— Márk, meddig akarod még ezt tűrni? – Réka hangjában most már nem maradt türelem. – A testvéred miatt sem felújítani nem tudunk, sem új bútorokat venni, de még egy nyamvadt tengerparti utazás sem fér bele!
— Réka, ő a fivérem… felelősséggel tartozom érte – próbált védekezni Márk.
— Ugyan már! Huszonkilenc éves! Egészséges, felnőtt férfi! Ideje lenne, hogy a saját tartozásait ő maga rendezze!
— De hát nincs rendes állása. Alkalmi munkákból él, meg anyu nyugdíjából…
— És ez szerinted azt jelenti, hogy neked kell eltartanod?
Réka ekkor közelebb lépett, és fertőtlenítővel tisztítani kezdte a férje felrepedt szemöldökét.
— Mi történt az arcoddal? – kérdezte élesen. – Közel tizenöt éve vagyunk házasok. A kifogásaidat már kilométerekről kiszagolom. Na, elmondod végre az igazat?
Márk lesütötte a szemét, majd csak vállat vont.
— Már megint? – sóhajtott Réka, és a tekintetéből látszott, hogy sejti a választ. – Most éppen miért kaptad?
— Ugyan, apróság… Benedekéknél volt egy összejövetel. Levente sikeresen összetörte a mosdókagylót. Megígérte, hogy hoz újat és beszereli, addig meg elzárta a vizet a fürdőben.
— Aztán?
— Benedeknek elege lett abból, hogy a szomszédhoz jár át vécére, Levente pedig addigra már hazament. Így engem kértek meg, hogy adjam át neki: nem túl elegáns így viselkedni.
— Egyszer az életben tényleg átadhatnád neki az üzenetet – csattant fel Réka. – Mert valahogy mindig te kapod a pofonokat helyette!
— De hát a testvérem… – nézett rá bizonytalanul Márk. – Nem verhetem meg.
— Egy ilyen testvérért nem kár egy-két atyai pofon! És hogy megérdemelné, az biztos!
— Felhívom, beszélek vele – motyogta Márk.
— Persze, beszélj csak – legyintett Réka gúnyosan. – Mit számítanak neki a szavaid?
— Réka… – emelte rá fáradt tekintetét.
— Szerinted hányszor kértek már meg, hogy üzenjem meg neki, miért lila az arcod fele? Ülj nyugton! Hozok valamit a fagyasztóból, aztán hűtheted!
— A kagylót végül nekem kellett kifizetnem – szólt utána Márk, miközben a felesége kiviharzott.
A következő pillanatban egy fagyott csirke landolt a kezében. Réka még megpörgette az ujját a halántékán, morgott valami alig hallható, csípős megjegyzést, majd visszament a konyhába.
Azt tartják, néhány rokon mellett ellenségre sincs szükség. Márk számára Levente pontosan ilyen áldás volt.
A fiatalabb testvérnek különös tehetsége akadt arra, hogy a legártatlanabb helyzetekből is bajt csináljon. A felelősségvállalás viszont messze elkerülte; mindig talált valakit, akire ráterhelhette a következményeket.
Az édesanyjuk szinte ki sem engedte a faluból, ezért amikor néha felutazott Márkhoz a városba, azt afféle szabadságnak tekintette. Ilyenkor rendszerint történt valami galiba, amit végül Márknak kellett elsimítania.
Leggyakrabban így kezdődött:
— Márk, mikor adja meg végre a testvéred a tartozását?
Levente pénzt sosem hozott túl sokat, de költekezni annál inkább szeretett. Az anyjuk bőkezűen adott neki a nyugdíjából, így üres kézzel nem érkezett, csakhogy a hozott összeg már az első este elfolyt. A mulatozást azonban folytatni akarta.
— Mennyivel tartozik? – kérdezte ilyenkor Márk fáradtan.
— Nekem ötezer, Zoltánnak három, Diána néninek pedig tíz.
Márk ilyenkor elővette a félretett pénzét, feltörte a perselyt, és fizetett. Újra és újra.
— Márk, meddig mehet ez még így tovább? – szakadt ki ismét Rékából a kérdés. – A testvéred miatt se felújítás, se új bútor, se pihenés nem jut nekünk… és én már kezdem úgy érezni, hogy ennek soha nem lesz vége.
Márk tehetetlenül tárta szét a kezét.
— Réka, mégiscsak a testvéremről van szó. Valahol felelősséggel tartozom érte — próbált mentegetőzni.
— Ugyan már! Huszonkilenc éves, egészséges férfi! — csattant fel Réka. — Ideje lenne, hogy a saját számláit maga rendezze!
— De hát nincs rendes állása… alkalmi munkákból él, meg anyu nyugdíjából húzza ki valahogy.
— És ez rád tartozik? Kötelező eltartanod? — kérdezett vissza indulatosan. — Ha tényleg támogatnád, akkor legalább terveznél. Ennyi megy ételre, ennyi ruhára. De ez? Ideállít, felveri a port, feléli, amit tud, aztán kereket old. Te pedig loholsz utána, és fizeted a számláit!
Egy pillanatra csend lett.
— Eszébe sem jut összeszedni magát? — tette hozzá halkan, de élesen.
Márk nem felelt.
— Hallgatsz? Rendben, akkor majd én kimondom! — folytatta Réka. — Nekünk családunk van, két gyerekünk. Elsősorban rólunk kell gondoskodnod. Ha viszont a fivéred fontosabb, ám legyen!
A hangja megremegett, de nem hátrált meg.
— Elválok tőled. Felezzük a lakást, és fizetheted a gyerektartást. Elegem van abból, hogy a testvéred tivornyáit mi finanszírozzuk!
— Réka, azért nem élünk nyomorban…
— Ha valóban szükséget szenvedne, egy szót sem szólnék! De hogy pezsgővel locsolja a környék macskáját a mi pénzünkből? Ezt nem tűröm tovább! Vagy rendet teszel nála, vagy külön utakon folytatjuk!
Ekkor bevillant neki Benedek összetört mosdókagylója.
— Menj el anyádhoz, beszélj Leventével, és hozd vissza a pénzt a mosdóért! Meg azt is, amit ma reggel rajtad vertek le az adósságai miatt! Nem érdekel, mivel próbál majd etetni. Most választanod kell: melyik család az első?
— Ez így nem fair! — tiltakozott Márk. — Nem lehet ilyen döntés elé állítani!
— A méltányosságról most inkább hallgass — sziszegte Réka összeszorított foggal. — Hallottál és értettél. Innentől rajtad áll.
— Ne emeld fel a hangodat Leventével szemben! — lépett közbe Emese, védelmezően a kisebbik fia elé állva. — Így is elég baja van az életben!
— Anya, talán ideje lenne végre felnőnie! Ha felelősséget vállalna, talán rendbe jönnének a dolgai!
— Semmi közöd hozzá! Nem te fogod kioktatni! — csattant fel az asszony.
— Nem is akarom! — emelte meg Márk a hangját. — De miért nekem kell finanszíroznom a szórakozását?
— Mert te vagy az idősebb! A család férfitagja! Kötelességed támogatni minket!
— Nekem is van családom! Két gyerekem! Nekik tartozom elsősorban! Ehelyett minden pénzem erre a feneketlen gyomorra megy el, és még nekem kell szégyenkeznem a szomszédok előtt a húzásai miatt!
— Nem halsz bele! — vetette oda Emese keserűen.
— Nem halok bele? — Márk hitetlenkedve nézett rá, mintha kicsúszott volna alóla a talaj.
Ekkor Levente dugta ki a fejét a másik szobából.
— Hé, te! — förmedt rá. — Húzz el innen! Fösvény vagy! A saját testvéredért sem tudsz fizetni? Inkább kevesebb ajándékot vegyél annak a nődnek! Nőből akad elég az életben, de anyából és testvérből csak egy!
Márk szeme elkerekedett, egyik kezével az asztal szélébe kapaszkodott. Legszívesebben hozzávágott volna valamit ehhez az önjelölt bölcshöz, de fontosabb volt, hogy megőrizze a hidegvérét.
