– Jó napot, Hajnalka. Megvagyunk, dolgozom, a gyerekek most vakáción vannak. És maguk hogy vannak? Nem számítottam a hívására.
– Jaj, Eszterkém, inkább ne is kérdezd! Nagyon rosszul. Egyik baj ér a másik után, képtelen vagyok kilábalni belőlük. Most például eltört a lábam, fekszem, menni sem tudok, pedig itt a nyár, a munka nem vár. Az öreg is betegeskedik, egyedül semmire sem megy. A ház körül is lenne tennivaló, a kertben is akad elég dolog.
– Értem. Kitartást kívánok, remélem, hamar rendbe jön.
– Könnyű azt mondani, hogy rendbe jövök! De hogyan, amikor minden összecsap a fejem felett? És Márk sem különb! Mondd csak, benneteket legalább felhív? Küldi a gyerektartást?
Eszter kissé eltartotta a fülétől a telefont, lassan kortyolt a teájából, miközben hallgatta volt anyósa végeláthatatlan panaszáradatát. Az asszony megállás nélkül beszélt, egy pillanatnyi szünetet sem hagyva. Kérdezett ugyan, de választ nem várt, máris visszakanyarodott a saját nyomorúságához, mintha attól félne, hogy félbeszakítják. Biztos nagy lehet a baj, ha még arra is rávette magát, hogy éppen őt, a „rossz” Esztert tárcsázza. Hajnalka nem az a fajta, aki ok nélkül telefonálgat.
Eszterben felmerült, miért is vette fel egyáltalán. Nyugodtan tehetett volna úgy, mintha nem hallaná a csörgést. Annyi sérelmet kellett elviselnie ettől az asszonytól, hogy akár szóba sem állhatna vele, senki nem ítélné el érte. Mégis, bármilyen volt is a kapcsolatuk, a gyerekeknek ő az egyetlen nagymamájuk. Nóra mindent hallott korábban, amit a nagymama róluk mondott, és saját maga döntött úgy, hogy nem kér ebből a viszonyból. Benedek viszont még kicsi, sok mindent nem ért, és hiányzik neki a nagyi. Talán Hajnalka meggondolta magát, talán rendezni szeretné a dolgokat. Érdemes lenne most Eszternek a múlt sérelmeit felemlegetnie?
E gondolatok közben teljesen elveszítette a beszélgetés fonalát, és csak akkor tért magához, amikor éles hang hasított a kagylóból.
– Halló, Eszter! Itt vagy? Hallasz engem?
– Hallom, nem kell kiabálni.
– Ha hallasz, miért nem válaszolsz? Már kétszer kérdeztem, mi van azzal a Márkkal. Szokott hívni benneteket?
– Nem. Eleinte még telefonált, beszélt a gyerekekkel, aztán az a nő úgy felkavarta a dolgokat köztünk és közte is, hogy abbamaradt minden. De hiszen erről maga is tud.
– És a tartásdíj? Legalább azt fizeti?
– Nem. Több mint egy éve egy fillért sem küldött. Nem is könyörgünk érte, megoldjuk a magunk erejéből. Csak ennyit.
– A tartozása csak gyűlik és gyűlik. Maga az anyja, tudnia kellene, mi zajlik a fia körül. Ha ez így megy tovább, még a szülői jogaitól is megfosztatom – csattant fel a hang a vonal túlsó végén.
Aztán a keménykedés hirtelen panaszos sóhajba váltott.
– Nekünk se telefonál már. Pedig hónapról hónapra támogattuk pénzzel. Amióta lebetegedtem, nem dolgozom, a nyugdíjból meg alig futja valamire. Egyszer nemet mondtunk, másodszor is, és kész, onnantól még hívni sem hív. Jaj, Eszterkém, ne haragudj rám, hogy az előbb úgy letorkoltalak… csúnyákat mondtam. Mégiscsak a fiam, a vérem. Te idegen vagy nekünk, ő meg… hát, mégis a gyerekünk. És látod, mire képes! Ahelyett, hogy idejönne segíteni, csak visz innen mindent: zöldséget, befőttet, savanyúságot. De hogy ő törje magát? Ugyan! Inkább fél, nehogy megerőltesse magát azzal a nővel együtt.
És a szóáradat nem akart elapadni. Eszternek esélye sem volt közbeszólni. Eszébe jutott, mit mondogatott a nagymamája az efféle emberekről: velük könnyű trágyát lapátolni, mert levegőt sem hagynak a másiknak. Az anyósa mindig is ilyen volt – örökké saját magáról beszélt, a sérelmeiről, a balsorsáról. Ha hozzájuk látogatott az ember, végeláthatatlan monológ következett arról, mennyire szerencsétlen és mennyit szenved.
Most azonban valóban nagy lehetett a baj, ha még telefonálni is rászánta magát, és bocsánatot is kért – még ha csak félvállról, a panaszáradat közé szúrva is. A mondatok foszlányai eljutottak Eszterig, de csak fél füllel hallgatta. Időnként odaszúrt egy-egy rövid választ, anélkül hogy igazán figyelt volna.
Hirtelen bevillant neki, milyen volt, amikor egyedül maradt két kisgyerekkel a műtétje után. Dolgozni nem tudott, lábadozott, és minden fillér számított. Márk pedig – mint a süllyedő hajóról menekülő patkány – eltűnt az életükből. Gyáván, magyarázat nélkül lépett le, épp akkor, amikor Eszter az operációs asztalon feküdt. Később derült ki, hogy már jó ideje volt valakije: egy fiatalabb, csinosabb, egészséges nő.
Nem olyan, mint ő. A fia születése után nőgyógyászati problémák jelentkeztek, több beavatkozáson is átesett. Mostanra – lekopogja – rendbe jött, de akkoriban a tehetetlenségtől legszívesebben üvöltött volna. Teljes kilátástalanság volt az egész. Amikor kiengedték a kórházból, alig maradt pénzük, és még az anyósa is szemrehányást tett: hogy ő csak henyél, míg az asszony vigyáz a gyerekekre, eteti-itata őket. Elég volt ebből, vigye haza a kicsiket, és tanuljon meg maga megbirkózni a gondjaival.
Hogy mennyire nehéz időszak volt, azt senkinek sem kívánná. A támogatások szinte teljesen a gyógyszerekre mentek el, és még abból is csak a legszükségesebbeket tudta kiváltani. Gyakran szűkösen éltek, előfordult, hogy vacsorára alig jutott valami.
Egyszer a gyerekek megemlítették az apjuknak, hogy nincs pénz élelmiszerre. Márk nagyvonalúan átutalt háromezer forintot. Ő elküldte az összeget, estére viszont jelentkezett az új párja. Olyan hangosan ordított a telefonba, hogy szinte beleremegett a készülék: nekik sincs elég pénzük, és még ezek az élősködők is…
A kiabálás visszhangja még sokáig ott csengett Eszter fülében.
Nem érte be ennyivel a támadás. Másnap reggel az anyósa, Hajnalka is telefonált, és ő sem fogta vissza magát. Kérdőre vonta Esztert, miféle nevelés az, hogy a gyerekek pénzért könyörögnek az apjuknak. Azt hajtogatta, hogy koldusokat farag belőlük, pedig az anya dolga eltartani a saját gyerekeit, nem pedig a felelősséget az apára hárítani. Amikor világra hozta őket, gondolnia kellett volna arra is, hogy elsősorban az ő terhei lesznek, nem máséi. Oldja meg egyedül az életét, de a gyerekeket ne uszítsa Márk ellen – tette hozzá élesen. Sőt, még azt is odavetette, hogy talán ideje lenne tisztázni, valóban az ő fiáé‑e a két gyerek, mert ismerik ők az „olyan nőket”, mint Eszter.
A vádak úgy martak bele, mintha késsel hasították volna fel a lelkét. Saját maga miatt még csak-csak lenyelte volna a sértéseket, de a gyerekeit érintő szavakat képtelen volt elfogadni. Létezhet olyan apa, aki végleg hátat fordít a saját fiának és lányának?
A válás végül gyorsan lezajlott. Nem volt min vitatkozniuk: a lakás Eszter tulajdona volt még a házasság előttről, így legalább emiatt nem kellett harcolnia.
Amikor gyerektartásért folyamodott, Hajnalka személyesen jelent meg, ráadásul Márk új párjával az oldalán. Újra kiabáltak, tajtékozva, szinte fröcsögött a szájukból a szó. Nóra ott állt az anyja mellett – már tízéves volt, mindent értett. Benedek, aki négy évvel fiatalabb, akkor még óvodában volt, így nem kellett végignéznie ezt a jelenetet.
A sértések záporoztak, a szomszédok kíváncsian könyököltek ki az ablakokba. Hajnalka többször is kijelentette, hogy ezek a gyerekek nem az ő unokái, biztosan mástól születtek. Eszternek később hosszú időbe telt megnyugtatni Nórát. A kislány könnyek között mondta ki, hogy sem az apjára, sem a nagymamájára nincs többé szüksége, és soha nem fog nekik megbocsátani.
Eszter megrázta a fejét, mintha a múlt képeit akarná elhessegetni. Mostanra szerencsére más a helyzet. A nehéz évek elmúltak, az egészsége helyreállt, a gyerekek is szépen fejlődnek.
Van munkája, rendszeresen kap fizetést. Nem élnek fényűzően, és nem úsznak a pénzben, de a mindennapokra futja, és ez már önmagában megnyugtató.
