– Emese, és te kivel búcsúztatod az évet? Ugye vele leszel? Miért hallgatsz ennyire? – záporoztak rá a kérdések, miközben a kolléganők egymás szavába vágva sorolták, ki mit főz majd, és hol éri őket az éjfél.
Egyedül Emese ült csendben a bögréje fölé hajolva. Lassan kortyolgatta a teáját, a beszélgetésbe alig kapcsolódott be.
Még egy héttel korábban is teljes bizonyossággal hitte, hogy Gábor oldalán köszönti az újévet. Fél éve találkozgattak, a férfi az idős édesanyjával élt, és többször is megjegyezte, mennyire szeretné, ha Emese végre bemutatkozna nála. Azt mondta, az anyukája biztosan megszeretné őt.
Emese ebből azt a következtetést vonta le, hogy a kapcsolatuk komolyra fordul. Szinte látta maga előtt, ahogy Gábor talán éppen szilveszter éjjelén kéri meg a kezét.
Aztán egyetlen beszélgetés mindent romba döntött. Kiderült, hogy Gábor valójában nős, és eszében sincs elválni. A feleségével ugyan összevesztek, de végül a gyerekek miatt kibékültek.
A munkahelyén mindenki tudta, hogy van valaki az életében, hiszen Emese korábban boldogan mesélt róla. Ezért is faggatták most.
Az igazságot azonban nem volt ereje kimondani. Nem akarta a sajnálkozó pillantásokat, a részvéttel teli kérdéseket. Attól csak még rosszabbul érezte volna magát.
– Szóval vele? – kérdezett vissza ismét valaki.
Emese erőt vett magán, mosolyt erőltetett az arcára. – Hát persze. Kivel mással? Már bevásároltam, az új ruhám is előkészítettem, csak a fát kell feldíszítenem.
– De jó neked! – sóhajtott fel Brigitta. – Igazi szerelem az, ami köztetek van. Nálunk meg ugyanaz a forgatókönyv: a férjem iszik pár pohárral, aztán elalszik, én meg mosogathatok. Bár… végül is nem panaszkodom. A magamfajta nő örül, ha van mellette valaki. Dolgozik, segít otthon, és mégiscsak a társam. Egyedül sokkal nehezebb lenne. – Azzal megölelte Emesét. – Hidd el, ha rendes a férfi, ketten könnyebb az élet.
Emese továbbra is mosolygott, de belül már semmi sem volt a helyén. Az elmúlt hét alatt minden megváltozott, csak ő nem akarta, hogy ebből bárki is észrevegyen bármit.
Valójában a szilveszter gondolata is terhessé vált számára. Nem vett új ruhát, nem vásárolt be ünnepi ételeket. Amikor Gábor bevallotta, hogy visszatér a családjához, Emese elhatározta, hogy idén nem ünnepel.
Mit is ünnepelne? Az álmai szertefoszlottak.
A fia, Márk, nemrég megnősült, és egy másik városba költözött. Emese a macskájával, Lillával maradt kettesben. Ünnepi hangulatnak nyoma sem volt benne. Csak azt kívánta, hogy Márk boldog legyen – az már elég lenne.
Mert amikor még a gyerek sorsa sem alakul könnyen, az embernek végképp elmegy a kedve mindentől.
Emese egyedül nevelte fel a fiát, édesanyja segített neki annak idején. Mostanra azonban az idős asszony is megöregedett. Azt beszélték meg, hogy éjfél után, a harangszó elültével még fél órát üldögélnek Hajnalka szomszédasszonnyal, aztán mindenki nyugovóra tér.
Az édesanyja nemrég bevallotta, hogy számára már ijesztő az idő múlása. Mintha csak tegnap köszöntötték volna az új évezredet, és lám, már huszonöt év is elszállt azóta. Szinte felfoghatatlan.
Ám december harmincegyedikén, késő délután, Emesében váratlanul megmozdult valami. Arra gondolt: ha már minden más kicsúszott a kezéből, legalább ezt az estét nem engedi elveszni.
Díszek kerültek a fára, elővette a legszebb, mélyen dekoltált ruháját is. Márk mindig azt mondta, ebben úgy fest, mint egy filmsztár.
Aztán kabátot vett, és elindult a boltba, elhatározva, hogy most az egyszer nem számolgat kalóriát. Ha már ünnep, legyen valódi.
Lillának is kijár valami finomság – döntötte el –, hiszen ketten várják az éjfélt.
A kosarába került a kedvenc tortája, kétféle minőségi hal, és még mangót is tett mellé.
A kosár aljára még került néhány lédús mandarin, egy illatos ananász, végül pedig – hosszas hezitálás után – egy apró üvegben méregdrága vörös kaviár is.
Az eladó külön kiemelte, mennyire kiváló minőség: a szemek épek, nem lapultak össze, az üvegen át is látszott, milyen szépen, szabályosan simulnak egymás mellé.
Emese már előre elképzelte, hogyan vág majd vastag szeleteket a friss bagettből, bőkezűen megkeni selymes vajjal, aztán jó vastagon ráhalmozza a kaviárt. Tölt magának egy pohár pezsgőt, koccint a tükörképével, és kíván valamit az új évre.
Lillának is jut majd a finomságokból – hal és valami különleges csemege –, hiszen mégiscsak ünnep van.
Az is átfutott a fején, hogy talán áthívhatná Rékát a szomszédból. A nő egyedül neveli a kislányát, férj nélkül – ahogyan egykor ő is egyedül állta a sarat Márk mellett. Rékának ritkán telik efféle drágaságokra. Leülhetnének együtt, beszélgetnének az életükről, a női sors furcsa kanyarjairól, ennének a tortából, és koccintanának a boldogabb jövőre.
Réka kislánya, Dóra, még kicsi, ilyenkor már biztosan alszik, nem zavarná őket.
Emese annyira belefeledkezett a tervezgetésbe, hogy észre sem vette, már a házuk előtt jár. A táskájában kutatva kereste a kulcsát, amikor hirtelen megcsúszott. Alig volt jég az úton, mégis akadt egy alattomos, vékony folt. A kezében lóbált szatyor vadul kilengett, az anyag felszakadt, és a gondosan válogatott ételek szanaszét repültek a járdán.
Ő maga már majdnem elesett, amikor valaki elkapta a karját. Meglepődött – az utca az imént még teljesen kihaltnak tűnt.
Hátrafordult. Egy borostás, vele egykorú férfi mosolygott rá.
– Hála az égnek, időben odaértem – mondta kissé zihálva. – Már láttam magam előtt, ahogy nagyot esik. Szilveszterkor kart vagy lábat törni igazán balszerencsés dolog. Azt tartják, ahogy az ember az évet kezdi, olyan lesz a folytatás is. Nem akartam, hogy rosszul induljon. Ne haragudjon, ha megijesztettem!
Emesének ismerősnek tűnt az arca. Elmosolyodott.
– Ugyan, inkább köszönöm. Nélküle most a földön feküdnék.
– Zoltán vagyok – mutatkozott be derűsen. – A régi barátaim csak Zolinak hívnak. Azt mondják, kicsit hasonlítok Kállai Ferencre, amikor a régi vígjátékban játszott. Ön szerint?
Tréfásan oldalra fordította a fejét, mintha pózolna. – Itt lakom a szomszéd házban, épp a kutyámat vittem le sétálni.
Emese ekkor vette észre a kis termetű kutyát, amely lelkesen szimatolta a földre hullott ételeket.
És akkor meglátta a széttört üveget.
A drága kaviár szétfolyt az aszfalton, a kutya vidáman csóválva közelített hozzá.
– Kinga, nem szabad! Gyere ide! – szólt rá határozottan Zoltán.
A név hallatán Emesében hirtelen összeállt a kép. Persze, hiszen már sokszor látta ezt az embert. Az ő fia együtt játszott Márkkal a ház előtt, amikor még kicsik voltak. Zoltán mindig maga vitte le a gyereket a térre. Emese akkoriban gyakran gondolta: milyen szerencsés lehet az a nő, akinek ilyen férje van. Bevásárol, játszik a gyerekkel, sosem látta ittasan tántorogni.
– Most már beugrott – mondta Zoltán. – Az ön fia barátkozott az én Benedekemmel, igaz? Emese a neve, ha nem tévedek?
Együtt kezdték összeszedni a szétszóródott holmikat. A hal, a gyümölcs, a torta épségben maradt, csak a kaviár bánta. Emese a szilánkokat gondosan a szemetesbe dobta, majd öniróniával felnevetett.
– Pont a legdrágább finomság tört össze. Pedig most az egyszer igazán ki akartam tenni magamért. Nagyon köszönöm a segítséget, Zoltán, igazán…
– …de most már tényleg menjen, későre jár – tette hozzá Emese mosolyogva. – Otthon még aggódnának, hogy hová tűnt ilyen sokáig Kingával együtt. Egyébként honnan jött ez a név? Kinga?
Zoltán elnevette magát, és megsimogatta a kutya fejét.
– Nem én találtam ki. Úgy került hozzám, hogy az előző gazdájánál állítólag allergia jelentkezett, vagy talán csak nem bírta a természetét. A kutya folyton nyüzsgött, ugatott, sosem maradt nyugton. Eredetileg Buritónak hívták, mert mindent felfalt, amit csak talált, és olyan kerek volt, mint egy töltött tortilla. Azt mesélték, bármit bele lehetett csomagolni, ami a hűtőben maradt. Én végül Kingára kereszteltem át. Illik hozzá: örökmozgó, akár egy forgószél. De legalább sosem unatkozom mellette. Ketten élünk. A feleségem évekkel ezelőtt új életet kezdett valaki mással, a fiam pedig eddig velem lakott, aztán nemrég megnősült és elköltözött. Úgyhogy otthon már senki sem vár ránk.
Emeséből hirtelen kiszaladt:
– Nahát… ez szinte ugyanaz, mint nálam!
– Komolyan? – kapta fel a fejét Zoltán, majd lelkesedésében szinte túl hangos lett. – Hát ez nagyszerű! Vagyis… ne értsen félre – tette hozzá zavartan. – Csak azért jöttem ki sétálni, mert olyan nyomasztó egyedül ülni otthon az ünnepen. És most itt maga… szintén egyedül. Mit szólna, ha együtt búcsúztatnánk az évet? Van nálam otthon egy pont ilyen üveg vörös kaviár. Megvettem, de magamban nincs kedvem felbontani.
Emese néhány pillanatig hallgatott, aztán határozottan bólintott.
– Tudja mit? Jöjjön át hozzám egy óra múlva. Írja fel a címemet, és ünnepeljünk együtt.
Ahogy kimondta, gondolatok egész sora cikázott át az agyán. Mégis, több mint húsz éve ismerik egymást látásból, a gyerekeik együtt nőttek fel. Miért is ne? Néha a legegyszerűbb döntések a legjobbak.
Pontosan egy óra múlva megszólalt a csengő.
Emese az ajtó felé indult, de előtte vetett magára egy gyors pillantást a tükörben. Elégedetten állapította meg, hogy egyáltalán nem fest rosszul. Aztán ajtót nyitott.
Zoltán mintha kicserélődött volna: frissen borotvált arccal, rendezett hajjal állt ott, kezében ajándékkal teli szatyor és – minő véletlen – egy ugyanolyan torta, amilyet Emese is vásárolt. A nő nevetve csóválta a fejét. Úgy látszik, nemcsak a gondolataik, az ízlésük is hasonló.
Lilla, a macska bizalmatlanul méregette Kingát az előszobából. A kutya illedelmesen várakozott, ám amint Zoltán belépett a nappaliba, Kinga is beszaladt, majd játékra hívó pózba ereszkedett, mellső mancsait izgatottan kapkodva.
Lillát eleinte sértette ez a túlzott közvetlenség, de amikor Emese egy-egy falat halat tett eléjük, a két állat minden ellenkezésről megfeledkezve kezdett falatozni.
A hangulat meglepően természetes volt. Emese nem érzett feszélyezettséget, sem zavarodottságot.
Zoltánnal együtt kenték meg a kaviáros szendvicseket, sürögtek-forogtak az asztal körül, mintha mindig is így készültek volna az ünnepre. Végül is hosszú évek óta egymás szomszédságában éltek.
– Emlékszel, amikor a te Márkod homokot szórt Benedek szemébe a játszótéren? – idézte fel nevetve Zoltán.
– Hogyne emlékeznék! Azt hittem, botrány lesz belőle – felelte Emese mosolyogva. – De te csak leporoltad Benedeket, és azt mondtad, ilyen az élet. Márk annyira elszégyellte magát, hogy odaadta neki a kedvenc kisautóját békülésképpen. Hatévesek lehettek.
– És amikor az iskolában csúfolták Benedeket, mert alacsony és vézna volt, a te fiad állt ki mellette. Mindketten monoklival jöttek haza, pedig addig nem is barátkoztak igazán – nevetett Zoltán. – Most meg Benedek egy fejjel magasabb nálam!
Emese büszkén kapta elő a telefonját.
– Nézd csak, milyen daliás lett az én fiam is – mondta, és megmutatott egy friss fényképet.
– Ugyan, ne mondd már… A gyerekek felnőttek, de mi sem lettünk még öregek – felelte Zoltán, és hosszan Emese szemébe nézett.
Az ünnepi időszak végül szinte észrevétlenül telt el, mert minden napjukat együtt töltötték. Jóleső, meghitt hangulat lengte be a lakást. Kinga szinte kicsattant az örömtől, Lilla pedig – aki korábban tartózkodóbb volt – egyre gyakrabban hagyta magát bevonni a játékba. Kergetőztek a szobák között, csúszkáltak a parkettán, majd kifulladva kuporodtak le a kanapéra a párnák közé. Úgy heverésztek ott, mintha az egész ünnepi készülődés kizárólag miattuk történt volna.
Karácsonyhoz közeledve újabb meglepetés érte Emesét. Egyik délután váratlanul becsöngettek: Márk állt az ajtóban Anita társaságában.
– Anyu, gondoltuk, biztosan unalmas egyedül, hát beugrottunk – ölelte át az anyját nevetve.
Alig tették le a kabátjukat, amikor Zoltán is megérkezett a boltból, kezében jól megpakolt szatyorral. Mögötte Benedek lépett be Krisztinával. Ők is szó nélkül, meglepetésnek szánt látogatásra érkeztek.
Zoltán kissé zavarba jött, amikor meglátta Márkot. A fiú azonban gyorsan összerakta a képet, és kérdőn az anyjára pillantott.
– Anya… akkor ti most Zoltán bácsival… együtt vagytok?
A kínos csendet végül Benedek törte meg.
– Ne nézz így, Márk, én is most szembesültem vele! Hát nem elképesztő? – nevetett. – Szerintem nincs ebben semmi rossz, én örülök nekik.
– Én is, persze – bólogatott Márk. – Csak olyan hirtelen történt. Ugye, anya?
Zoltán megköszörülte a torkát.
– Eljutottunk oda, fiúk, hogy már nem halogathatjuk a boldogságot. Régóta ismerjük egymást, nincs ebben semmi elhamarkodott. Ideje megszoknotok a gondolatot… végül is majdnem testvérek lesztek.
A feszültség szertefoszlott, és a lakás hamarosan nevetéstől lett hangos.
Az ünnepek után Emese ragyogva tért vissza a munkahelyére. A kolléganői azonnal észrevették rajta a változást.
– Na, mesélj, mi történt veled? Csak úgy sugárzol! – incselkedtek.
Tamásné a szomszéd osztályról azonban nem állta meg szó nélkül:
– És a gyűrű hol marad? – kérdezte kissé élcelődve.
A többiek rögtön a védelmére keltek.
– Mintha ez lenne a legfontosabb!
– Az csak a filmekben megy úgy, hogy azonnal előkerül a bársonydoboz!
– Nézzetek rá, boldog, ez mindennél többet ér!
Valaki azért megjegyezte, hogy mintha nem is Zoltán lett volna az, aki korábban telefonálgatott neki. A társaság azonban hamar leintette az illetőt: ugyan már, akárki hívhatja, miért kell rögtön rosszat feltételezni?
Emese csak mosolygott.
– Nem tudok mit mondani. Soha nem voltam férjnél, nem is tudom, hogyan „kell” ezt csinálni. Majd meglátjuk, mit hoz az idő – felelte könnyedén.
Magában azonban hálát adott az égnek, hogy Gábor végül kibékült a feleségével. Gábor tisztességes, rendes ember, de Eszter inkább a magánytól való félelmében kötötte hozzá az életét, semmint nagy szerelemből.
Régen Emese úgy gondolta, a házassághoz hozzátartozik az is, hogy az ember időnként panaszkodjon a férjére. Hogy elmondhassa a kolléganőknek: „Képzeljétek, mit művelt tegnap az én uram!” – és közben kicsit büszkén érzékeltesse, ki irányít otthon.
Most azonban egyáltalán nem vágyott arra, hogy a saját örömét kibeszélje. Nem akarta kiteregetni, milyen jó együtt Zoltánnal, mennyire kiegyensúlyozottnak érzi magát mellette.
Az igazi boldogság csendes dolog – gondolta. Sokkal édesebb, ha az ember magában őrzi, mintha kirakatba tenné mások elé.
