Alig telt el egy nap azóta, hogy Levente közölte az édesanyjával: elköltözött Esztertől, Ildikó máris idegesen toporgott a volt meny ajtaja előtt.
Valaki határozottan kopogott.
— Ildikó, mégis mit keres itt? — kérdezte meghökkenve Eszter, amikor ajtót nyitott, és meglátta az anyósát. — Csengő is van az ajtón — tette hozzá hűvösen.
— Látom én. Rossz szokás, ne haragudj. Engedj be.
— Minek? Mi dolga van az én lakásomban? — vágott vissza Eszter. — A fia tegnap más nőhöz költözött, és őszintén szólva, ideje volt. Úgyhogy itt már nincs keresnivalójuk.
— Az a ti ügyetek. Én most egészen más miatt jöttem.
— Ugyan miért? — ráncolta a homlokát Eszter.
— A közös vagyon feléért.
— Miféle feléért?
— Amit a házasság alatt szereztetek. Ne gondold, hogy nem tudom: két év alatt szépen bevásároltatok. Levente mindent elmesélt. Bútor, háztartási gépek… mindenről beszámolt. A törvény szerint annak a fele az övé.
— Akkor sem jön be — jelentette ki Eszter határozottan. — Még ha igaza is lenne.
— Milyen talpraesett lettél! — csattant fel Ildikó. — Kihasználod, hogy a fiam nem meri elvinni, ami jár neki, hát eljöttem helyette. Állj félre.
Eszter hirtelen felnevetett.
— Most már értem! Levente mindent magára íratott, és magának ajándékozta? Rendben, fáradjon be.
— Meghatalmazás is van nálam — emelte fel az állát az anyós, miközben belépett. — A fiam rám bízta az egészet.
— Igazán gondoskodó fiú — jegyezte meg szárazon Eszter.
— Ne zavarj, számba veszem, mi kell — morogta Ildikó, és végigmérte a lakást.
Néhány perc múlva visszatért az előszobába.
— Nos, a hűtőt, a mosógépet és a porszívót viszem.
— És a bútorok? — kérdezte Eszter meglepetten.
— Az maradhat nálad, nincs rá szükségem — felelte Ildikó kimérten, és tekintete már a következő zsákmányon járt.
— Nálunk is van épp elég holmi — tette hozzá Ildikó vállvonogatva.
— Esetleg levinné a hétvégi házba — vetette fel Eszter könnyedén.
— Miféle hétvégi házba? Olyat sem vettél nekem — vágta rá az asszony szemrebbenés nélkül.
— Majd lesz üdülője is — felelte Eszter szelíd hangsúllyal. — Ha Leventének talál egy igazán rátermett feleséget, az bizonyára még azt is megteremti magának… és magának is.
— Az még odébb van — legyintett Ildikó, mit sem sejtve a gúnyról.
— Biztos vagyok benne, hogy jó döntést hoz majd — fordult el Eszter, hogy elrejtse mosolyát. — Addig viszont miért ne kerülhetnének ezek a bútorok az ön lakásába? Vigye el nyugodtan.
— Csábító ajánlat… de mi van, ha az a „jó parti” nem jön olyan hamar? — szűkítette össze a szemét az anyós, és fürkészve nézett a menyére.
— Legfeljebb egy évet kell várnia — felelte Eszter határozottan.
— Rendben. A hűtő és a gépek jönnek velem azonnal — döntötte el Ildikó.
— Sőt, a berendezést is odaadom. Igazán nem sajnálok magától semmit — mondta Eszter nyugodtan.
— Lehet, hogy hiszékeny vagy, de attól még nem leszek jobb véleménnyel rólad — húzta el a száját az asszony.
— Legalább a lelkiismeretem tiszta marad — válaszolta Eszter csendes szomorúsággal.
Ildikó hirtelen megmerevedett. — Valamit forralsz, látom a tekinteteden.
— Semmit sem tervezek. Egyszerűen korrekt akartam lenni, de úgy tűnik, ezt sem hiszi el nekem.
— Jól van, meggyőztél. Hívok egy teherautót emberekkel, és mindent elviszek. De hálára ne számíts.
— Nem is várok ilyesmit — jegyezte meg Eszter könnyedén. — Viszont volna egy apró kérésem.
Ildikó gyanakodva felkapta a fejét. — Miféle kérés?
— Írjon egy elismervényt.
— Elismervényt? Mégis miről? — kérdezte ijedten Ildikó.
— Arról, hogy a fia megbízásából a teljes bútorzatot és minden háztartási gépet ellenszolgáltatás nélkül elszállította tőlem — felelte Eszter higgadtan.
Ildikó arca azonnal kisimult. — Ja, hát persze, ez természetes — mondta megkönnyebbülten. Gyorsan papírt és tollat vett elő, és néhány sorban rögzítette, amit Eszter kért. Alig telt el két óra, és már érkezett is a teherautó a rakodókkal. A háromszobás lakásból sorra hordták ki a szekrényeket, kanapékat, mosógépet, hűtőt. Mire végeztek, a helyiségek szinte kongtak az ürességtől. Ildikó elégedetten távozott, Eszter pedig az ablakból figyelte a távolodó járművet, szája sarkában alig észrevehető mosollyal. A nagymamától örökölt, elavult berendezéstől egyébként is meg akart válni.
— Hová tegyük ezt a rengeteg holmit? — kérdezte tanácstalanul a rakodók vezetője, amikor Ildikó kétszobás lakásába értek, és felmérte a szűk tereket. — Itt alig férünk el.
— Majd csak bepasszírozzák valahogy, minden be fog férni — legyintett magabiztosan Ildikó.
Az ő irányításával végül mindent bezsúfoltak a kis lakásba, amely ettől inkább hasonlított egy útvesztőre, mint otthonra. Ildikó azonban nem aggódott. Úgy gondolta, ajándék lónak nem nézik a fogát. Ha Levente végre vesz neki egy hétvégi házat, a régi bútorokat majd oda költözteti, és akkor helyreáll a rend.
Néhány nappal korábban Levente közölte Eszterrel, hogy elhagyja egy másik nő miatt. Már ki is bérelték közös lakásukat, és magával viszi az összes berendezést. — Miért kell mindent? — kérdezte akkor Eszter értetlenül.
— Az új lakás üres, így volt olcsóbb — vont vállat Levente. — A közös vagyon fele engem illet. Csak nem sajnálod?
— Nem a tárgyakat sajnálom — válaszolta Eszter nyugodtan. — De miért ajándékozzak bármit annak, aki miatt elmész? Fizesd ki a részem, és vidd, amit akarsz.
Levente hosszasan vitatkozott, Eszter lelkiismeretére próbált hatni, bizonygatta, milyen nehéz helyzetbe került, és hogy az új kapcsolatában sem egyszerű minden.
Levente azonban hiába próbálta sajnáltatni magát azzal, hogy az új kapcsolatában sincs minden rendben, Esztert nem tudta meghatni. A férfi kitartó győzködése falakba ütközött. Végül, láthatóan ingerülten, beadta a derekát.
— Rendben van. Ha így akarod, megkapod a pénzed, de írj róla elismervényt — mondta feszülten.
Eszter szó nélkül papírt vett elő, és szabályosan megfogalmazta az átvételi nyilatkozatot. Amikor átnyújtotta, közönyös hangon csak ennyit tett hozzá:
— Levente, eszedbe se jusson trükközni. Ismersz engem.
Aznap este Levente már jókedvűen újságolta édesanyjának, Ildikónak, hogy lezárta a házasságát, és egy másik nő mellett döntött. A bútorokról és a háztartási gépekről úgy számolt be, mintha nagyvonalúan mindent Eszterre hagyott volna, mert „így tisztességes”. Ildikó felháborítónak tartotta, hogy a fia üres kézzel távozik, és elhatározta, hogy saját kezébe veszi az ügyet. Másnap kora reggel útnak indult a lakáshoz.
Alig telt el két óra a távozása után, amikor Levente megérkezett egy furgonnal, hogy elvigye a berendezést. Amint belépett, döbbenten torpant meg a csaknem kiürített lakás láttán.
— Eszter, hová tűnt minden? — kérdezte élesen. — Hol vannak a bútorok, a gépek? Figyelmeztettelek, hogy ne próbálkozz ilyesmivel. A törvény engem véd! Mire gondoltál?
Eszter csendben elé tette az Ildikó által aláírt átvételi elismervényt. Levente hitetlenkedve meredt rá, majd azonnal felhívta az anyját. Ildikó sokáig nem vette fel; az újonnan „megszerzett” holmik között kereste a telefonját a zsúfolt lakásban.
— Anya, ez igaz? — csattant fel Levente, amikor végre meghallotta a hangját. — Te vitted el a bútorokat és a gépeket?
— Igen, én — felelte határozottan Ildikó. — És képzeld, egy fillért sem fizettem érte. Mit tehettem volna, ha hagyod, hogy bolonddá tegyenek? Majd találsz valakit, akivel boldog leszel, akkor ezek a tárgyak már nem számítanak.
Ildikó még folytatta volna a kioktatást, de Levente dühösen bontotta a vonalat. Zavartan nézett Eszterre. A nő csak megvonta a vállát, kitárta a karját, majd az ajtó felé intett.
