«Most választanod kell: melyik család az első?» — Réka követelte
Szívbemarkoló igazságtalanság kísérte egész életét
— Márk, meddig akarod még ezt tűrni? – Réka hangjában most már nem maradt türelem. – A testvéred miatt sem felújítani nem tudunk, sem új bútorokat venni, de még egy nyamvadt tengerparti utazás sem fér bele!
— Réka, ő a fivérem… felelősséggel tartozom érte – próbált védekezni Márk.
— Ugyan már! Huszonkilenc éves! Egészséges, felnőtt férfi! Ideje lenne, hogy a saját tartozásait ő maga rendezze!
— De hát nincs rendes állása. Alkalmi munkákból él, meg anyu nyugdíjából…
— És ez szerinted azt jelenti, hogy neked kell eltartanod?
Réka ekkor közelebb lépett, és fertőtlenítővel tisztítani kezdte a férje felrepedt szemöldökét.
— Mi történt az arcoddal? – kérdezte élesen. – Közel tizenöt éve vagyunk házasok. A kifogásaidat már kilométerekről kiszagolom. Na, elmondod végre az igazat?
Márk lesütötte a szemét, majd csak vállat vont.
— Már megint? – sóhajtott Réka, és a tekintetéből látszott, hogy sejti a választ. – Most éppen miért kaptad?
— Ugyan, apróság… Benedekéknél volt egy összejövetel. Levente sikeresen összetörte a mosdókagylót. Megígérte, hogy hoz újat és beszereli, addig meg elzárta a vizet a fürdőben.
— Aztán?
— Benedeknek elege lett abból, hogy a szomszédhoz jár át vécére, Levente pedig addigra már hazament. Így engem kértek meg, hogy adjam át neki: nem túl elegáns így viselkedni.
— Egyszer az életben tényleg átadhatnád neki az üzenetet – csattant fel Réka. – Mert valahogy mindig te kapod a pofonokat helyette!
— De hát a testvérem… – nézett rá bizonytalanul Márk. – Nem verhetem meg.
— Egy ilyen testvérért nem kár egy-két atyai pofon! És hogy megérdemelné, az biztos!
— Felhívom, beszélek vele – motyogta Márk.
— Persze, beszélj csak – legyintett Réka gúnyosan. – Mit számítanak neki a szavaid?
— Réka… – emelte rá fáradt tekintetét.
— Szerinted hányszor kértek már meg, hogy üzenjem meg neki, miért lila az arcod fele? Ülj nyugton! Hozok valamit a fagyasztóból, aztán hűtheted!
— A kagylót végül nekem kellett kifizetnem – szólt utána Márk, miközben a felesége kiviharzott.
A következő pillanatban egy fagyott csirke landolt a kezében. Réka még megpörgette az ujját a halántékán, morgott valami alig hallható, csípős megjegyzést, majd visszament a konyhába.
Azt tartják, néhány rokon mellett ellenségre sincs szükség. Márk számára Levente pontosan ilyen áldás volt.
A fiatalabb testvérnek különös tehetsége akadt arra, hogy a legártatlanabb helyzetekből is bajt csináljon. A felelősségvállalás viszont messze elkerülte; mindig talált valakit, akire ráterhelhette a következményeket.
Az édesanyjuk szinte ki sem engedte a faluból, ezért amikor néha felutazott Márkhoz a városba, azt afféle szabadságnak tekintette. Ilyenkor rendszerint történt valami galiba, amit végül Márknak kellett elsimítania.
Leggyakrabban így kezdődött:
— Márk, mikor adja meg végre a testvéred a tartozását?
Levente pénzt sosem hozott túl sokat, de költekezni annál inkább szeretett. Az anyjuk bőkezűen adott neki a nyugdíjából, így üres kézzel nem érkezett, csakhogy a hozott összeg már az első este elfolyt. A mulatozást azonban folytatni akarta.
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz