Erika nagy csattanással húzta be maga mögött a bejárati ajtót.
Már kora reggel az a nyomasztó érzése támadt, hogy ez a nap semmi jót nem tartogat számára. Dóra, a tizenkilenc éves lánya nemrég egy aprócska cicát hozott haza, akit Málnának nevezett el, és az állatka ezúttal a fürdőszobaszőnyegen hagyott maga után nem kívánt „meglepetést”.
Erika nehezen szánta rá magát, hogy ezért leszidja a lányát. Tudta jól, hogy Dóra jó szándékkal cselekedett, gondoskodni akart a kis jószágról, és általában lelkiismeretesen el is látta a feladatait. Az alomtálca mindig időben ki volt takarítva, kimosva, sőt még ki is tette száradni. A mai incidens azonban így is kibillentette az egyensúlyából.
Dóra a szobájában ült, kínai szavakat magolt. Amikor az anyja hangosan szólt neki, résnyire nyitotta az ajtót, és levette a fejhallgatót.
– Anya, kérlek, intézd el te! – nyafogta könyörgő arccal. – Tudod, hogy rosszul leszek az ilyesmitől. Csak most az egyszer, jó?
– Nincs rá időm, elkések a munkából! – vágta rá Erika türelmetlenül.
– De nekem sincs egy szabad percem sem, mindjárt itt a vizsgaidőszak! – tárta szét a karját Dóra, tágra nyílt szemmel.
Erika sóhajtott, mire a lánya odalépett hozzá, átölelte, és hízelgő hangon hozzátette:
– Anyuci, te vagy a legszebb és a legjobb a világon! Kérlek, tényleg utoljára.
– Te aztán tudsz hatni az emberre, Dóra – mosolyodott el kelletlenül Erika. – Rendben, de több ilyen nem lesz.
– És anya… – kezdett bele bizonytalanul a lány. – Holnap Márk szeretett volna…
– Már megint ez a Márk? – csattant fel Erika. – Elég volt a szerelmes játékból! Előbb fejezd be rendesen az egyetemet, találj munkát, állj meg a saját lábadon! Nem akarok többet hallani róla!
– De csak annyit akartam mondani, hogy holnap…
– Csend legyen!
Dóra sértődötten forgatta a szemét, visszatette a fejhallgatót, és demonstratív mozdulattal eltűnt a szobájában.
Erika sietve indult el otthonról, és szaporán lépkedett a buszmegálló felé. Ha lekési a járatot, ismét végig kell hallgatnia a vonatvezető brigádvezetőjének megjegyzéseit.
Gábor alapvetően nem volt rossz ember, de ha arról volt szó, hogy rendre utasítsa Erikát, mindig talált rá alkalmat. A kollégák gyakran ugratták azzal, hogy biztosan tetszik neki a nő. Erika ilyenkor csak legyintett.
– Ugyan már, ne beszéljetek butaságot! – felelte rendszerint. – Látszik rajta, hogy ki nem állhat.
Nem értette, miért ilyen ellenséges vele Gábor, ezért igyekezett a lehető legkevesebbszer a közelébe kerülni. A buszt most még éppen elérte, és az ablak mellé is le tudott ülni. Leszálláskor azonban megbotlott a járdaszegélyben, és olyan szerencsétlenül esett el, hogy egy pillanatra elsötétült előtte a világ.
Amikor a szerelvényhez sántikált, abban reménykedett, senki sem figyelt fel rá. A harisnyája több helyen felszakadt, a szoknyája piszkos lett, az inge egyik ujja pedig kiszakadt.
Ekkor egy jól ismert hang ütötte meg a fülét:
– Jó reggelt, Erika. Mi történt magával? Csak nem egy átmulatott éjszaka után érkezett?
Gábor volt az. Erikában forrni kezdett a düh.
Mikor lesz már ennek vége? A férje akkor hagyta el, amikor Dóra hároméves volt. Azóta nem volt saját élete, csak a munka és a gyerek. Most pedig a lánya már a házasság gondolatával foglalkozik.
A munkájában sem talált már örömet. Régebben akadtak könnyebb napok, de amióta Gábor irányít, minden feszültebbé vált. Ráadásul most feltörte a térdét, és tönkrement a drága harisnyája is.
És mintha ez nem lett volna elég, a kocsiban megpillantotta azt a mogorva öregembert, akit a kolléganőivel csak „remetének” hívtak. Havonta egyszer utazott a szomszéd városba, mindig komor arccal, szótlanul ült a helyén.
Az arcvonásai olyanok voltak, mintha egy rosszindulatú mesebeli varázslót mintáztak volna róla, a tekintete pedig hidegen, szinte dermesztően fúródott az emberbe. Az utasok többnyire messzire elkerülték, és ha tehették, inkább másik fülkébe kéredzkedtek.
Erika már reggel érezte: ha így indul a nap, akkor biztos, hogy ez a különös alak az ő kocsijában bukkan fel. Karba tett kézzel, ingerülten fordult Gábor felé, és érezte, hogy mindjárt elszakad benne a cérna.
– Gábor, komolyan nincs jobb dolga, mint ostobaságokat kitalálni? – csattant fel Erika halkan, de élesen. – Ha a maga magánélete üres, az még nem ok arra, hogy máséba beleüssön az orrát. Nem tartozom magyarázattal sem arra, honnan jöttem, sem arra, miért vagyok itt. A munkámat elvégzem, egyenruhában dolgozom, ahogy kell. Ami pedig a szolgálaton kívüli megjelenésemet illeti, az nem az ön hatásköre.
Látta, hogy a brigádvezető szinte köpni-nyelni nem tud a meglepetéstől. A látvány majdnem mosolyt csalt az arcára, de sikerült megőriznie a komolyságát. Sarkon fordult, és elindult a saját kocsija felé, ügyelve rá, hogy a sántítását ne lehessen észrevenni.
„Biztos kirúg” – futott át az agyán. – „Ha így lesz, hát legyen. Úgyis kevés a járat, alig van munka. Elmegyek inkább a gyárba, legalább többet lehetek otthon.”
Mire az indulás ideje elérkezett, sikerült lehiggadnia. A düh elpárolgott belőle. Az utasok semmiről sem tehettek; nem rajtuk kellett levezetnie, hogy az élete épp romokban hever. Épp ellenőrizni készült a fülkéket, amikor észrevette a „remetét”, aki már az ő kocsijának ajtajánál várakozott.
– Jó napot – köszönt udvariasan.
A férfi szó nélkül átnyújtotta a jegyét, majd elhaladt mellette, mintha levegő lenne. Egyetlen hang sem hagyta el a száját.
„Ahogy mindig” – sóhajtott magában Erika. Behunyta a szemét egy pillanatra, lassan tízig számolt, hogy visszanyerje a türelmét. Nem volt nagy a forgalom, így gyorsan végig tudta nézni, ki hol foglalt helyet.
A szerelvény megindult. Erika rutinos mozdulatokkal haladt végig a folyosón, minden részletre ügyelve. Nem egyszer fordult már elő, hogy jegy nélkül utazók a szomszédos kocsiból osonjanak át. Benézett minden fülkébe, megkérdezte az utasokat, szükségük van‑e valamire.
Amikor a különc férfihoz ért, résnyire nyitotta az ajtót.
– Minden rendben? Hozhatok esetleg teát?
Meglepő módon a férfi felnézett. A tekintete tiszta és értelmes volt, korántsem olyan sötét és ellenséges, mint amilyennek Erika képzelte.
– Igen… egy teát elfogadnék – felelte halkan.
A hang hallatán majdnem kicsúszott a kezéből a tálca. A mindig morózus, hallgatag utas most megszólalt.
– Tíz perc, és hozom – mondta gyorsan, majd becsukta az ajtót.
Amikor visszatért a gőzölgő pohárral, és letette elé, a férfi váratlanul megszólalt:
– Köszönöm.
Erika egy pillanatra megtorpant.
– Szívesen – válaszolta, majd kilépett a folyosóra, és halkan behúzta maga mögött az ajtót.
„Mi ütött ebbe? – töprengett. – Most hirtelen egészen normális ember benyomását kelti.” Vállat vont, és folytatta az ellenőrzést.
A kocsi végében, az egyik üres fülkében azonban valami szokatlanra lett figyelmes. A sarokban egy elhagyottnak tűnő zsák hevert.
