— Kisfiam…
— Elnézést, de nem vagyok a maga kisfia. Kérem, ne szólítson így. Benedeknek hívnak.
— Benedek… Benedekem… Édes fiam!
Renáta lassan felemelte a fejét, és fájdalmas vágyakozással nézett a mellette álló férfira. Hangjában ott reszketett minden: remény, könyörgés és kétségbeesés. Benedek azonban mozdulatlan maradt, arca zárt volt, mintha a nő szavai leperegtek volna róla.
— Már kértem, hogy ne hívjon a fiának.
— De hát én vagyok az anyád! A vér szerinti édesanyád!
— Erre egy kicsit későn jött rá.
Benedek a padon ülő asszonyt figyelte, és közben akaratlanul is visszacsúszott a múltba. A gyerekkora emlékei még ennyi év távlatából is sajogtak benne, pedig több mint harminc esztendő telt el azóta, hogy utoljára látta az anyját.
Harminc év. Szinte egy fél élet. Sokáig biztos volt benne, hogy soha többé nem keresztezik egymás útját, nem hangzik el köztük még egyetlen szó sem. A sors azonban másképp rendezte a dolgokat.
Két nappal korábban ismeretlen szám villogott a telefonján. Először nem akarta felvenni; azt hitte, valami csaló vagy egy újabb erőszakos reklámhívás zaklatja. Mégis volt benne egy megmagyarázhatatlan érzés, hogy ez a hívás nem hétköznapi.
— Halló — szólt bele hűvösen, tárgyilagos hangon. — Tessék, mondja!
A vonal túlsó végén zörej hallatszott, mintha valaki bizonytalanul igazgatná a készüléket. Benedek már éppen bontani akarta a kapcsolatot, amikor megszólalt egy tétova női hang.
— Én vagyok… szia!
— Ki az, hogy „én”? — kérdezett vissza értetlenül, majd megköszörülte a torkát, mert gombóc nőtt benne. — Mondja már!
A szíve hevesen vert, szinte fájt. Legszívesebben azonnal megszakította volna a beszélgetést, mégis maradt, és erősebben szorította a füléhez a telefont.
— Én vagyok… az anyád.
Egy pillanatra elsötétült előtte a világ. Első ösztöne az volt, hogy kinyomja a hívást, sőt azonnal letiltsa a számot. Mély levegőt vett, és végül mégis megszólalt.
— Nekem nincs anyám. Téves számot hívott.
A szavak indulatosan törtek fel belőle, mielőtt megfontolhatta volna őket. Letette a telefont, majd percekig csak bámulta a kijelzőt, miközben a múlt képei özönvízszerűen zúdultak rá. Abban reménykedett, hogy ez a rövid, fájdalmas párbeszéd nem ismétlődik meg. Tévedett.
A készülék újra rezegni kezdett a kezében. A hívó makacs volt, és Benedek már biztosra vette, hogy valóban Renáta keresi. Az asszony mindig is kitartó természetű volt: ha elhatározott valamit, addig ment előre, amíg el nem érte.
— Mindent elmondtam — felelte most keményebben, bár belül kavargott benne a düh és a régi sérelmek keserűsége. — Ne hívjon többé.
— Csak egyetlen találkozót kérek! Nem többet! Kérlek, ne utasíts el! Hallgass meg, és utána azt teszel, amit akarsz!
— Honnan szerezte meg a számomat? — kérdezte Benedek hűvösen, továbbra is magázva.
Furcsa volt így beszélnie vele, de másképp nem ment. Számára Renáta idegen volt, nem több egy múltbeli árnynál. Évekkel ezelőtt kitörölte az életéből, és nem akart semmit visszahozni abból, amit egyszer már lezárt.
— Zsuzsanna adta meg. A nővérem.
Benedek arca megfeszült. Hát mégis sikerült! Az anyja ezúttal is elérte, amit akart. Ha egyszer célt tűzött ki maga elé, nem hátrált meg, és most sem riadt vissza attól, hogy a testvérét használja fel azért, hogy utat találjon hozzá. Benedekben lassan tudatosult, hogy ez a történet korántsem ért véget, sőt talán csak most kezdődik igazán.
Benedekben egyre inkább összeállt a kép: Zsuzsanna magától biztosan nem adta volna ki az unokaöccse elérhetőségét. Túl jól ismerte a húgát. Renáta azonban mindig értett ahhoz, hogyan vegye rá az embereket arra, amit eredetileg nem akartak megtenni. Valószínűleg addig ostromolta a nővérét, amíg az – csak hogy szabaduljon tőle – végül beadta a derekát. Tipikus. Ha valamit a fejébe vett, nem lehetett lerázni.