– Lenkém, képzeld, már majdnem egy hónapja nem tudtam rendesen megfürödni – panaszkodott Hajnalka a telefonban. – Itt fekszem, mint egy darab fa, látszólag semmi bajom, mégsem bírok felkelni. Az öreg ugyan mit tud segíteni? Benedvesít egy törölközőt, ahol elérem, ott letörlöm magam, ahol nem, ott ő próbálja. Jó lenne elmenni a fürdőbe, de hát egyedül nem tud elcipelni.
Eszter szívében halvány együttérzés ébredt. Végül is idős emberről van szó, a gyerekei nagymamájáról. Lehet, hogy valóban segítségre szorul, ő pedig itt ül, megsértődve, és semmit sem tud a valós helyzetről.
– Márkot is hívtam – folytatta Hajnalka –, ő mondta, hogy forduljak hozzád. Azt mondta, te közelebb laksz, könnyebben át tudsz jönni. Gyere el, Eszterkém, és hozd magaddal a gyerekeket is. Nóra már nagylány, régen láttam. Maradhatna pár napra, segíthetne rendet rakni a házban, meg a kertben is akad munka.
– Csak hétvégén tudnék menni, akkor is rövid időre – felelte Eszter higgadtan. – Szombaton szabadnapos leszek, akkor talán átugrom. Megkérdezem a gyerekeket is, bár nem hiszem, hogy szívesen mennének.
A vonal túlsó végén türelmetlen sóhaj hallatszott.
– Miért kellene a hétvégére várni? És minek kérdezgetni őket? Küldd el Nórát akár taxival, egy hét alatt rengeteg mindent… – kezdte Hajnalka, és Eszter már előre érezte, hogy a beszélgetés újabb feszültséget tartogat.
– …mindent el lehetne végezni – folytatta Hajnalka ellentmondást nem tűrő hangon. – Nóra már nem kisgyerek, tizenkét éves múlt, igazán leszokhatna arról, hogy egész nap a telefonját nyomkodja. Küldd csak egyedül. Benedekre semmi szükség, csak lábatlankodna, zajongana, és még a munkáról is elvonná a lányt. Te pedig ráérsz hétvégén lejönni, akad itt tennivaló bőven mindenkinek.
Eszterben megfagyott a levegő. A döbbenettől szinte mozdulni sem tudott. Hát persze – gondolta keserűen –, az emberek aligha változnak meg. Ha valaki egész életében fölényesen bánt másokkal, belül rosszindulat marta, és mindig talált okot a sértődöttségre, attól öregkorára sem válik angyallá. A betegségek és a magány nem nemesítik meg, legfeljebb még inkább felszínre hozzák a keserűséget és az önzést. Kár volt felvennie ezt a hívást. Kár volt megsajnálnia. Vannak, akiket nem kell megmenteni a saját következményeiktől – futott át rajta. Nem fog rohanni hozzá, és a lányát sem engedi, még akkor sem, ha Nóra netán kíváncsi lenne.
– Szóval így állunk, Hajnalka? – szólalt meg végül halkan, de élesen. – Én meg azt hittem, talán hiányoznak az unokái, és ezért hív. De ezek szerint nem látogatóba várja Nórát, hanem dolgoztatni. A lányom hirtelen elég nagy lett ahhoz, hogy robotoljon, Benedek viszont már útban lenne? Zavarja a jelenléte? Ha segítség kell, hívja fel a saját fiát. Az én gyerekeim otthon is tudnak pihenni. Ha együtt nem szívesen látja őket, akkor külön sem mennek.
– Ne játssz ártatlant, kedvesem – csattant fel Hajnalka. – Az ember tartozik a felmenőinek. Márk évekig nevelte és eltartotta a lányt, én pedig Márkot neveltem fel. Nóra az életével nekem is adósa!
– Nóra senkinek nem adósa – vágott vissza Eszter. – Életet én adtam neki. És én gondoskodom róluk, minden segítségük nélkül. Amennyire emlékszem, maga soha nem tekintette őket unokának. Ha bárki tartozik magának, az a fia.
Azzal bontotta a vonalat. A telefont lassan az asztalra tette, majd néhány másodpercnyi gondolkodás után újra kézbe vette, és Hajnalka számát gondolkodás nélkül letiltotta. Ott a helye – döntötte el.
Még hogy Nóra menjen! Hiszen alig múlt tizenkettő. Miért is kellene egy gyereknek más házában takarítania, idegen rendetlenséget felszámolnia? Ott van Hajnalka fia és az új menye – oldják meg ők. Ha egyszer kihúzták őket az életükből, akkor most boldoguljanak saját erőből.
Eszter mély levegőt vett. Igen, helyesen cselekedett. Mindenki azt kapja, amit kiérdemel. Hajnalka sem kivétel.
