– Gyakorlatilag az anyósom pénzéből élünk! Ha ő nincs, most nem lenne saját, háromszobás lakásunk sem!
– Küldd el az anyádat, és adjuk ki újra a lakást bérbe!
– Te meg az édesanyád csak a pénzt nézitek! Megvette a lakást, rendben van, de nem kellene ezt állandóan az orrom alá dörgölni.
– Van neki miből segíteni, furcsa is lenne, ha a saját lányát magára hagyná. És mégis hová tegyem az anyámat? Elment az eszed?
Eszter és Gergő huszonhárom évesen kötöttek házasságot. Mindketten friss diplomások voltak, tele lendülettel és tervekkel. A lakhatás miatt nem kellett aggódniuk: mindkettőjüknek külön lakása volt, amelyet a szüleiktől kaptak indulásként.
Eleinte Eszter otthonában rendezkedtek be, ám nem telt el sok idő, amikor az édesanyja, Renáta, előállt egy váratlan javaslattal. Eladta a saját ingatlanát, az árát pedig a félretett pénzével kiegészítve egy tágas, háromszobás lakást vásárolt a fiatal párnak. Ő maga pedig beköltözött a lánya korábbi, kisebb lakásába.
– Hát, anyósom, ezt nem felejtjük el! – lelkesedett Gergő. – Óriási segítség ez nekünk!
Végre nem kellett egy szűk garzonban szoronganiuk, és a családalapítás gondolata is reális közelségbe került. A legnagyobb megkönnyebbülést az jelentette, hogy nem kellett hitelt felvenniük, és hosszú éveken át banki törlesztőrészleteket fizetniük.
– Szívesen, fiam – mosolygott Renáta. – Arra gondoltam, hogy a te lakásodat kiadhatnátok. A bérleti díj szép kiegészítése lehetne a fizetéseteknek.
Így is tettek. Rövid idő alatt találtak megbízható bérlőket az egyszobás lakásba. A befolyó összeget elsősorban a rezsire fordították, a fennmaradó részt pedig félretették egy külön számlán.
Gergő Eszter bátyjának vállalkozásánál helyezkedett el sofőrként. Nem egyszer élt a rokoni kapcsolat adta lehetőségekkel: előfordult, hogy hamarabb távozott, vagy később érkezett, mint kellett volna. Ugyanakkor gyakran panaszkodott, hogy szerinte nem becsülik meg eléggé anyagilag.
Eszter egy nagyvállalat humánerőforrás-osztályán kapott állást. Kezdetben egyszerű ügyintézőként dolgozott, de komoly előrelépési lehetőségekkel kecsegtett a pozíció.
Bár mindketten dolgoztak, a pénz valahogy mindig kevésnek bizonyult. Hol egy új televízióra volt szükség, hol a mosógép romlott el váratlanul. Emellett szerettek volna csinosan öltözködni, utazni, nyaranta a tengerhez menni – a kiadások sora végtelennek tűnt.
Másfél évvel az esküvő után megszületett a kislányuk, akit Lillának neveztek el. Amikor a baba betöltötte a hat hónapot, Renáta ismét meglepte őket valamivel.
– Úgy döntöttem, adok nektek pénzt autóra – jelentette ki határozottan. – Nem könnyű mostanában félretenni, az idők bizonytalanok, és egy kisgyerekkel amúgy is rengeteget kell majd jönni-menni…
…hiszen egy kisgyerekkel valóban állandóan úton van az ember: orvoshoz, bevásárolni, ügyeket intézni. Buszra szállni kényelmetlen, taxira költeni pedig kész vagyon.
– Maradt egy megtakarításom – tette hozzá Renáta. – A néhai férjemmel tettük félre éveken át. Úgy döntöttem, felbontom a betétet, és odaadom nektek az összegyűlt pénzt.
Eszter és Gergő szinte szárnyaltak az örömtől. Belátták, hogy önerőből aligha jutottak volna egyhamar autóhoz, főleg nem egy vadonatújhoz, egyenesen a szalonból. Ez az ajándék hatalmas könnyebbséget jelentett számukra.
Az idő telt, a mindennapok követték egymást. Nem sokkal később megszületett a kisfiuk, Márk, Lilla pedig időközben iskolás lett, első osztályba lépett. Gergő miskolci garzonját továbbra is bérbe adták, a lakbérből származó bevétel pedig stabil kiegészítést jelentett a családi kasszában.
Egy nap azonban váratlan telefonhívás érkezett.
– Kisfiam, eldöntöttem, hogy nem maradok tovább távol tőletek. Átköltözöm a városotokba – közölte Nikolett határozott hangon. – Munkát is találtam már magamnak.
