– Menjek érted a munkahelyedre? Ugyan már, mi történt? Talán leálltak a buszok? – mordult bele Zoltán a telefonba, amikor felvette Réka hívását. – Kificamítottad a bokád? De hát nem tört el, igaz? Mindig túldramatizálod a dolgokat. Itt ülnek nálam a srácok, szerinted pattanjak fel, és rohanjak utánad? Ugyan, menj csak szépen busszal! Ha tényleg annyira fáj, hívj egy taxit, ne csinálj jelenetet.
– Most Rékával beszéltél? – kérdezte nevetgélve Gábor, aki a többiekkel együtt kéretlenül birtokba vette a lakást. – Ez az, haver, így kell ezt! Nem kisfiú módjára, hanem férfiként. A nőkkel csak keményen, különben a fejedre nőnek.
– Pontosan, nem akarom, hogy elszemtelenedjen – bólogatott Zoltán.
A készüléket hanyagul a kanapéra hajította, mégis újra meg újra odapillantott. Valójában abban reménykedett, hogy Réka ismét tárcsázza. Arra számított, hogy a lány majd könyörög neki, ő pedig némi huzavona után nagyvonalúan beadja a derekát. Jó lett volna a barátai előtt megmutatni, ki hordja a nadrágot. A második hívás azonban elmaradt.
Nagyjából fél óra múlva az egyik fiú az ablakhoz sétált, és kitárta, mondván, elfogyott a levegő.
– Nézd csak, megérkezett a menyasszonyod! Tényleg kocsival jött. Bár… ez nem egészen taxinak tűnik. A sofőr kiszállt, ajtót nyitott, sőt még kisegíti a kocsiból a te Rékádat. Most kíséri be a lépcsőház felé…
Zoltán egy pillanat alatt talpra ugrott, és az ablakhoz rohant, hogy saját szemével lássa, mi történik odalent.
– Ki a fene hozta ide a menyasszonyodat? – kérdezte valaki a háta mögött.
– Márk – sziszegte Zoltán összeszorított foggal, miközben az ökle is megfeszült. – A munkahelyéről az a fazon, aki állandóan kerülgeti, mintha udvarolna neki.
Gábor gúnyos félmosollyal közelebb lépett az ablakhoz. – És biztos vagy benne, hogy tényleg csak kolléga? Nem lehet, hogy ennél többről van szó?
– Réka szeret engem. Nagyon is – nyújtotta el a szavakat Zoltán, mintha ezzel saját magát akarná meggyőzni. – Teljesen odavan értem. Erről a Márkról is ő mesélt, nem egyszer. Hogy próbálkozik nála. Mindjárt kiderül, mi igaz az egészből.
Kulcs csikordult a zárban, majd lassan kinyílt az ajtó. Réka óvatosan lépett be a lakásba. Bal lábára alig mert ránehezedni, minden mozdulatnál fájdalmas fintor suhant át az arcán. Az irodában a takarítónő túl alapos volt: szappanos víz maradt a lépcsőn, ő pedig megcsúszott rajta. Csoda, hogy nem tört el semmije. Az egyetlen vigasz az volt, hogy talán végre rendes takarítót alkalmaznak, és nem a dolgozóknak kell majd port törölniük a saját irodájukban.
Zoltán kilépett a folyosóra, hangja élesen csengett. – Látom, az a lovagod egészen az ajtóig kísért. Mit ígértél neki cserébe?
– Márk csak segített – felelte Réka fáradtan. Láthatóan minden lépés kín volt számára, nem hiányzott neki egy újabb vita. – Nem kért semmit. Egyszerűen férfiként viselkedett.
– Tényleg? Most már így beszélsz? Férfiként? – csattant fel Zoltán. – Inkább mások menyasszonyára hajt, ez az igazság! – és indulata egyre jobban elszabadult.
Zoltán arcán sértett hiúság villant. Úgy érezte, menyasszonya a barátai előtt tiporja sárba a tekintélyét. – Azt képzeled, hogy minden apróság miatt rohanjak utánad, félredobva mindent? Talán azt hiszed, hogy egy csettintésre ugró kiskutya vagyok, te meg a gazdám? – förmedt rá.
– Nem akarok jelenetet – felelte Réka, és összeszorított ajkakkal a folyosó felé fordult. – Inkább bemegyek a hálóba. Csináljatok, amit akartok, csak hagyjatok békén. Ma már voltam kórházban, bevettem egy marék fájdalomcsillapítót, és még a takarítónővel is összeszólalkoztam. Ennyi élmény egy napra bőven elég.
– És vacsora? Az nem lesz? – vetette oda gúnyosan Zoltán.
– Itthon voltál egész nap. Nem tudtál volna legalább valamit összedobni? – kérdezett vissza a lány.
– Az a nők dolga, nem? – csattant fel a férfi, akiben egyre nőtt a düh. Szinte kívánta, hogy Réka elveszítse a türelmét, kiabálni kezdjen, hogy aztán ő keményen helyre tehesse. Úgy gondolta, ettől majd nagyobbnak látszik a többiek szemében.
– Ahogy én sem vállalom a „férfimunkát”? Akkor miért várod el tőlem a tiedet? – szúrt vissza Réka higgadt, de éles hangon.
A szavai találtak. Zoltán füle tövéig elvörösödött, és kétségbeesetten próbálta visszaszerezni az irányítást, miközben a háttérből visszafojtott kuncogás hallatszott. – Lehet, hogy elsiettem azt a lánykérést – morogta. – Add vissza a gyűrűt! Nem érdemled meg. Ha majd megtanulsz viselkedni, talán beszélhetünk róla újra.
Réka dermedten nézett a vőlegényére, abban bízva, hogy mindjárt elmosolyodik, és közli: csak ízetlen tréfa volt az egész. Zoltán arcán azonban nyoma sem volt bizonytalanságnak. Hajthatatlanul, kinyújtott tenyérrel várta vissza a gyűrűt, és megismételte a követelését.
– Tessék. De jól vésd az eszedbe: ha még egyszer szóba kerül, könnyen lehet, hogy nemet mondok!
A lány szó nélkül sarkon fordult, és beviharzott a hálóba. Az ajtó akkorát csattant mögötte, hogy beleremegett a lakás. Egy pillanatra átfutott rajta a gondolat, hogy rávesse magát az ágyra és sírjon, de az önsajnálatot gyorsan elhessegette. Ilyen megalázást nem hajlandó eltűrni.
– Nem mentél túl messzire? – törte meg a csendet kisvártatva Gábor. – Még a végén tényleg megsértődik. Ha faképnél hagy, mit csinálsz?
Zoltán vállat vont, és visszasétált a nappaliba. – Ugyan, hova menne? – legyintett gúnyosan. – Szerinted sorban állnak érte a kérők? Duzzog majd egy sort, aztán bocsánatot kér. Aztán eldöntöm, maradhat-e, vagy inkább kirakom a lakásomból.
– Kemény vagy! – vigyorgott Gábor. – Így kell ezt.
A hencegést újabb ajtócsapódás szakította félbe. Ezúttal a bejárati ajtó vágódott be. Az előszobai szekrényen ott hevert a kulcs, a gardróbból pedig hiányzott néhány ruha. Réka elment.
Egy ideig Zoltán magabiztosan hangoztatta, hogy a lány úgyis visszakúszik hozzá, térden állva könyörög majd bocsánatért. Annál nagyobb pofonként érte a hír: Réka férjhez megy. Méghozzá ahhoz a kollégához, aki mindig figyelemmel és gyengédséggel vette körül.
„Ugyan, kinek kellene?” – visszhangzott benne a saját gúnyos mondata.
Kiderült, hogy valakinek nagyon is kellett.
