Erzsébet asszony otthonára súlyos csapás nehezedett. Egyetlen fia, Márk, váratlanul megnősült: feleségül vette a szomszéd faluból származó Rékát. Mindezt úgy, hogy az édesanyja áldását még csak ki sem kérte.
— Miért kellett idehoznod ezt a lányt? — fakadt ki indulatosan Erzsébet. — Se pénze, se családja, semmije sincs. Maradhatott volna ott az öreganyjával! Egy batyuval állított be hozzánk. Biztosan elcsavarta a fejedet valamivel. Te okos, jóravaló, hiszékeny fiú vagy… Nem ilyen menyet képzeltem magam mellé!
A ház úrnője már az első naptól kezdve hadjáratot indított Réka ellen. Könyörtelen, aprólékos harc volt ez, tele szőrszálhasogatással és rosszindulatú megjegyzésekkel. Az önérzetes Erzsébet különös tehetséggel űzte ezt a mesterséget: a menyével való érintkezést a lehető legszűkebbre szorította, de amikor mégis megszólalt, abban nem volt köszönet.
Amikor Márk este hazaért a munkából, az anya élvezettel kezdte felemlegetni a fia korábbi udvarlóit, a környékbeli lányokat, akik szerinte sokkal méltóbb feleségek lettek volna. Szavai épp eléggé hangosak voltak ahhoz, hogy Réka is értse: Márk milyen „előnyös” házassági lehetőségeket szalasztott el miatta.
Ám amint a férj kilépett a házból, Erzsébet minden keserűségét a fiatalasszonyon vezette le.
— Így mos fel egy rendes gazdasszony? A padlónak csillognia kellene! És ez az edény… ki látott már ilyet? A mosásról inkább nem is beszélek. A ház tisztasága az asszony becsületét mutatja! És ez a leves? Hát lehet ezt így megfőzni? Semmihez sem értesz!
Ennek ellenére vacsoránál jó étvággyal kanalazta a Réka által készített levest, majd sokatmondó arccal kijelentette:
— Az az asszony, aki nem tud ízletes levest tenni a férje elé, nem érdemli meg a feleség nevet.
Nem telt el nap anélkül, hogy Erzsébet be ne nyitott volna Márk és Réka hálószobájába „ellenőrzés” címén. Meg kellett bizonyosodnia róla, hogy minden a helyén van-e. Letörölte-e a port a menye? Rendben sorakoznak-e a ruhák a szekrényben? És jaj annak a napnak, amikor egy apró lyukat fedezett fel Márk zokniján.
Ilyenkor kitört a vihar. A szerencsétlen Réka fejére zúdult a szidalom, amit az egész utca hallhatott. Erzsébet ajtókat csapkodott, hangosan zokogott, siránkozott, majd miután előadta a maga drámai jelenetét, marokszám kapkodta be a nyugtatókat.
A fiatalasszony tűrt és hallgatott, de a feszültség napról napra nőtt a ház falai között, és hamarosan valaki váratlanul érkezett, ami új fordulatot hozott a történetben.
Réka némán viselte a megaláztatásokat. Sőt, minden erejével azon volt, hogy a parancsolgató, szeszélyes anyós kedvében járjon. Hajnalhasadtakor kelt, és sokszor csak éjfél után zuhant ágyba. Fáradhatatlan igyekezete azonban egy cseppet sem lágyította meg Erzsébet szívét.
Az asszony eltökélte, hogy bármi áron kiszorítja a „betolakodót” a házból.
Egy alkalommal Réka nagymamája érkezett látogatóba, hiszen az unokájának születésnapja volt. Emese néni, a törékeny, jóságos idős hölgy a kertből szedett egy csokor fehér margarétát, és káposztás pitét sütött ajándékba.
A sütemény még ki sem hűlt, amikor a szegény nagymamának húsz percen át kellett az ajtó előtt várakoznia. Odabent Réka éppen a padlót mosta újra, mert Erzsébet árgus szemekkel figyelte minden mozdulatát.
– Nem illik vendégeket piszkos padlóra beengedni – jegyezte meg élesen. – Reggel nem dolgoztál alaposan. És különben is, egyesek ne járkáljanak ide hívatlanul.
– Emese mama nem idegen számomra, ő a legközelebbi hozzátartozóm – próbált halkan tiltakozni Réka, de válaszul csak egy összeráncolt homlokot kapott.
Amikor végre az asztalra került a pite, Erzsébet jelentőségteljesen fordult Márkhoz:
– Én a helyedben nem ennék belőle, fiam. Ki tudja, milyen tisztaság uralkodik náluk. Még a végén összeszedsz valami fertőzést.
Emese néni döbbenten állt, Réka pedig legszívesebben elsüllyedt volna szégyenében. Lesütötte a szemét, arcát elöntötte a pír, és a könnyei már ott csillogtak a pillái alatt. Márk hosszasan az anyjára nézett, majd szó nélkül felszeletelte a pitét, és szinte az egészet elfogyasztotta.
Erzsébet jajgatni kezdett, a mellkasához kapott, de ezúttal senki sem dőlt be a jelenetnek. Másnap a fiatalok összecsomagolták szerény holmijukat, és átköltöztek Emese néni régi, egyszerű házába.
Eleinte Erzsébet dacosan tartotta magát. Kárörvendő hangon újságolta a szomszédoknak:
– Majd meglátjátok, visszakullog még! Nem tudja, mit csinál az a gyerek.
Csakhogy Márk nem tért haza. Nem látogatta az anyját, és ami Erzsébet számára a legfájóbb volt: a születésnapján sem köszöntötte fel. Ilyen még soha nem fordult elő.
Teltek-múltak a napok. A sértett asszony egyre megtörtebb lett, válla meggörnyedt, arca beesetté vált. Az egykor zajos ház most kongott az ürességtől, ő pedig naphosszat céltalanul bolyongott benne, saroktól sarokig járva, miközben a csend súlya lassan ránehezedett.
A ház ugyan makulátlan rendben állt: a padló felmosva, az edények elmosogatva sorakoztak a helyükön, a frissen mosott ruhák illata lengte be a szobákat. Minden a megszokott rend szerint történt, mégis valami végérvényesen felborult Erzsébet lelkében. Egyetlen kérdés zakatolt benne szüntelenül:
– Hol rontottam el? Hiszen én mindig csak jót akartam a fiamnak… és most még csak eszébe sem jut az anyja.
Az éjszakák álmatlanul teltek. Forgolódott, majd sírva bámulta a sötétséget, sajnálta magát, és egyre mélyebbre süllyedt a keserűségben. A szomszéd faluból időről időre hírek érkeztek: Réka fiút szült, visszament tanítani az iskolába, a kisgyermekre pedig a dédnagymama, Emese vigyáz.
A hír azonban nem megnyugtatta, hanem újabb indulatot ébresztett benne. Szinte fojtogatta a düh.
– Tolvaj! Elvette tőlem a fiamat! – ismételgette magában.
Mégis vágyott rá, hogy legalább egy pillantást vethessen az unokájára. Titokban ment el megnézni a kicsit. Amikor meglátta, ahogy Emese gyengéden ringatja a gyermeket, szívébe éles, irigy fájdalom hasított.
– Ha Márk más nőt vett volna el, én szeretném ezt a fiút – győzködte magát. – De ez a nő… miatta veszítettem el mindkettőjüket.
A neheztelés és a harag újra és újra fellobbant benne. Képtelen volt elfogadni Réka gyermekét; számára ez áthághatatlan határnak tűnt.
A sok keserű gondolat és a szűnni nem akaró idegesség lassan felőrölte az egészségét. Egyre gyengébb lett, betegeskedni kezdett. Végül még egy javasasszonyhoz is elment a környéken. Az asszony pénzt kért, majd azt ígérte, hogy a fia hamarosan kiábrándul a menyéből, és hazatér.
Erzsébet ettől kezdve türelmetlen várakozásban élt. Biztosra vette, hogy Márk belátja tévedését, és visszaköltözik a szülői házba. Ám egy nap váratlan hír érkezett, amely teljesen felkavarta: Réka a második szüléskor meghalt.
