«Mire vársz? Tedd fel a tieidet is, és fizess» — parancsolta az idegen
Alázó, fájdalmas meglepetés, amely megtöri az embert.
A bolt zsúfolásig megtelt, alig lehetett mozdulni a sorok között. Dóra a pénztárnál várakozott türelmesen, miközben előtte egy kissé ápolatlan külsejű fiatalember komótosan pakolta fel a futószalagra a bevásárlókocsija teljes tartalmát. Neki ehhez képest csupán néhány holmija volt – másnap végre útnak indulnak Márkkal a tengerhez pihenni.
Még egy éve sincs, hogy összeházasodtak, és nem is olyan régen szinte falták egymást szerelemmel. Azóta azonban a lakáshitel terhe és a munkahelyi hajtás alaposan kiszívta belőlük az erőt. Mindketten kimerültek, estére örültek, ha megszólalni maradt energiájuk, nemhogy romantikázni.
Márk hallani sem akart a nyaralásról. Tornyosultak előtte a feladatok, a havi törlesztőrészletek pedig az idegeire mentek. Néha már azt mondogatta, jobb lett volna az anyjánál maradni. Ehelyett ott éltek a saját, egyszobás lakásukban, szinte csupasz falak között, egy felfújható matracon aludva. A fizetésükből jóformán csak az élelmiszerre futotta.
Dóra könyörögve győzte meg a férjét az utazásról. Véletlen szerencsével sikerült rendkívül olcsó jegyekhez jutnia, a szállás pedig szinte semmibe sem kerül, mert egy barátnője nagymamája lakik ott. Talán a kikapcsolódás majd helyrehozza azt, ami köztük megingott.
Végre sorra került az előtte álló férfi. A pénztáros lehúzta az árukat, majd bemondta a végösszeget.
„Nem semmi mennyiség” – futott át Dóra fején.
Ekkor a férfi hirtelen hátrafordult hozzá.
– Mire vársz? Tedd fel a tieidet is, és fizess – mondta könnyed hangon, majd a pénztárosra mosolygott. – Együtt vagyunk.
Dóra ledermedt. A férfi levette a szemüvegét, és különös, sötét tekintetével ránézett. Szinte beleszédült abba a pillantásba. Halkan odasúgta neki:
– Ne mozdulj, ne szólj semmit, csak fizess, rendben?
A következő másodpercben már fel is nevetett, mintha csak tréfálkozna.
– A feleségem teljesen kimerült, ráfér a pihenés – tette hozzá a pénztáros felé.
Mintha megbabonázták volna, Dóra elővette a bankkártyáját, és kiegyenlítette az idegen teljes bevásárlását. A férfi gyors mozdulatokkal zacskókba pakolta a saját holmiját, az övéit pedig a szalagon hagyta. Féloldalas mosollyal még odavetette:
– A te tejszínes dobozodat meg a kedvenc süteményedet csomagold el magadnak.
Dóra még mindig kábán állt, és csak ekkor kezdte felfogni, mi is történt valójában.
A szatyrokba végül nem fért bele minden.
A pénztáros kedvesen Dórára mosolygott.
– Milyen figyelmes férje van magának! – lelkendezett.
Dóra azonban, mintha még mindig bűvölet alatt állna, az idegen után indult. A férfi fürgén kisietett az üzletből, beszállt egy autóba, és mire Dóra az ajtóhoz ért, már csak a távolodó kocsi hátulját látta.
Ott maradt a bejárat előtt, mozdulatlanul, mint akit fejbe kólintottak. Percekig csak állt, üres tekintettel, képtelen volt felfogni, mi történt vele. Aztán lassan felszakadozott a köd a fejében.
Reszkető kézzel csúsztatta vissza a bankkártyát a pénztárcájába – azon a számlán, amelyen alig maradt már valami. Leült az üzlet előtti padra, és kitört belőle a sírás.
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz