Egy hatalmas szemeteszsák már megint Lilla lakásának ajtaja előtt tornyosult, mintha direkt oda támasztották volna.
– Csodás szomszédság, mondhatom – morogta az orra alatt a lány. – Az ember szava is elakad.
A szemközti ajtó azonnal résnyire nyílt, és egy álmos tekintetű nő dugta ki a fejét.
– Már megint elégedetlenkedsz? – sziszegte. – Arrébb tolod és bemész, ennyi az egész. Nem kell itt ordibálni, más aludna.
– Tűnj el – vágta rá Lilla halkan, de élesen. – Mielőtt átdobom ezt a zsákot a te nappalidba, nagy igazságosztó.
– Micsoda modor! – sipította a nő, aki egy csapásra felébredt, majd bevágta az ajtót.
– Idióta! – kiáltotta utána Lilla, és dühében belerúgott a szemétbe.
Miután végre bejutott a lakásába és bezárta maga mögött az ajtót, a lift felé indult. A kabin épp az emeleten állt, mintha rá várt volna. Amikor azonban kinyílt az ajtó, Lilla megtorpant: a padlón bűzös tócsa terjengett, a sarokban pedig egy friss, tekintélyes méretű kutyapiszok éktelenkedett.
– Na ne már, megint ez – fakadt ki. – Elküldeném melegebb éghajlatra azt a dögöt is, meg a gazdáját is.
– Kire célzol? – hallatszott fentről.
– Rád és a kutyádra – felelte Lilla, felpillantva. – Nem sikerül leszoktatni azt az ostoba dobermannt, hogy ne itt intézze a dolgát?
A férfi áthajolt a korláton.
– Bizonyítani tudod, hogy az enyém volt? Nincs rajta aláírás.
– Ugyan ki másé lenne? – csattant fel a lány. – Rajtad kívül csak egy ilyen eb lakik itt.
– Menj a… – üvöltötte a férfi.
– Szívesen mennék – felelte Lilla gúnyosan –, csak épp nem tudok átlépni azon a kupacon. Nyilván te és a drága kedvenced már jártatok ott előttem.
Nem várta meg a választ, inkább leszaladt a lépcsőn, miközben a sértések még visszhangoztak utána. Odakint az autójához sietett, ám újabb bosszúság érte: apró kocsiját két oldalról közrefogta egy terebélyes terepjáró és egy csillogó, vadonatúj Mercedes.
– Remek – sóhajtott fel, és a táskájába süllyesztette a kulcsot. – Mehetek busszal a fogorvoshoz.
A zsúfolt járaton alig fért el, és komoly mutatványba került előhalásznia a pénztárcáját. Miután kifizette a jegyet, vissza akarta csúsztatni a táskájába, de közben könyökével véletlenül meglökött egy elegánsan öltözött hölgyet, aki közvetlenül mellette állt.
– Elnézést kérek – mosolygott zavartan Lilla.
– Figyeljen oda, maga szerencsétlen! – förmedt rá a nő élesen.
– Inkább maga az! – csattant fel azonnal Lilla. – Csak egy pillanatra értem hozzá, nem történt tragédia…
– Hogy merészel… – sziszegte a hölgy, és dühösen az ajtó felé furakodott.
Ahogy elhaladt mellette, szándékosan, teljes testsúllyal rátaposott Lilla lábára, majd elégedett vigyorral leszállt a következő megállónál. Lilla fájdalmasan felszisszent, de inkább nem szólt utána. Amikor végre az ő megállója következett, gyorsan leugrott a buszról, és mély levegőt vett a hűvös utcai levegőből, mintha azzal együtt a feszültséget is ki akarná fújni magából.
Komótosan elsétált a rendelőintézetig, belépett az üvegajtón, és a recepcióhoz lépett.
– Jó napot kívánok! – köszönt rá kedves hangon az adminisztrátor. – Időpontot szeretne kérni, vagy érkezett vizsgálatra?
– Jó napot – felelte Lilla udvariasan. – Van előjegyzésem. Rékához jöttem tizenkettőre.
A recepciós arca együttérző kifejezést öltött.
– Sajnos Réka megbetegedett, táppénzen van. A mai rendelés elmarad.
Lilla döbbenten nézett rá.
– Tessék? Én külön kértem, hogy értesítsenek, ha bármi változik! Miért nem hívtak fel? A város másik végéből jöttem ide!
– Telefonáltunk – jelentette ki magabiztosan a lány. – Minden mára beírt pácienssel felvettük a kapcsolatot.
Válaszul Lilla elővette a mobilját, és megnyitotta a híváslistát. A kijelzőn egyetlen nem fogadott hívás sem szerepelt.
– Nézze meg nyugodtan – tartotta oda a készüléket. – Semmi. Egyetlen bejövő hívás sincs. Miért állít valótlanságot? Az időmet elpazarolták, a programomat felborították… Olyan nehéz lenne beismerni, ha hibáztak, és egyszerűen bocsánatot kérni?
A recepciós változatlanul tökéletes mosollyal kattintott néhányat a számítógépén.
– Amikor hívtam, elnézést kértem – mondta higgadtan. – A rendszerben rögzítve van a hívás ténye.
– Ez már nevetséges! – csapott az asztalra Lilla akkora erővel, hogy a váróban ülő idős házaspár ijedten összerezzent, és riadt pillantást vetett rá.
– Az idegeskedés nem tesz jót – jegyezte meg kioktató hangon a recepciós. – Ha szeretné, adhatok új időpontot a jövő hétre.
– Köszönöm, nem élek vele – morogta Lilla. – Inkább keresek egy olyan rendelőt, ahol nem felejtik el, kit hívtak fel, és kit nem. Van elég versenyhelyzet, talán másutt tényleg dolgoznak munkaidőben, ahelyett hogy csak a számítógépet kattogtatják.
Ezzel sarkon fordult, és indulatos léptekkel elhagyta a rendelőt.
A bejárati ajtó még nagyot csattant mögötte, ahogy kiviharzott az épületből.
– Hát ennyire ütődött is csak én lehetek, hogy ide jöttem… – dohogta félhangosan, miközben végigsietett az utcán.
Odabent a recepciós biztató mosolyt erőltetett az ijedt házaspárra.
– Mostanában mindenki túlságosan feszült – jegyezte meg mentegetőzve.
A várakozók helyeslően bólogattak, mintha ezzel igazolnák, hogy a jelenet teljesen indokolatlan volt.
Lilla közben, akit szinte fűtött a sértettség, már a buszmegálló felé tartott. Amikor megérkezett a járat, gyorsan kiderült, hogy ülőhelyről szó sem lehet. Az ajtónál két testes nő állta el az utat, hatalmas szatyrokkal a kezükben, és élénken tárgyalták a világ dolgait.
A lány a kapaszkodónak dőlt, és megvető pillantással méregette őket. Nem messze tőle egy bőrdzsekis fiú incselkedve rákacsintott. Lilla fintorogva elfordította a fejét.
„Persze, helyet adni egyiknek sem jut eszébe. Idősebb asszonyok szorulnak az ajtóba… Szégyen. Bárcsak velük is így bánnának otthon” – fortyogott magában.
Amikor végre leszállt, a ház udvarán újabb akadály várta. Az autója mellett egy apró termetű, elegáns lány sürgölődött, egy csillogó BMW tulajdonosa.
– Mondd csak, kislány, mostanában mennyiért adják a jogosítványt? – kérdezte Lilla mézes-mázos hangon.
– Tessék? Mi a problémája? – kapta fel azonnal a fejét a másik.
– Az, hogy parkolni nem ártana megtanulni – csattant fel Lilla. – Úgy beálltál, hogy be sem tudok szállni a kocsimba. Teljesen eltorlaszoltál!
A BMW-s lány végigmérte Lilla öreg, kissé ütött-kopott autóját, majd gúnyosan felnevetett.
– Egy ilyen ronccsal inkább nem is közlekednék. Add le a bontóba, és még hálás is lehetsz, hogy ma megkíméltelek egy újabb égéstől.
Önelégült mosollyal beült a volán mögé, felcsavarta a zenét, és nagy gázzal kihajtott. Ahogy elhaladt, az ablakon kihajolva még egy sértő kézmozdulatot is odavetett.
Lilla remegve a dühtől, újabb káromkodás kíséretében indult a lépcsőház felé. A bejárat előtt a szomszéd dobermannja ült, épp a dolgát végezve, mintha csak rá várt volna. A lakása ajtaja előtt ugyanúgy ott éktelenkedett a szemeteszsák, ahogy reggel hagyta.
Amint belépett, táskáját ledobta, és egyenesen a laptophoz ült. Néhány ideges billentyűleütés után már meg is jelent az üzenet az oldalán:
„Ma a csalódások napja van. Már csak a verebek nem szóltak be az utcán. Komolyan, honnan szednek az emberek ennyi rosszindulatot?”
A szemközti lakásban a szomszéd éppen befejezte kedvenc sorozatának aktuális epizódját, majd kíváncsian a számítógéphez lépett, és amikor meglátta Lilla keserű bejegyzését, elgondolkodva meredt a képernyőre.
Néhány perc sem telt bele, már érkezett is az első reakció. Egy közeli barátnője sietett megnyugtatni:
– Ne húzd fel magad, drágám! Hidd el, rengeteg rendes ember él még ezen a világon.
Nem sokkal később egy dobermann gazdája, miután hazatért az esti sétából, bekapcsolta a számítógépét, és végigpörgette az üzenőfalat. Amint meglátta Lilla elkeseredett sorait, azonnal gépelni kezdett:
– Az ilyen alakokkal ne is törődj! És ne feledd: fantasztikus vagy!
Egy rendelőintézet recepciósa is belebotlott a bejegyzésbe. Rosszul esett neki, hogy az egyik kedvenc ismerősét bántották, ezért együttérző sorokat küldött:
– Mostanában mindenki feszült. Tarts ki, melletted állunk, és szeretünk! – írta, majd elégedetten mosolygott, mintha a képernyő túloldalán is érezhető lenne az odafigyelése.
Egy kávézó sarkában, bőrdzsekiben üldögélő fiatalember szintén megnyitotta a laptopját. Régóta tetszett neki Lilla, így gyakran rákeresett a profiljára. A szomorkás posztot olvasva felháborodott. Ki merészelt ilyen hangnemben beszélni vele? Hiszen ő különleges – össze sem lehet hasonlítani azokkal a faragatlan nőkkel. Például azzal sem, aki délelőtt a buszon még csak rá sem nézett, amikor udvariasan helyet kínált volna.
Összeszedte minden bátorságát, és rövid üzenetet küldött:
– Szeretnélek jobban megismerni!
Egy apró termetű, elegáns nő – aki nemrég parkolta le a BMW-jét a ház előtt – szintén a közösségi oldalon kötött ki. Amikor elolvasta Lilla panaszát, együttérzően reagált:
– Ne szomorkodj! Engem is sértegetett ma valaki teljesen indokolatlanul. Úgy látszik, a modortalanság járványszerű. Engedd el, ne rágódj rajta, élvezd az életed. Te vagy a legjobb!
Egy visszafogott külsejű, értelmiségi asszony a munkahelyi szünetben böngészte az ismerősei bejegyzéseit. Meglepte, hogy egy ilyen kedves lánnyal is előfordulhat ilyesmi. Természetesnek érezte, hogy támogatnia kell, ezért megosztotta: vele is történt már hasonló, de nem érdemes minden apróság miatt emészteni magunkat. A lényeg világos – túl kell lépni rajta.
Lilla otthon, egy csésze kávéval a kezében olvasta a sorra érkező hozzászólásokat. Meghatotta, mennyi figyelmes, tapintatos, gondoskodó ember gyűlt össze a profilján. Milyen kedvesek, milyen együtt érzők! És mégis… a való életben miért nem találkozik közülük egyetlen eggyel sem?