— Most jól figyeljetek rám, kedves rokonaim! — szólalt meg végül remegő, de határozott hangon. — Nem vagyok sem pénzkiadó automata, sem milliárdos, hogy a ti hóbortjaitokat finanszírozzam…
— …finanszírozzam! — fejezte be keményen, majd egy pillanatra végigmérte a családját. — Ha vendégségbe jöttök, szívesen látlak benneteket. De ha ez a nagyokos újabb tartozásokat halmoz fel, vagy valaki követelésekkel állít be miatta, megadom a címeteket, és intézzék veletek bíróságon keresztül. Én ebből kiszálltam!
Azzal a testvére felé bökött.
— És ha még egyszer miattad kapok egy pofont, esküszöm, személyesen jövök vissza, és kamatostul adom vissza, amit kaptam. Testvéri szeretetből!
— Ezt nem mered megtenni! — sipította Emese felháborodva.
— Majd meglátod, anya. Nemcsak hogy meg merem, de meg is teszem. És egy percig sem fog bántani a lelkiismeret.
Amikor Márk kilépett a házból, Levente utána kiáltott:
— Takarodj vissza abba a városba, ahová költöztél! Amióta elmentél, már nem is vagy közülünk való! Lecserélted a családodat egy nőre! Azt se tudni, a gyerek tényleg a tiéd-e!
Márk hirtelen megfordult. Már indult volna vissza, hogy alaposan helyre tegye az öccsét, de Levente ijedtében hátrált, majd sarkon fordult és berohant a házba. Egy tompa puffanás és egy fájdalmas kiáltás jelezte, hogy nem nézett maga elé.
— Rendben, ezt most kiegyenlítettük — morogta Márk, majd kilépett a kapun.
A buszállomás felé menet furcsa ismerősség fogta el. Ugyanezen az úton ment végig tizennyolc évvel korábban is, pontosan ugyanilyen keserű szájízzel. Akkor is sértődötten, összetörve hagyta maga mögött a szülői házat.
Mindig az öccse volt az első. Emese minden helyzetben Levente pártját fogta. Márknak engednie kellett, alkalmazkodnia, félreállnia. Mintha az ő élete, az ő vágyai kevesebbet értek volna. Pedig egy anyának nem volna szabad különbséget tennie a fiai között.
Éveken át fizette az öccse botlásait, fedezte a hibáit, mert belé nevelték: ez a dolga. A családért áldozatot kell hozni. Végül azonban elege lett, és akkor elmenekült, megfogadva, hogy soha többé nem tér vissza.
Most ismét hátat fordított azoknak, akik vér szerint hozzá tartoztak, mégis idegenként bántak vele. Újra kihasználták, amíg lehetett, aztán félresöpörték.
A következő hetek meglepően békésen teltek. Levente nem jelentkezett, nem próbált pénzt kérni, még csak fel sem hívta. Réka ugyan bosszankodott, amiért Márk nem hajtotta be rajta a tartozását, de végül elfogadta, hogy a férje komolyan gondolja: többé egy fillért sem ad.
Egy szombat reggel nyugodt, családias hangulatban indult. Közös reggeli, nevetés, tervek a hétvégére. Már-már idillinek tűnt minden — egészen addig, amíg meg nem szólalt a csengő.
Réka azonnal megfeszült.
— Ha az öcséd az, be ne engedd! Ha mulatni akar a városban, vegyen ki egy szobát magának!
— Nem kell aggódnod — felelte Márk, miközben az ajtó felé indult. — Megmondtam, hogy vége. És amit mondok, az úgy is marad.
Ajtót nyitott.
— Jó reggelt, Márk — köszöntötte Norbert kissé feszengve.
— Jó reggelt — biccentett vissza hűvösen.
Az idősebb férfi zavartan megköszörülte a torkát.
— Egy kényes ügyben jöttem… Talán tudna segíteni. Nem tudja véletlenül, hol találom az öccsét?
Márk hátán végigfutott a hideg, pedig odakint nyári meleg tombolt.
— Történt valami, Norbert?
A férfi lesütötte a szemét.
— Azt hittem, Levente hamarosan visszajön. Azt mondta, váltott műszakokban dolgozik, ezért jár ritkán haza. Mindig azt ígérte, hogy a következő alkalommal már komolyra fordítják a dolgot… Tudja, a kisebbik lányomról van szó. Lilláról. Egy ideje együtt voltak.
Szavai kapkodva, rendezetlenül törtek elő, mégis egyre világosabbá vált, merre tart a történet. Márk érezte, hogy verejték gyűlik a homlokán.