Aztán kissé bizonytalanabbul folytatta:
– A lakásügy viszont bonyolultabb. Meghirdettem a miskolci otthonomat eladásra, és ha sikerül túladnom rajta, majd veszek egyet a közeletekben. De amíg az adásvétel lezajlik, nincs hol laknom. Nem húzódhatnék meg átmenetileg a te egyszobás lakásodban?
Gergő zavarba jött.
– Anya, örülök, hogy közelebb költözöl, tényleg. De a lakás most ki van adva. Nem tehetem meg, hogy egyik napról a másikra elküldöm a bérlőket.
Nikolett hangja megsértődött.
– Tehát a saját anyádat hagynád fedél nélkül? Nem gondoltam volna rólad ilyet… Ha neked ez így megfelel, majd keresek valami albérletet magamnak.
A szemrehányás célba talált. Gergőben felülkerekedett a lelkiismeret-furdalás, és estére kész döntéssel állt Eszter elé.
– Anyu jön. Ideiglenesen a lakásomban fog lakni. Beszéltem a bérlőkkel, egy héten belül kiköltöznek.
Eszter arca megfeszült.
– Ügyesen intézi a dolgokat az édesanyád – jegyezte meg keserűen. – A saját lakását még el sem adta, de a mi bevételi forrásunk máris ugrik. Eddig abból fizettük a rezsit. Most majd a fizetésünkből kell kipótolni.
Hiába próbált érvelni, Gergő hajthatatlan maradt. Nem tudta volna elviselni, ha az anyja haragszik rá. Így hát egy hét múlva Nikolett beköltözött az egyszobás lakásba.
Ettől kezdve a házasságukban egyre gyakoribbá váltak a súrlódások. Ráadásul Nikolett sem maradt tétlen: gyakran „véletlenül” olajat öntött a tűzre. Szinte minden hétvégén bejelentkezett, mondván, látni szeretné az unokákat, majd ott is maradt ebédre, sőt vacsorára is.
Arra azonban sosem vállalkozott, hogy levigye sétálni Márkot vagy kikérdezze Lillát a leckéből. Ő más szerepet választott magának. Leült a konyhában álló kis kanapéra, és onnan figyelte Esztert főzés közben.
– Feleslegesen főzöd ilyen sokáig azt a csirkét – jegyezte meg éles hangon. – Teljesen szét fog esni…
– Egy órája fő ez a hús, csak a gázt pazarlod! A krumplit pedig vághatnád apróbbra a levesbe, hamarabb megpuhulna, és még finomabb is lenne – folytatta Nikolett, miközben szemrebbenés nélkül osztogatta a kéretlen tanácsokat.
Amikor már látta, hogy Eszter arca megfeszül, szája vékony vonallá préselődik a visszafojtott indulattól, elégedetten átvonult a nappaliba. Ott Gergő töltötte a hétvégéjét a televízió vagy a számítógép előtt, mintha a külvilág nem is létezne. A fiához egyetlen bántó megjegyzést sem intézett; csendben letelepedett a közelében, mintha puszta jelenlétével is támogatná.
– Nem bírom tovább, hogy az édesanyád minden hétvégén nálunk tölti az idejét! – fakadt ki végül Eszter, amikor kettesben maradtak. – Hetente két szabadnapom van, amit a családommal szeretnék eltölteni, ehelyett főzhetek rá, és hallgathatom az örökös kritikát.
A hangja remegett az elfojtott dühtől.
– Segíthetne inkább a gyerekek körül. Elvihetné Lillát és Márkot a játszótérre vagy akár egy programra. Az mindenkinek jobb lenne.
Gergő vállat vont.
– A te anyukád sem töri magát, hogy gyakran lássa az unokákat. Mikor vitte el őket utoljára magához? Többnyire csak telefonon érdeklődik, aztán ennyi.
– Az én anyám nem telepszik ránk! – vágott vissza Eszter. – És különben is, ez az én otthonom. Közel kilenc éve vagyok a feleséged, tudok főzni, nem szorulok kioktatásra. Ha nem akarod, hogy összekapjak vele, beszélj vele te. Mondd meg neki nyugodtan, hogy túl sok időt tölt nálunk.
Gergő arca megkeményedett.
– Mit vársz tőlem? Hogy küldjem el a saját anyámat? A te édesanyádat mindig tárt karokkal fogadjuk, bort bontunk, különleges vacsorát készítesz.
– Nem elküldeni akarom – sóhajtott Eszter –, csak jelezni neki, hogy kicsit ritkábban jöjjön. És ha már itt tartunk: ne feledd, a lakás, az autó, sőt a munkahelyed is anyának köszönhető. Nélküle még mindig egy egyszobásban szoronganánk, és buszoznánk mindenhova.
– Szóval erről van szó? – csattant fel Gergő. – Milyen számítóak vagytok! Nem kértünk tőle pénzt, ő döntött így. Most akkor életem végéig hálálkodjak? Azt már nem!
Az ajtó nagy csattanással vágódott be mögötte, ahogy kiviharzott a lépcsőházba. Csak hajnal felé tért haza; erősen érződött rajta az alkohol. Gyors zuhany után, szó nélkül, munkába indult.
A következő napokban látványosan kerülte Esztert. Ha a nő beszélni próbált vele, Gergő átvonult egy másik helyiségbe. A feszültség sűrű ködként ült a lakás falai között.
Néhány nappal később elővette a sporttáskáját, bepakolt pár váltás ruhát, és az ajtóban csak ennyit mondott:
– Anyával Miskolcra megyek. Rendezni kell a lakásával kapcsolatos ügyeket.
Eszter később a rokonoktól tudta meg, hogy Nikolett miskolci garzonjára végre akadt vevő, és az adásvétel miatt utaztak el. A hír hallatán különös, nyugtalanító érzés költözött a szívébe, mintha ez az út nem csupán egy egyszerű ügyintézés kezdete lenne.
Eszter nem sokkal később felhívta az édesanyját, hogy megossza vele a hírt.
– Végre, azt hittem, sosem jutnak el idáig – sóhajtott fel megkönnyebbülten. – Ha tényleg eladták, akkor Nikolett vehet magának egy másik lakást, és végre kiköltözik Gergő lakásából. Azt pedig kiadhatnánk, jól jönne a pluszbevétel.
– Így lenne rendjén, kislányom – helyeselt az anyja. – Ideje elsimítani a dolgokat. Ha Nikolett külön él majd, talán nem jár át hozzátok állandóan.
– Ebben bízom én is. Felteszem újra a hirdetést, nehogy egy nap is üresen álljon a lakás.
Eszter még aznap elkészítette a friss fotókat, feltöltötte őket az ingatlanos oldalra, és közzétette a részletes hirdetést. Meglepően gyorsan, már másnap csörögni kezdett a telefonja: érdeklődők sorra jelentkeztek, időpontot kértek megtekintésre.
Amikor Gergő hazatért, Eszter igyekezett békülékeny hangot megütni.
– Próbáljuk meg elengedni a vitáinkat – kezdte óvatosan. – Nem akarok folyton veszekedni. Egyébként meghirdettem a lakást, többen is megnéznék. Mikor lenne alkalmas neked?
Gergő értetlenül nézett rá.
– Miféle lakást?
– Hát a te garzonodat – felelte Eszter meglepetten.
– Nem adunk ki semmit. Az a lakás már nem az enyém. Anyával eladtuk, sőt a miskolci ingatlant is. Tegnap kézhez kaptuk az új otthon papírjait: vettünk egy háromszobás lakást egy új építésű házban.
Eszterben megfagyott a levegő.
– Ezt komolyan mondod? Még csak nem is szóltál róla? Egyedül döntöttél mindenről?
– Nem volt szükségem engedélyre – vágta rá Gergő hűvösen. – A lakás még a házasságunk előtt került a nevemre. Jogom van azt tenni vele, amit akarok.
A nő lenyelte a sértettségét, és újra próbálta elsimítani a helyzetet.
– Rendben, hagyjuk ezt. De akkor mi lesz az új lakással? Ki fogjuk adni?
– Szó sincs róla. Anyu nevére írattuk, ő költözik be. Mint a fia, kötelességem támogatni.
– Gergő, ezt nem gondolod komolyan! – tört ki Eszterből. – Megbeszélhettük volna előre. Nem az volt a terv, hogy eladjuk. A bérleti díj szép bevételt hozott.
Most pedig elesünk ettől a pénztől. Szerinted a fizetésünk elég lesz minden kiadásra?
– Talán igen, ha a bátyád végre tisztességesebben fizetne – felelte ingerülten. – Annak ellenére, hogy rokonok vagyunk, ugyanannyit kapok, mint bárki más. A ti családotok csak a pénzt nézi, mintha minden azon múlna.
A vita nem ért véget ennyivel. Az ezt követő hetekben újabb és újabb összecsapások követték egymást. Eszter belefáradt abba, hogy Gergő folyton az ő édesanyját és testvérét vádolja kapzsisággal, miközben ő maga semmit sem tett azért, hogy javítsa a család anyagi helyzetét.
Végül meghozta a döntést, és beadta a válókeresetet. Gergő dühösen tiltakozott, nem akart kiköltözni a lakásból, sőt azzal fenyegetőzött, hogy elveszi tőle a gyerekeket. A harag azonban lassan alábbhagyott. Néhány hónappal később összepakolt, és visszaköltözött az anyjához.