„Csak ez hiányzott” – morogta magában. – „Még valami veszélyes csomag…”
Óvatosan közelebb lépett, és a lábával megbökte a kupacot. Abban a pillanatban vékony, reszkető hang szűrődött ki belőle:
– Kérem… ne tegyen ki. Csak el akarok jutni minél messzebb innen.
Erika felszisszent. A „zsák” megmozdult, és hamar kiderült, hogy nem csomag, hanem egy fiatal nő kuporog ott, kabátba burkolózva. Ráadásul előrehaladott terhes volt.
Az idegen azonnal sírni kezdett.
– Könyörgöm, ne küldjön le a vonatról! Nincs hová mennem. Elszöktem a vőlegényemtől és az anyjától. Ki akartak dobni, a gyereket pedig elvenni tőlem. De én nem adom oda senkinek!
Erika azonnal érezte, hogy most gyorsan kell cselekednie.
– Nyugalom. Először is, csendesedj le – mondta határozottan, de gyengéden. – Gyere velem a szolgálati fülkébe. Kapsz egy kis teát, aztán szépen, sorban elmondasz mindent.
A lány szipogva bólintott. A félelem még ott vibrált a szemében. Erika arra gondolt, mennyire fiatal lehet – talán még Dóránál is fiatalabb. Lilla – így mutatkozott be később – mohón falta a szendvicset, és szinte remegő kézzel kortyolta a forró italt.
Néhány perc elteltével már összeszedettebben szólalt meg:
– Szinte sablonos történet az enyém. Beleszerettem. Azt hittem, ő is szeret. De az anyja kezdettől fogva ellenezte. Aztán amikor kiderült, hogy gyereket várok… végképp nem tetszett nekik, hogy a baba „nem megfelelő vérből” származik…
Szavai elcsuklottak, de látszott, hogy most kezd csak igazán kibomlani a történet.
– …származik. Csak erről engem senki nem tájékoztatott – folytatta keserű mosollyal. – Árva vagyok, nincs mögöttem család. A lakást az államtól kaptam, teljesen hivatalosan, minden papírral rendben. Ők mégis elintézték, hogy ideiglenesen a nevükre kerüljön, arra hivatkozva, hogy majd nagyobbra cseréljük. Én meg hittem nekik. Aztán véletlenül meghallottam egy beszélgetést… Azt tervezik, hogy miután megszületik a baba, alkalmatlannak nyilváníttatnak. Elmebetegnek. Az anyja befolyásos ember, neki ez nem jelentene gondot. A gyereket megtartanák, engem pedig kiraknának az utcára. És ez még a „jobbik” forgatókönyv lenne.
Erika némán töltött még egy kevés teát a bögrébe, közben komoran latolgatta, mit is tehetne ebben a helyzetben.
– Nem vagyok sem lusta, sem haszontalan – tette hozzá Lilla halkan, és most először nézett egyenesen Erika szemébe. – Tudok főzni, takarítani, dolgozni bármit. Csak egy hely kellene, ahol meghúzhatom magam. A többit megoldom. A gyerekemet viszont nem adom oda senkinek.
– Először is nyugodj meg – csillapította Erika. – Ilyen állapotban nem szabad felzaklatnod magad. Hová indultál egyáltalán? Pénz nélkül, egyedül?
Lilla vállat vont.
– Még nem tudom. Csak minél messzebb tőlük.
Erika nagyot sóhajtott.
– Hát te aztán feladtad a leckét… Rendben. Egyelőre elhelyezlek egy utasnál. Kicsit különös figura, de nem kell tartanod tőle. Mindig ilyen mogorva.
A lány hálásan ragadta meg a kezét.
– Köszönöm… tényleg, nem is tudom, hogyan háláljam meg.
Erika átkísérte a szomszéd fülkéhez, ahol a furcsa, remetének beillő férfi ült.
– Ő lesz az útitársa – mondta, Lillára biccentve.
A férfi végigmérte a lányt, pillantása megakadt a gömbölyödő hasán. Homloka ráncba szaladt, de egy szót sem szólt, csak visszafordult az ablak felé.
Erika visszatért a saját fülkéjébe, fáradtan roskadt le az ülésre.
– Micsoda nap… és még nincs vége – morogta maga elé. – Bárcsak már hazafelé tartanánk.
Az órájára pillantott: későre járt, hamarosan az egész kocsi elcsendesedik. Ma legalább részeg balhé nem volt – ennyi szerencséjük akadt.
Halkan kopogtak.
– Tessék? – szólt ki.
Az ajtóban Gábor állt.
– Szabad egy percre?
Erika gyomra összeszorult. Talán rájött a potyautasra? Most biztosan megkapja a magáét.
– Erika… – kezdte a férfi.
– Antalné – javította ki reflexből.
– Erika Antalné, bocsánatot szeretnék kérni. Nem volt igazam, amikor korábban magára támadtam. Segítenem kellett volna, nem számon kérni.
Erika meglepetten nézett rá, alig talált hangot.
– Hát… rendben. Elfogadom. Nekem sem kellett volna kiabálnom. Elragadtattam magam.
Gábor fürkészve nézte.
– Nem ütötte meg magát komolyabban?
– Csak egy kis zúzódás – legyintett mosolyogva. – Térd, könyök… elmúlik.
A férfi elnevette magát.
– Alaposan helyretett akkor! Mondhatni, jót tett az önérzetemnek.
Erika is felkacagott, majd hirtelen ötlettől vezérelve felajánlotta:
– Kér egy kávét? Van nálam egy egészen jó fajta, tasakos.
Leültek, és beszélgetni kezdtek, immár nem főnök és beosztottként, hanem két egyszerű emberként. Gábor levetkőzte hivataloskodó modorát, s kiderült, hogy meglepően jó humorérzéke van. Erika azon kapta magát, hogy kifejezetten élvezi a társaságát.
Ez a felismerés váratlanul zavarba hozta. Arca elpirult, gyorsan félrefordult, hogy leplezze. Gábor még észrevette volna, ám ekkor dörömbölés hallatszott az ajtón.
– Csináljanak már rendet ott! – zsémbelt egy utas. – Lehetetlen aludni ettől a zajtól!
Erika elsápadt. Azonnal tudta, melyik fülkéről lehet szó. Szinte futva indult el Lilláék felé, Gábor pedig értetlenül követte. A folyosón szembejött velük a különös öreg.
– Mit művelt vele? – csattant fel Erika.
Az öreg lenéző pillantást vetett rá.
– A hölgynek megindult a szülése. Van orvos a vonaton?
Erika szíve a torkában dobogott. A gondolatai összevissza kavarogtak, ahogy berontott a fülkébe. Lilla az ülés szélén ült, sápadtan, kapkodva a levegőt.
– Segítsen… kérem… – suttogta remegve. – Valami nincs rendben.
Erika riadtan fordult Gábor felé.
– Na és most mit javasol, főnök? – fakadt ki valaki ingerülten. – Már két hete nincs orvos a szerelvényen!
– A legközelebbi megálló? – kérdezte Erika idegesen.
Gábor lesütötte a szemét.
– Három és fél óra múlva állunk meg az első kisebb településen. De őszintén szólva, ott sem biztos, hogy találunk ügyeletes doktort…
A levegő megfagyott a fülkében. Mielőtt bárki újabb ötlettel állhatott volna elő, a különös öreg odalépett Lillához. Az arca most egészen más volt: eltűnt róla a korábbi keménység.
– Nyugodj meg, kislány – szólt hozzá csendesen. – Ha idegeskedsz, a baba is megérzi. Figyelj a légzésedre. Szép lassan, egyenletesen.
Óvatosan a hasára tette a kezét, majd lehajolt, mintha hallgatózna. Pár másodperc múlva komoran fordult vissza.
– A szülés elindult. A kicsi nincs jó helyzetben. Három óra hosszú idő… bármi történhet. Azonnal segítenünk kell.
Erika tágra nyílt szemmel meredt rá, Gábor viszont határozottan bólintott.
– Rendben. Mondja, mit tegyünk.