— Nem szeretnék találkozni önnel — mondta Benedek hűvösen a telefonba. — Őszintén szólva nem látom értelmét ennek az egésznek.
— Nekem nagyon is van! — csattant fel Renáta a vonal túlsó végén, hangjában kétségbeesett szenvedéllyel. — Csak egyetlen alkalomról van szó, fiam!
Benedek lehunyta a szemét. Tudta, ha most elutasítja, azzal nem szabadul meg tőle. Az anyja képes lenne váratlanul megjelenni a háza előtt, megszólítani a gyerekeit az utcán, vagy a feleségét zaklatni könyörgéseivel. Ezt pedig semmiképp sem engedhette. Egyszerűbbnek tűnt rászánni fél órát egy találkozóra, mint hónapokig kerülgetni a kellemetlen jeleneteket.
Renáta akkor tűnt el az életéből, amikor Benedek kilencéves volt. Az asszony egyik napról a másikra felszívódott, mintha soha nem is létezett volna. A kisfiú hónapokon át reménykedett. Zsuzsanna konyhájának ablakában ült naphosszat, onnan figyelte az utcát, hátha egyszer csak feltűnik az ismerős alak. Alig evett, a barátait kerülte, a játék nem érdekelte. Csak várt.
A nagynéni próbálta kizökkenteni ebből a bénult állapotból. Szidta, könyörgött neki, magyarázott, de Benedek hajthatatlan maradt.
— Vissza fog jönni! — zokogta, miközben a könnyeit dühösen törölte szét az arcán. — Ő az anyám! Szeret engem!
— Benedek, a te anyád elsősorban saját magát szereti — felelte Zsuzsanna fáradtan. — Egyszer majd megérted.
A fiú akkor gyűlölte ezért a mondatért. Meg volt győződve róla, hogy a nagynénje hibája minden, hogy miatta hagyta el őt Renáta, és költözött el a városból. Csak jóval később, felnőtt fejjel látta be, mennyivel tartozik Zsuzsannának. Mindazért, amit érte tett. És azt is megértette, hogy a nővére soha nem hazudott Renátáról, még ha az igazság kegyetlenül hangzott is.
Renáta fiatal korától kezdve feltűnő jelenség volt. Tudta, milyen hatással van a férfiakra, és ezt tudatosan használta is. Magabiztosan mozgott a társaságban, pontosan érzékelte, mikor kell kedvesnek, mikor elérhetetlennek mutatkoznia. Sok hódolója akadt, de csak keveseket engedett igazán közel magához. Az egyik ilyen kiválasztott Gábor volt, Benedek apja.
Gábor nős emberként élt, két gyermeket nevelt a feleségével, tekintélyes állása volt és biztos egzisztenciája. Ezek a körülmények Renátát egyáltalán nem riasztották vissza. Huszonöt évesen pontosan tudta, mit akar, és Gábor társadalmi helyzete, kapcsolatai, anyagi biztonsága különösen vonzónak tűntek számára.
A köztük lévő harmincéves korkülönbség sem zavarta. Gábor fülig szerelmes lett, s ettől új erőre kapott: fiatalosabban öltözködött, sportolni kezdett, igyekezett lépést tartani a nála jóval fiatalabb nővel. Elhalmozta figyelemmel, ajándékokkal, pénzzel. Külön lakást bérelt neki, így Renáta végre elköltözhetett Zsuzsannától, és önálló életet kezdhetett.
— Más boldogtalanságára nem lehet tartós boldogságot építeni — figyelmeztette a nővérét Zsuzsanna.
Renáta csak legyintett.
— Te beszélsz életről? — vetette oda gúnyosan. — A saját házasságodat sem tudtad megtartani. Ne oktass ki!
Hogy még erősebben magához kösse Gábort, Renáta merész lépésre szánta el magát. Teherbe esett tőle, majd közölte: ha a férfi nem rendezi végleg a magánéletét, és nem válik el, megszakítja a terhességet, és kilép az életéből. A „rendezés” alatt természetesen azt értette, hogy Gábor feleségétől való válás után őt vegye el.
Gábor teljesen összezavarodott. Ideges volt, álmatlan éjszakák gyötörték, fejben újra és újra lejátszotta a beszélgetést, amelyet a feleségével kellett volna lefolytatnia, miközben egyre nőtt benne a félelem attól, hogy döntése mindent felborít az addigi életében.
A feszültség azonban végül nem oldódott meg. Gábor váratlanul szívrohamban hunyt el, még mielőtt bármit rendezhetett volna. A körülötte kavargó érzelmi zűrzavar, a titkolózás és a döntésképtelenség teljesen felemésztette. Renáta így egyik napról a másikra magára maradt – ígéretek nélkül, biztos jövő nélkül.
Az abortuszra már nem volt lehetőség: a terhesség a huszadik hét környékén járt. Gábor hónapokon át hitegette őt, mindig csak halogatta a választ, de esküvő sosem lett a dologból. Renátának nem maradt más út, mint világra hozni a gyermeket.
– Gyűlölöm! – kiáltotta gyakran, ajkába harapva dühében.
Zsuzsanna ilyenkor csak tanácstalanul figyelte. Nem tudta eldönteni, vajon az elhunyt férfira haragszik-e a testvére, vagy arra a kisfiúra, aki még meg sem született.
Benedek nem szeretetben nőtt fel. Anyja, Renáta, inkább tehernek tekintette, mint ajándéknak. Úgy érezte, a fiú akadályozza abban, hogy új életet kezdjen, hogy társat találjon magának. Apró hibákért is kemény szavakkal illette, sokszor ok nélkül is rászólt, s nem egyszer napokig levegőnek nézte.
Azokon a napokon, amikor Renáta tudomást sem vett róla, Benedek úgy érezte, mintha nem is létezne. Sírt esténként a párnájába, álmatlanul forgolódott, és kétségbeesetten kereste az alkalmat, hogy megszólítsa az anyját. Kérdéseket tett fel, próbált segíteni a házimunkában, sőt még azt is megjátszotta, hogy beteg, hátha akkor végre figyelmet kap. Hiába. Renáta mintha falat húzott volna maga köré, amelyen sem hang, sem könny nem jutott át.
Később új férfi lépett az életébe: Levente. Elvált volt, jó anyagi körülmények között élt, és azt ígérte, amint sikerül miskolci lakáshoz jutnia, feleségül veszi Renátát. Benedeket lekicsinylően „fiamnak” szólította, de a hangjából hiányzott minden melegség. Szigorú fegyelmet követelt, és ha a fiú nem felelt meg az elvárásainak, nem sajnálta tőle a pofonokat sem.
– Reggel hatkor ébresztő! Hideg vizes mosdás, utána torna. Hat negyvenkor reggeli. Hétkor indulásra készen állsz, tíz perccel később kilépsz az ajtón. Iskola után háromkor vége, onnan egyenesen karatéra – sorolta kérlelhetetlenül.
– Nem akarok karatéra járni! – tiltakozott egyszer Benedek.
A válasz egy csattanó tenyér volt az arcán.
A fiú szívből gyűlölte Leventét. Amikor kiderült, hogy a férfi több nővel is viszonyt folytat, és Renáta végül szakított vele, Benedek titokban megkönnyebbült. Anyja napokig zokogott, átkozta a férfit, és megesküdött, hogy többé nem enged senkit közel magához.
Egy esztendő viszonylagos nyugalomban telt el, majd felbukkant Márk, egy fiatal kutató, aki a magyar nyelv történetét tanulmányozta. A múzeumban ismerkedett meg Renátával, ahová egy barátnője csábította el.
Alig egy hét múlva már elválaszthatatlanok voltak. Egy hónap sem telt bele, Márk azt javasolta, költözzenek ki együtt az Egyesült Államokba. Renáta habozás nélkül igent mondott, ám a férfi feltételt szabott: Benedek nem tarthat velük.
– Szülhetsz nekem egy közös gyereket – mondta könnyedén.
Renáta gondolkodás nélkül beleegyezett. Az országban akkoriban nehéz volt megélni, a külföld pedig mesés lehetőségnek tűnt.
Sietve összecsomagolt, Benedeket Zsuzsannához vitte, és kapkodva búcsút vett tőle. Azt ígérte, legfeljebb egy-két hónap, és érte jön.
A fiú kilencéves volt. Hitte, hogy az édesanyja visszatér érte. Bármilyen szigorú és rideg volt is vele, számára Renáta maradt az egyetlen igazi, pótolhatatlan szülő.