— Lilla már az ötödik hónapban van — mondta végül Norbert halkan. — És Levente azóta sem adott életjelet magáról.
— Tudom, hogy testvérek vagytok… Talán tudnának segíteni, merre keressük? — tette hozzá Norbert bizonytalanul.
A kérdés tapintatosan hangzott, mégis úgy csapódott Márkhoz, mint egy pofon. A gyomra összerándult, a torkában megakadt a szó. Fogalma sem volt, mit feleljen.
Ekkor zaj hallatszott a lépcsőház felső szintjéről. Norbert két idősebb fia sietett le a fokokon.
— Apa, állj félre!
Mire Márk felfogta volna, mi történik, már megragadták a kabátjánál fogva. Az egyikük olyan erővel rántotta magához, hogy a lába elemelkedett a földtől, a következő pillanatban pedig a falhoz csapódott. A tarkója koppant, elsötétült előtte a világ.
— Hol bujkál? — sziszegte az egyik férfi, fölé hajolva. — Elmondod szépen, vagy várjuk meg, míg a temetésedre jön haza?
Márk alig kapott levegőt. Tudta, hogy nincs választása. Rekedt hangon lediktálta a címet, és azt is, hogyan lehet odatalálni.
— Ne haragudjon, Márk — szólalt meg végül Norbert fáradtan. — Nem egyszerű helyzet ez. A fiaim a húgukért tűzbe mennének.
Egy hétnél sem telt el több, amikor Márknak és Rékának a faluba kellett utaznia. Emese nem bírta elviselni, ahogyan megtudta, hogy Levente gyermeket vár. A szíve feladta a harcot.
A temetés előkészületei rájuk maradtak, mert Levente kórházban feküdt, súlyos sérülésekkel, több töréssel.
— Márk, találtam egy furcsa dossziét — szólt Réka, miközben az anyósa ruhái között keresett megfelelő öltözéket a ravatalhoz. — Látszik rajta, hogy évek óta nem nyúlt hozzá senki.
— Biztos valami végrendelet — legyintett Márk keserűen. — Úgysem rám hagyott volna bármit.
— Ránézhetek? — kérdezte a nő, de már ki is nyitotta, és lapozni kezdte a megsárgult papírokat.
Márk látta, hogy az engedélye puszta formalitás, ezért inkább folytatta a rendrakást. Aztán Réka hangja remegve törte meg a csendet.
— Drágám… itt van egy levél az édesapádtól. És… — a szája elé kapta a kezét — örökbefogadási iratok.
A seprű kihullott Márk kezéből.
— Mit mondasz? — kérdezte tompán, és lassan leült a padlóra.
— Örökbe fogadtak téged — felelte Réka, mellé telepedve.
Márk némán bámulta a dokumentumokat. Réka közben átfutotta a levelet.
— Ezt el kell olvasnod — suttogta.
A sorok rövidek voltak, mégis súlyosak.
Az apja Emesének írt benne. Azt vetette a szemére, hogy bár közösen döntöttek Márk örökbefogadása mellett, amikor nem születhetett gyermekük, minden megváltozott, amint világra jött Levente. A levél szerint Emese attól kezdve félretolta Márkot, és minden figyelmét a vér szerinti fiára fordította. Az apa kétségbeesetten kérte, ne tegyen különbséget a két fiú között, ne alázza meg Márkot azzal, hogy szolgaként kezelteti Levente mellett. Arra emlékeztette, hogy mindkettőjük gyermeke.
— Most már értem — törte meg a csendet Márk rekedten. — Értem a hidegségét… és azt is, miért kellett mindig Leventét kiszolgálnom. Befogadott, amikor nem lehetett saját gyermeke, aztán amikor megszületett, félretett, mintha csak egy rossz döntés lettem volna.
— Márk! — Réka szorosan átölelte. — Neked mi vagyunk a családod. Én és a gyerekek.
Márk mély levegőt vett, és bólintott.
— Jól vagyok — mondta csendesen. — Egész életemben azt kérdeztem magamtól, miért voltam mindig kevesebb. Most végre tudom. Menjünk innen. Ami itt volt, égjen el mögöttünk. Ti vagytok az én családom. Más soha nem is volt.