Erika legszívesebben tiltakozott volna – hogyan bízhatnak rá egy életet egy vadidegenre? –, de Lilla fájdalmas arca minden kételyt elsöpört. Inkább engedelmeskedett. Forralt vízért rohant, tiszta törölközőket, lepedőt szerzett. Gábor a folyosón próbálta csillapítani az utasok kíváncsiságát, akik egymás után dugták ki a fejüket a fülkékből.
Az idő vánszorgott. A kerekek zakatolása összefolyt Lilla elfojtott kiáltásaival. Az öreg meglepő magabiztossággal irányította a helyzetet, rövid, pontos utasításokat adott. Erika keze remegett, mégis tette, amit mondtak neki.
Több mint három óra telt el, mire a hajnal első fényei beszűrődtek az ablakon, és a vonat lassítani kezdett az állomás előtt. Abban a pillanatban éles, erőteljes sírás töltötte be a fülkét. Egy egészséges, erős kisfiú jött a világra.
Az öreg felállt, karjában a gondosan betekert újszülöttel, és Erikának nyújtotta.
– Tartsa meg egy percre. Az anyának pihennie kell.
A folyosón kitört az öröm. Amikor meghallották a csecsemő hangját, taps tört ki, valaki még ujjongott is. Egy középkorú asszony hirtelen előrelépett, és hitetlenkedve nézte a férfit.
– Balázs Balázs Saviczky… hát maga az? – kiáltotta meghatottan. – Húsz éve maga mentett meg engem és a fiamat!
Az öreg csak szerényen meghajtotta a fejét, aztán szó nélkül kiment, hogy megmossa a kezét.
– Tudtam, hogy ő az – suttogta a nő Erikának. – Amikor a lánya belehalt a szülésbe, eltűnt a városból. Senki sem hallott róla azóta.
Az állomáson már várta a mentő Lillát és a kisbabát. Hordágyat hoztak, óvatosan segítették le őket a vonatról. A különös férfi is összeszedte a csomagját.
– Hová megy? – kérdezte Erika meglepetten.
A férfi halványan elmosolyodott.
– Velük tartok a kórházba. Lilla… nagyon emlékeztet a lányomra. Nagy házam van, a városban iskola is akad a közelben. Gondjukat viselem, amíg szükséges. Ha majd úgy akarja, férjhez adom egy rendes emberhez. Ma rájöttem valamire: másokon segíteni fontosabb, mint a saját fájdalmamat őrizgetni.
Ezzel elindult a peron felé. Erika még sokáig nézett utána, könnyek csorogtak végig az arcán. Nem is értette, miért érinti meg ennyire ez az egész.
A járat után kimerülten tért haza, mintha minden ereje elfogyott volna.
Otthon azonban újabb meglepetés várta. Dóra vőlegénye, Márk éppen akkor érkezett, hogy bemutatkozzon. Az asztal ünnepien megterítve, Dóra izgatottan sürgött-forgott.
Márk kissé feszülten pillantott Erikára.
– Tanulsz még, vagy dolgozol is? – kérdezte Erika komoly hangon.
– Mindkettő – felelte a fiú. – Egy autószervizben dolgozom, értek a kocsikhoz, édesapám tanított. Emellett levelezőn mérnöknek készülök.
– És meg lehet ebből élni? – faggatózott tovább.
– Annyit keres, mint te, anya – vágta rá Dóra. – Lakást bérel a gyár közelében.
Erika felvonta a szemöldökét.
– És szereted a lányomat? Tud ám makacs lenni.
Márk mosolyogva nézett Dórára.
– Hogyne szeretném? Nem is lehetne nem szeretni.
A fiú arcáról sugárzott az őszinteség. Erika sóhajtott. A fiatalok néha meggondolatlanok – gondolta –, elszaladnak otthonról, ha nem értik meg őket… mégis, talán tudják, mit csinálnak.
Végül elmosolyodott.
– Ha össze akartok házasodni, hát tegyétek.
Dóra örömében a nyakába ugrott, a macska ijedten menekült fel a függönyre, Márk pedig zavartan, de boldogan próbált mindenkit átölelni.
A lány esküvőjén Erika már nem egyedül állt. Mellette Gábor fogta gyengéden a kezét – azóta gyakori vendég volt náluk. Dóra tréfásan meg is jegyezte, hogy nyugodt szívvel hagyja édesanyját biztos, megbízható kezekben.
