– Vettem anyukádnak egy új serpenyőt, mert még mindig azt az ősrégi, még a Magyar Köztársaság idejéből maradt darabot használja, aminek már rég leesett a nyele – magyarázta Lilla a férjének, Márknak.
– Lillám, tudod jól, hogy anya ezt sem fogja elfogadni. Megszokta, hogy beéri kevéssel, és szerényen él – sóhajtott Márk.
– De hát a kislányunknak süt palacsintát! Legalább normális edényben készítse, hogy ne égjen oda az egész.
– Tedd, amit jónak látsz, de fölösleges drága holmival próbálkozni nála. Anya nem szereti az értékes ajándékokat, kényelmetlenül érzi magát tőlük – válaszolta a férfi.
Lillának különös anyósa volt, mégis sok barátnője irigykedett rá. Réka például kész rémálomként élte meg a férje anyját: az asszony folyton a fiánál panaszkodott a menyére, és a gyerekek előtt sem restellte leszidni. Dóra sem járt jobban; hozzá rendszeresen beállított az anyósa bejelentés nélkül, majd kéretlen tanácsokkal árasztotta el, és állandóan kioktatta.
Lilla ezzel szemben igazán szerencsésnek mondhatta magát. Az ő anyósa, Emese, maga volt a megtestesült jóság: apró termetű, törékeny asszony, mézédes természettel. Soha semmit nem követelt, mindennek örült, és ha kapott is valamit, rendszerint visszaadta, mondván, a fiataloknak nagyobb szükségük van rá, ő pedig majd csak boldogul valahogy a kis nyugdíjából.
Emese takarékossága nemcsak szavakban mutatkozott meg. Egy alkalommal Lilla „Prága” tortával lepte meg, hogy egy kis örömet szerezzen neki.
– Ugyan, minek költesz rám, öregasszonyra? – hárította el az ajándékot az idős asszony, és finoman arrébb tolta a dobozt. – Egyétek meg otthon, vagy vidd be a munkahelyedre a kollégáknak. Én a nyugdíjamból veszek pár száraz kiflit, tavalyi lekvár még úgyis maradt. Nekem az bőven elég. Rágni sincs már mivel, kihullottak a fogaim. Beáztatom a kiflit teába, aztán úgy megeszem.
Lilla elképedt. – Miért nem szólt erről korábban, Emese? Megmondom Márknak, és elintézi a fogorvost, sőt a fogszabályzót is, ha kell.
Erre Emese szinte kétségbeesetten tiltakozni kezdett, a kezével hadonászva jelentette ki, hogy a saját fiától egyetlen fillért sem fogad el. Havi huszonkét ezer forintos állami nyugdíja van, és szerinte az mindenre elegendő egy magafajta nyugdíjasnak.
Este Lilla beszámolt a történtekről Márknak. A férfi először felháborodott és ideges lett, majd bevallotta: az édesanyja mindig is szeretett szerényebbnek mutatkozni a valóságnál, és azt hangsúlyozni, hogy nincs szüksége senki támogatására – egész életében egyedül oldotta meg a gondjait. Végül azonban sikerült rábeszélnie, hogy mégis foglalkozzon a fogaival, és el is vitte egy rendelőbe.
Nem sokkal később Emese meglátogatta a családot, és magával vitte az unokáját egy kis időre…
…hogy pár napra magával vigye a kisfiút. Lilla gondosan összeállított egy csomagot Emesének: tett bele narancsot, ropogós almát, szőlőt és néhány érett kivit is. Átadta a táskát azzal, hogy osszák majd el ketten az unokával.
Emese azonban szinte összehúzta magát, amikor belenézett.
– Minek szokjak hozzá ilyen fényűzéshez? Én sosem veszek efféléket, inkább spórolok. Egye meg a gyerek, én majd csak nézem – mondta halkan.
A válasz hallatán Lilla megfeszült. Szó nélkül Emese vászontáskájába süllyesztette a gyümölcsöt, és határozott tekintettel nézett rá, mintha ezzel akarná lezárni a vitát.
Az állandó önmegtagadás és panaszkodás egyre inkább felőrölte. Nem kért pénzt, nem követelőzött, mint más anyósok, mégis bosszantó volt ez az örökös lemondás. Lilla nem tudta, hogyan lehetne ezen változtatni.
Nem sokkal később újabb eset adódott. A fizetéséből vett magának egy divatos parfümöt. Amikor Emese látogatóba érkezett, azonnal megérezte a finom, hosszan megmaradó illatot.
– Milyen csodás illat leng körülötted… Igazi mennyei parfüm – jegyezte meg elérzékenyülve a fotelben ülve. – Nekem sosem volt drága illatszerem. Szegénységben éltem le az életem, és úgy is fogom befejezni – törölte meg ráncos arcát.
– Szeretne ilyet? A következő fizetésemből veszek önnek is – válaszolta Lilla azonnal.
Lilla még mosolygott is hozzá. – Ha gondolja, akár most odaadom a sajátomat. Magától semmit sem sajnálok.
A kedves gesztus azonban váratlanul kemény visszautasításba ütközött. Emese arca megfeszült. – Ne beszélj ostobaságokat! – csattant fel élesen. – Nincs mire költenetek a pénzeteket? Növekszik a gyereketek. Nekem már csak pár évem lehet hátra, inkább a temetésemre kellene félretenni, nem efféle fényűzésre!
Ezek a szavak végleg elvették Lilla kedvét. Úgy érezte, minden jó szándéka falakba ütközik, ezért elhatározta, hogy ritkítja a találkozásokat az anyósával.
A kislány azonban továbbra is ragaszkodott a nagymamájához. Egyik délután hazatérve lelkesen mesélte, hogy megmutatta Emesének az új telefonját és a színes filctollait. A nagymama erre csak elégedetlenül hümmögött, majd hosszan ecsetelte, hogy ő egész életében nélkülözött: az iskolában mindössze két színes ceruzája volt, és a nővérével közösen hordtak egyetlen egyenruhát.
A történetek annyira megindították a gyermeket, hogy sírva fakadt, mert megsajnálta a nagymamáját.
Este Lilla és Márk leültek vele beszélgetni. Igyekeztek megnyugtatni, elmagyarázták, hogy Emese idős korára hajlamos kiszínezni a múltat, és nem kell mindent szó szerint elhinni. Lilla magában is megerősítette ezt: többé nem ajánl fel ajándékokat, és nem vásárol semmit az anyósának, hogy elkerülje a panaszos megjegyzéseket és a burkolt szemrehányásokat.