Csakhogy senki nem érkezett érte. Zsuzsannától tudta meg évekkel később, hogy Renáta öt esztendő után hazaköltözött Magyarországra, majd férjhez ment egy tehetős miskolci vállalkozóhoz, és ott rendezte be az életét. A fiáról azonban többé nem érdeklődött.
Benedek végül úgy határozott, hogy az anyját egyszer s mindenkorra kitörli az életéből.
– Számára én nem léteztem. Legyen ez így ezután is – jelentette ki keményen.
Továbbra is segítette Zsuzsannát, gyakran felkereste, bevásárolt neki, elintézte az ügyeit, de Renáta neve tabuvá vált közöttük. A nagynéni néhányszor óvatosan mégis szóba hozta volna a testvérét, ám Benedek minden alkalommal ingerülten lezárta a témát, és határozottan megkérte, hogy többé ne említse előtte az anyját. Zsuzsanna megértette, és tiszteletben tartotta a kérését.
Az évek teltek. Benedek megnősült, két kislány édesapja lett. A feleségének őszintén elmesélte a múltját, nem szépített semmit. A lányainak csupán annyit mondott, hogy nekik nincs nagymamájuk apai ágon. Nem minden gyereknek adatik meg ez az ajándék – magyarázta –, és ők beérték ennyivel. Nem faggatták tovább.
Harminc év múltán aztán egy rég elfeledett hang csendült fel a telefonban. Két nappal későbbre beszéltek meg találkozót. Ezalatt a két nap alatt Benedek gondolatai újra és újra visszakanyarodtak a gyerekkorához, amelyből szinte minden melegség hiányzott. A legfontosabb pedig végképp: az anyai szeretet. Kilencéves korától Zsuzsanna nevelte, igyekezett pótolni, amit lehetett, de az űr sosem tűnt el teljesen.
– Mit akarsz tőlem? – kérdezte minden bevezetés nélkül, amikor odaért a parkban várakozó, meggörnyedt alakhoz.
Az egykor feltűnően csinos nőből alig maradt valami. Renáta megöregedve, megtörten állt előtte, tekintete könyörgő volt.
– Segítségre van szükségem… fiam – mondta rekedten, szándékosan használva azt a megszólítást, amelyet Benedek mindig elutasított. – Beteg vagyok.
A férfi arca rezzenéstelen maradt. A hajdani eleganciát felváltotta a megviseltség; az arcán mély nyomot hagytak az évek és a rossz döntések. Benedek számára ez az asszony idegen volt. Igaz, ő hozta világra, de azon kívül mit adott neki? Talán csak egy életre szóló bizonyosságot: a saját gyerekét soha, semmilyen körülmények között nem szabad magára hagyni.
– Sajnálom – felelte hűvösen. – De nem vagyok orvos.
Renáta lassan megrázta a fejét.
– Milyen kemény lettél… Emlékszem, milyen kedves kisfiú voltál. Szerettél engem.
– Az három évtizede volt. Most már mások töltik be a szívemet.
– Teljesen egyedül maradtam – panaszkodott az asszony. – Két hónapja meghalt a férjem. Az első házasságából származó gyerekei kiraktak a lakásból. Nincs hova mennem, pénzem sincs, a gyógyszereimet sem tudom kiváltani.
– Sajnálom – ismételte Benedek szárazon. – Valószínűleg megint egy családba avatkoztál bele, és más boldogtalanságára akartál építkezni. Most talán a saját hibáid következményeit viseled. Ehhez nekem nincs közöm.
– Tényleg ilyen kegyetlen lettél? – mosolyodott el keserűen Renáta. – Így beszél egy fiú az anyjával?
– Igen – bólintott határozottan. – Azzal az anyával, aki magára hagyta a gyerekét, és soha többé nem érdeklődött felőle, lehet így beszélni. Mennem kell.
– És én? – kérdezte elcsukló hangon. A szemében könny csillant.
Benedek meglepetten tapasztalta, hogy sem szánalmat, sem segíteni akarást nem érez. Belül csupán hideg üresség tátongott.
– Te? – vont vállat. – Éltél nélkülem harminc évig. Ezután is menni fog. Nem lesz újdonság.
Sarkon fordult, és elindult a park kijárata felé. Hosszú idő óta először érezte magát könnyűnek. Nem gyötörte lelkiismeret-furdalás, sem harag. A múlt végérvényesen mögötte maradt – mindazzal együtt, ami valaha a legfájdalmasabb volt az életében.