– Hát így alakult… magától rendeződött minden – sóhajtotta, de hangjában furcsa elégedettség csengett. – Most már biztosan hazajön a fiam. Majd talál magának rendes asszonyt. Fiatal még, jóképű, előtte az élet. A csecsemőt könnyen örökbe lehet adni, a nagyobbat pedig beadjuk intézetbe. Senki sem ítélne el ezért. Egy férfi egyedül nem bír el két gyerekkel.
Nap mint nap leste az utat, mikor tűnik fel Márk alakja, de hiába várta. Sőt, az emberek arról suttogtak, hogy a fia mélységesen gyászolja a feleségét.
– Bolond fiú! – fakadt ki végül, és elhatározta, hogy maga megy el hozzá.
Amikor megérkezett, Márk értetlenül hallgatta anyja szavait. Hosszú ideig nem is fogta fel, tulajdonképpen mit akar tőle Erzsébet.
– Anya, miről beszélsz egyáltalán? – nézett rá döbbenten Márk. – Benedeket intézetbe adnám, Emesét pedig idegenekhez? Hogy képzeled ezt?
Erzsébet a fia tekintetében olyan keménységet és felháborodást látott, amitől hirtelen elbizonytalanodott. Jobbnak látta visszavonulni, és elnapolni a vitát. Arra gondolt, majd később, higgadtabb pillanatban újra szóba hozza. Csakhogy erre már nem került sor.
A napok egymás után peregtek, egyhangúan és siváran. A ház csendje nehezedett rá, az esték pedig különösen hosszúnak tűntek. Ilyenkor elővette a régi, kopott fényképalbumot, és lassan lapozgatni kezdte.
– Itt még egészen kicsi – suttogta. – Itt az első iskolai napja… Ez pedig már az egyetemen készült. És ki áll mellette? – hunyorgott a megsárgult képre. – Hát persze, Réka! Az a nőszemély… Még mosolyog is, mintha övé lenne a világ. – A hangja megkeseredett. – Mivel bolondította el az én fiamat?
Szinte megfeledkezett róla, hogy a menye már nincs az élők sorában. Hosszan tanulmányozta a fiatal lány arcát.
– Semmi különös nincs benne – morgolódott. – Pisze orr, vékony haj, nagy, tágra nyílt szemek. Nem illett az én Márkomhoz.
Az évek múltak. Márk végül a gyerekekkel együtt a városba költözött, és egyre ritkábban tette be a lábát a szülői házba, mígnem teljesen elmaradt. Erzsébet magára maradt az emlékeivel. Gyakran sírt, templomba járt, gyertyát gyújtott Rékáért, és imáiban furcsa kéréssel fordult hozzá:
– Téged már régen eltemettek. Engedd vissza hozzám a fiamat. Nincs már rád szüksége.
A bánat lassan felőrölte. Megfogyott, arca sápadttá vált, mint az őszi levelek, és a betegségek is megtalálták. Amikor jobban érezte magát, felöltözött, és átzötykölődött a szomszéd faluba, a temetőbe. A sír mellett álló padon sokáig üldögélt, panaszkodott, könnyeit törölgetve.
– Gyötörnek a nyavalyák, éjjelente alig alszom – beszélt a kőhöz. – Üres ez a nagy ház nélküle. Márk mióta elmentél, egyszer sem keresett. Nincs kinek elmondanom a bánatomat, csak neked.
A sírkövön Réka arca nézett vissza rá, komoly szemekkel, halvány mosollyal. Az idős asszonynak olykor úgy tűnt, mintha együttérzés csillanna bennük. Amikor kisírta magát, letérdelt, és gondosan kigyomlálta a hant körül a gazt. Közben a falu apró híreit is elmesélte, mintha választ várna.
Így teltek az órák és az évek. Végül, ha végzett, keresztet vetett.
– Isten veled egy időre – sóhajtotta, meghajolva a sírkő előtt. – Kislányom… – tette hozzá halkan, és lassan elindult hazafelé.
