte, és közben akaratlanul is visszacsúszott a múltba. A gyerekkora emlékei még ennyi év távlatából is sajogtak benne, pedig több mint harminc esztendő telt el azóta, hogy utoljára látta az anyját.

Harminc év. Szinte egy fél élet. Sokáig biztos volt benne, hogy soha többé nem keresztezik egymás útját, nem hangzik el köztük még egyetlen szó sem. A sors azonban másképp rendezte a dolgokat.

Két nappal korábban ismeretlen szám villogott a telefonján. Először nem akarta felvenni; azt hitte, valami csaló vagy egy újabb erőszakos reklámhívás zaklatja. Mégis volt benne egy megmagyarázhatatlan érzés, hogy ez a hívás nem hétköznapi.

— Halló — szólt bele hűvösen, tárgyilagos hangon. — Tessék, mondja!

A vonal túlsó végén zörej hallatszott, mintha valaki bizonytalanul igazgatná a készüléket. Benedek már éppen bontani akarta a kapcsolatot, amikor megszólalt egy tétova női hang.

— Én vagyok… szia!

— Ki az, hogy „én”? — kérdezett vissza értetlenül, majd megköszörülte a torkát, mert gombóc nőtt benne. — Mondja már!

A szíve hevesen vert, szinte fájt. Legszívesebben azonnal megszakította volna a beszélgetést, mégis maradt, és erősebben szorította a füléhez a telefont.

— Én vagyok… az anyád.

Egy pillanatra elsötétült előtte a világ. Első ösztöne az volt, hogy kinyomja a hívást, sőt azonnal letiltsa a számot. Mély levegőt vett, és végül mégis megszólalt.

— Nekem nincs anyám. Téves számot hívott.

A szavak indulatosan törtek fel belőle, mielőtt megfontolhatta volna őket. Letette a telefont, majd percekig csak bámulta a kijelzőt, miközben a múlt képei özönvízszerűen zúdultak rá. Abban reménykedett, hogy ez a rövid, fájdalmas párbeszéd nem ismétlődik meg. Tévedett.

A készülék újra rezegni kezdett a kezében. A hívó makacs volt, és Benedek már biztosra vette, hogy valóban Renáta keresi. Az asszony mindig is kitartó természetű volt: ha elhatározott valamit, addig ment előre, amíg el nem érte.

— Mindent elmondtam — felelte most keményebben, bár belül kavargott benne a düh és a régi sérelmek keserűsége. — Ne hívjon többé.

— Csak egyetlen találkozót kérek! Nem többet! Kérlek, ne utasíts el! Hallgass meg, és utána azt teszel, amit akarsz!

— Honnan szerezte meg a számomat? — kérdezte Benedek hűvösen, továbbra is magázva.

Furcsa volt így beszélnie vele, de másképp nem ment. Számára Renáta idegen volt, nem több egy múltbeli árnynál. Évekkel ezelőtt kitörölte az életéből, és nem akart semmit visszahozni abból, amit egyszer már lezárt.

Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz