— Nem, te ezt egyszerűen nem érted, ez teljesen más helyzet! — csattant fel Gábor, miközben idegesen dobolt az ujjával az asztalon. A monoton kopogás Eszter halántékában visszhangzott. — Anyának csak egy kis törődésre van szüksége. Mi ebben olyan bonyolult?
Eszter a bejáratnál torpant meg. Még rajta volt a blézere, vállát húzta a nehéz táska. Kilenc órán át ült a kimutatások fölött, a számok még mindig vibráltak a szeme előtt. Arra vágyott csupán, hogy lezuhanyozzon, és végre csend vegye körül. Ehelyett ez fogadta.
— Gábor, most értem haza — mondta fáradtan, miközben letette a táskáját. — Iszonyú napom volt. Miért nem tud anyukád rendet rakni magánál?
— Mert idős! — csapott az asztalra a férfi. — És különben is, rengeteget segít nekünk. Arról nem beszélve, hogy az ő lakásában élünk.
Eszter lassan lehúzta magáról a zakót. A nyelve hegyén volt a kérdés: miben segít pontosan? De lenyelte. Három év házasság elég volt ahhoz, hogy megtanulja: Judit asszonyról egy rossz szó is elegendő egy komoly veszekedéshez.
— Gábor… — kezdte óvatosan. — Az a lakás a nagymamádé volt. Végrendeletben rád hagyta. Anyukád sosem lakott ott, legfeljebb gyerekként járt oda.
— Teljesen mindegy! — vágott közbe. — Családi ingatlan, és anya csak egy kis segítséget kér. Holnap munka után elmész hozzá.
— Reggel fontos értekezletem lesz, nem tudok…
— Akkor utána. Anya számít rád.
Az „anya számít rád” úgy csengett, mint valami megfellebbezhetetlen ítélet.
Másnap a júniusi napfény aranyszínben árasztotta el Judit lakását, Eszterben mégis nehéz, ólomszerű feszültség ült. Amikor három éve férjhez ment, örömmel adta ki az egyszobás lakását, és költözött Gáborhoz. Azt hitte, közös jövő, harmónia és biztonság vár rá. Ehelyett folyamatos szemrehányásokat és állandó bűntudatot kapott.
Az ajtó hirtelen kivágódott, és megjelent Judit: tökéletes frizurával, elegáns otthoni ruhában, mint mindig.
— Végre! — mérte végig menyét kritikus pillantással. — Már azt hittem, ma sem érsz ide. Megint túlóráztál?
— Jó estét, Judit. Igen, elhúzódott egy megbeszélés.
— Persze, a munkád fontos — felelte enyhe éllel a hangjában. — Az meg nem számít, hogy az anyósod egész nap egyedül ül.
Eszter körbenézett az előszobában. Nem is olyan régen Judit még büszkén mesélte mindenkinek, milyen aktív nyugdíjas: kiállításokra jár, barátnőkkel találkozik, színházbérlete van. Hová lett ez a pezsgő élet?
— A padlót már felmostam — jegyezte meg Judit, amikor észrevette, hogy Eszter a csillogó parkettát nézi. — Nem várhattam rád. De a konyhában káosz uralkodik.
Eszter belépett a konyhába, és megállt. Minden ragyogott, mintha egy lakberendezési magazin fotózására készítették volna elő.
— Mit szeretnél, mit csináljak? — kérdezte visszatérve.
— Főzz ebédet. Bevásároltam. — Kitárta a hűtőt, ahol katonás rendben sorakoztak az alapanyagok. — Készíts valami finomat. Gábor szerint tudsz főzni. Bár az én szintemet azért nem éred el.
Eszter némán pakolta ki az élelmiszereket, fejben már számolta, mennyi idő múlva szabadulhat.
— Réka gyakran beugrik hozzám — kezdte Judit, miközben helyet foglalt az asztalnál, és figyelni kezdte. — Főz, takarít, mos. Igazi meny. Nem úgy, mint némelyek.
Eszter arca megfeszült. Réka, Benedek felesége, a család kedvence volt. Fiatal, nem dolgozott, ideje mint a tenger. Judit sosem hagyta ki az alkalmat az összehasonlításra.
— Teljes állásban dolgozom — felelte halkan Eszter. — Kevesebb a szabadidőm.
— Mindig ez a munka! — legyintett Judit. — A mi időnkben is dolgoztak a nők, mégis a család volt az első.
Eszter inkább hallgatott, és a főzésre koncentrált, miközben anyósa hosszasan fejtegette a „régi értékek” és a „mai karrierista nők” közti különbséget.
Másfél óra múlva elkészült az ebéd. Judit lassan megkóstolta.
— Nem rossz — mondta vontatottan. — De sótlan. És a fűszerezés sem az igazi. Réka ezt jobban eltalálja.
Eszter az órájára pillantott.
— Mennem kellene.
— Máris? És a mosogatás? — vonta fel a szemöldökét Judit. — Gábor kérésére jöttél, nem saját indíttatásból.
— Pontosan, Gábor kérésére — válaszolta Eszter halkan.
— Hálátlan vagy. Befogadtunk a családba, lakást adtunk…
— A lakás Gáboré, a nagymamája hagyta rá — jegyezte meg Eszter csendesen.
Judit tekintete összeszűkült.
— Családi otthon! Ott nőttem fel. Az én édesanyám élt benne egész életében. Nélkülem Gábor nem is kapta volna meg, én beszéltem rá anyámat, hogy rá hagyja.
Eszter érezte, nincs értelme tovább vitatkozni.
— Tényleg mennem kell.
— Menj csak. De ne feledd: a hálátlanságnak mindig ára van. Gábor egyszer rájön majd, milyen feleséget választott.
Este Gábor jókedvűen érkezett haza.
— Na, voltál anyánál? — csókolta arcon.
— Igen. Főztem, ahogy kérted. — Eszter a tűzhelynél állt, háttal neki. — De megint azt mondta, hogy a lakás az övé, és tartozunk neki hálával.
Gábor homloka ráncba szaladt.
— És? Úgy érzi, joga van így gondolni. Ott nőtt fel.
— De nem igaz! Te mondtad, hogy a nagymamád azért rád hagyta, mert anyukádnak már volt saját lakása.
— Elég legyen! — emelte fel a hangját. — Az anyámról beszélünk. Rengeteget tett értem. Hol a te hálád? Jó lakásban élsz, kiadod a sajátodat, pénzt kapsz érte, és még segíteni sem akarsz.
— Miféle pénzt? — döbbent meg Eszter. — Közös célra gyűjtünk, autóra, emlékszel?
— Ha több időt fordítanál a családra, nem mindenféle továbbképzésekre, talán anyával is jobb lenne a viszonyod.
Eszter mellkasát szorítani kezdte a sértettség.
— Közgazdász vagyok. Ha nem fejlődöm, lemaradok.
— És az nem számít, hogy anya magányos?
— Nem magányos! Vannak barátnői, programjai, ott van Réka, és te is. Miért nekem kell mindig rohannom hozzá?
Gábor hirtelen felállt.
— Szóval szerinted az, hogy segítesz a férjed anyjának, az megalázó szolgálat? Azt hittem, megértő nőt vettem feleségül.
Felkapta a kulcsait, és becsapta maga mögött az ajtót. Eszter egyedül maradt a konyhában, és egy könnycsepp lassan végiggördült az arcán.
A következő napok feszültségben teltek. Gábor csak a legszükségesebbekről beszélt vele, estéit inkább Juditnál töltötte. Eszter a munkába menekült; ott legalább kiszámítható volt minden.
A következő hétfőn új kolléga érkezett az osztályra: Márk Varga, pénzügyi elemző Miskolcról. Magas, figyelmes tekintetű, szürke szemű férfi volt, akinek megjelenése azonnal felkeltette a részleg érdeklődését.
Márk néhány nap alatt meglepően gyorsan beilleszkedett a csapatba. Nyitott tekintete és közvetlen mosolya miatt a kollégák hamar megszerették, és nem volt benne semmi erőltetettség – természetesen találta meg a helyét az irodában.
Az első értekezlet után odalépett Eszterhez.
— Eszter, zavarlak egy percre? Azt hallottam, te ismered legjobban a riportálási rendszert. Tudnál segíteni eligazodni?
A nő bólintott, és részletesen elmagyarázta neki a kimutatások felépítését, a belső szabályokat és azokat az apró trükköket, amelyek megkönnyítették a munkát. A szakmai eszmecsere hamar élénk beszélgetéssé alakult. Kiderült, hogy Márk komolyan foglalkozik pénzügyi elemzéssel, sőt, befektetési témájú blogot is vezetett.
— Ritka, hogy valaki ennyire lelkesedjen a szakma iránt — jegyezte meg mosolyogva. — Az előző munkahelyemen inkább csak a fizetés érdekelte az embereket, nem a fejlődés.
Ebédidőben is folytatták a diskurzust. Eszter meglepődve tapasztalta, milyen jó érzés, hogy valaki valóban odafigyel rá, kérdez, és értékeli a véleményét. Rég nem élte át ezt a fajta szakmai megbecsülést.
A jelenetet azonban nemcsak a kollégák figyelték. Ágnes, aki egyben Judit szomszédja is volt, éles szemmel követte az eseményeket. Este már tárcsázta is Juditot.
— Judit, el sem hiszed! A menyed egész nap az új fiúval nevetgélt. Elegáns, jól öltözött férfi, ráadásul miskolci. Gábor vajon tud róla?
Judit sosem hagyta ki az alkalmat, hogy beleszóljon fia életébe.
Amikor Eszter hazaért, Gábor szokatlanul hűvösen fogadta.
— Milyen volt a napod? — kérdezte közömbösnek tűnő hangon. — Hallottam, új kolléga érkezett.
— Igen, Márk Miskolcról. — Eszter értetlenül nézett rá. — Te honnan értesültél róla?
— Anyu említette. Ágnes hívta.
— És mit mesélt?
Gábor arca megkeményedett.
— Azt, hogy egész nap együtt voltatok, mintha elválaszthatatlanok lennétek.
Eszter döbbenten meredt rá.
— Ugye nem gondolod komolyan? A munkáról beszélgettünk. Új még, természetes, hogy segítséget kér.
— Persze — felelte Gábor gúnyosan. — Csak érdekes módon Ágnes szerint sokat nevettél. Veled mostanában alig lehet beszélni.
— Talán azért, mert folyton vádaskodsz! Hol hálátlannak nevezel, hol rossz feleségnek, hol az a bajod, hogy nem segítek eleget anyádnak.
— Nem igaz?
Eszterben forrt a düh.
— Elegem van! Folyton magyarázkodnom kell, mintha bűnt követnék el. Dolgozom, vezetem a háztartást, főzök. És még elvárjátok, hogy Judit körül is sürögjek-forogjak!
— Anyámról ne beszélj így!
— Hogyan beszéljek róla, ha szolgaként kezel? És te még támogatod is ebben!
Gábor hátat fordított.
— Nem hallgatom tovább. Ha ennyire nehéz neked velünk, talán el kellene gondolkodnod a folytatáson.
— Mire célzol?
— Nem tudom. Talán arra, hogy túl sokat foglalkozol azzal az új kollégával.
Eszter a fejéhez kapott.
— Komolyan képes vagy pletykák alapján ítélni? Ennyire befolyásol anyád?
— Ő mindig a javam akarja.
— És én nem? Értem.
Eszter bezárkózott a fürdőszobába. A csapból forró víz zubogott, hogy elnyomja a lakásban járkáló Gábor lépteit. A könnyei végre utat találtak.
Szombaton Kinga, a legjobb barátnője hívta fel.
— Eszter, szia! Leventével holnap sütögetést tartunk. Eljöttök?
Kinga volt az egyetlen, akinek Eszter őszintén megnyílhatott. A barátnő már átélt egy fájdalmas válást, és most kiegyensúlyozott, boldog kapcsolatban élt.
— Nem tudom… mostanában feszült a helyzet köztünk.
— Annál inkább gyertek! Kicsit kiszakadtok a megszokott közegből.
Eszter végül igent mondott. Gábor azonban, amikor meghallotta a tervet, csak legyintett.
— Egy hét múlva anyu születésnapi ünnepsége lesz. Készülni kell. Én inkább átmegyek hozzá.
— De még van idő…
— Segíteni kell. Te is jöhetnél.
Eszter sóhajtott.
— Én inkább Kingához megyek.
— Ahogy akarod — vetette oda Gábor, és faképnél hagyta.
A vasárnap a barátoknál valódi felüdülést jelentett. A könnyed hangulat, a nevetés és a közvetlenség olyan légkört teremtett, amelyben Eszter hosszú idő után először lazíthatott el igazán.
Amikor kettesben maradtak a konyhában, Kinga aggódva nézett rá.
— Valami nincs rendben veled. Mi zajlik otthon?
Eszter mindent elmondott: Judit elvárásait, Gábor szemrehányásait, a lakással kapcsolatos célozgatásokat és az abszurd féltékenykedést.
Kinga figyelmesen hallgatta, majd csendesen megszólalt:
— Ez tipikus háromszög: anya, fiú, feleség. Ha most nem húztok határt, ez évekig így marad.
— Mit tehetnék?
— Ülj le vele, és mondd ki világosan, hogy ez így nem működik. Te a társa vagy, nem az édesanyja alkalmazottja. Ha nem érti meg… — elhallgatott egy pillanatra — talán jobb lenne egy kis időre külön élni.
Eszter megrettent.
— Visszaköltözni a saját lakásomba?
— Miért ne? Van hová menned. Néha egy kis távolság segít tisztán látni.
Judit jubileuma végül nem családi ünnep lett, hanem újabb feszültségforrás. Rékát maga mellé ültette, elhalmozva dicséretekkel, Esztert pedig a konyhába irányította.
— Eszterkém, te olyan ügyes háziasszony vagy — mondta enyhe éllel a hangjában. — Segítenél a salátáknál?
Odabent azonban minden készen állt; nyilvánvaló volt, hogy csak félre akarja állítani.
Amikor Eszter visszatért, hallotta, ahogy Judit Benedeknek magyaráz.
— Réka igazi kincs. Figyelmes, gondoskodó. Nem úgy, mint egyesek, akiknek csak a karrier számít.
Gábor lehajtott fejjel ült mellette.
— Réka naponta érdeklődik az egészségem felől — folytatta Judit. — A múltkor még az ablakokat is megmosta nálam. Ez az igazi törődés!
Eszter arca égett a szégyentől. Férjére pillantott, de tőle nem érkezett támogatás.
— Bezzeg Eszter mindig rohan — tette hozzá Judit. — Mostanában az irodában is akad társasága. Valami érdekes férfi Miskolcról.
Eszter felemelte a fejét.
— Mire céloz, Judit?
— Semmire, drágám. Csak hallottam, hogy barátságosan csevegtek.
— Egy osztályon dolgozunk. Ez talán tilos?
— Dehogy — mosolygott álságosan. — Csak örülök, hogy ilyen élénk társasági életet élsz.
Eszter szorosan markolta a villát.
— Mondja ki nyíltan, mit szeretne tőlem.
Az asztalnál csend lett.
— Nem értem, miről beszélsz — tette a meglepettet Judit.
— Az állandó utalásokról, az összehasonlításokról Rékával, a lakás kérdéséről…
— Eszter… — szólt rá Gábor figyelmeztetően, de ő nem hagyta abba.
— Nem, most tisztázzuk! Az édesanyád úgy viselkedik, mintha szívességet tenne azzal, hogy a „lakásában” élünk, holott az jogilag a tiéd. Azt várja, hogy mindenben körülötte forogjak, és most még a kollégámmal kapcsolatban is célozgatásokat tesz. Ebből elég volt.
— És még a kollégámmal kapcsolatban is célozgatások hangzanak el. Tudni akarom, meddig kell ezt még tűrnöm!
Judit drámai mozdulattal a mellkasához kapta a kezét.
— Jóságos ég, micsoda hálátlanság! Befogadtalak a családba, fedél van a fejed fölött…
— Anya — szólalt meg halkan Gábor. — Nem te adtál nekünk otthont. A lakást a nagymamám hagyta rám a végrendeletében.
A kijelentés súlya ránehezedett az asztalra. Mindenki Gáborra nézett; ilyen határozottságot még nem hallottak tőle.
Judit arca elvörösödött.
— Gábor! Az a lakás a mi családunké! Ott nőttem fel, ott éltem le a gyerekkoromat. Ha én nem lettem volna, a nagyanyád sosem rád íratja!
— De rám íratta — felelte csendesen, szinte bocsánatkérően.
Egy pillanatra Eszterben felcsillant a remény. Talán most először mellé áll a férje. A következő mondat azonban egyetlen mozdulattal söpörte félre ezt az illúziót.
— Viszont anyának igaza van valamiben — tette hozzá Gábor. — Lehetnél egy kicsit hálásabb. Anya rengeteget tesz értünk, te meg mindig csak a saját sérelmeidet látod.
Eszter szemét elhomályosították a könnyek.
— Ebből elég volt. Nem hallgatom tovább.
Felpattant az asztaltól.
— Hová mész? — kiáltott utána Judit. — A tortát még fel sem vágtuk!
— Rosszul vagyok. Elnézést.
Az előszobába sietett. Gábor utána ment, mielőtt kiléphetett volna az ajtón.
— Ez így nagyon csúnya volt, Eszter! Ma van anyu születésnapja!
— Te pedig nem férjként viselkedsz, hanem mint egy engedelmes kisfiú — súgta vissza fojtott hangon. — Elmegyek. Gondold át, mit akarsz a házasságunktól.
Aznap este Eszter sokáig ült némán a nappaliban. Újra és újra lepergett előtte az elmúlt hónapok minden apró megaláztatása. Mire Gábor hazaért, már tudta, hogy nem halogathatja tovább.
— Beszélnünk kell. Komolyan — mondta.
A férfi fáradtan roskadt le egy fotelbe.
— Miről? Arról, hogy a családom előtt jelenetet rendeztél?
— Arról, hogy a kapcsolatunk széthullóban van. És ebben nemcsak anyádnak van szerepe, hanem neked is. Mert nem állsz ki mellettem.
— Már megint ez az anyás téma…
— Igen, megint! Mert ez a gyökere mindennek. A feleséged vagyok, mégis úgy bánsz velem, mintha az édesanyád alkalmazottja lennék.
— Ez túlzás!
— Nem az! Hányszor mondtad, hogy ugorjak át hozzá takarítani, főzni, intézni ezt-azt? Soha nem kérdezted meg, ráérek-e, akarom-e egyáltalán.
Gábor homlokán ránc jelent meg.
— Csak segítséget kértem…
— Nem kértél. Utasítottál. Mintha kötelességem lenne.
— Amikor anyáról van szó, neked mindig akad valami fontosabb dolgod…
Eszter mély levegőt vett.
— Gábor, elköltözöm egy időre. Szükségem van térre, hogy átgondoljam, érdemes-e még küzdeni ezért a házasságért.
A férfi döbbenten meredt rá.
— Hová mennél?
— A saját lakásomba. A bérlők egy hónapja kiköltöztek, még nem adtam ki újra.
— Ez őrültség! Egy vita miatt ekkora cirkuszt csinálsz?
— Ez nem egyetlen vita. Hónapok óta tart. Elegem van abból, hogy mindig kettőtök között állok, és soha nem engem választasz.
— De mi házasok vagyunk…
Elakadt. Nem talált érveket.
— Igen, azok vagyunk. De a házasság szövetség, nem alá-fölérendeltség. Te viszont következetesen anyád oldalára állsz.
Eszter a hálószobába ment, és elővette a bőröndöt. Gábor követte.
— Nem teheted ezt!
— Dehogynem. Van munkám, van saját lakásom. Szeretlek, de nem maradok olyan ember mellett, aki nem tisztel és nem véd meg.
— Tisztellek!
— Ha így lenne, nem hagynád, hogy anyád megalázzon, nem várnád el, hogy kiszolgáljam, és nem célozgatnál hűtlenségre.
Gábor a fejébe temette az arcát.
— Soha nem vádoltalak meg megcsalással!
— És Márk? — kérdezett vissza Eszter, miközben összehajtotta a ruháit. — Anyád pletykákat terjeszt róla, te pedig egy szó nélkül elhiszed. Nem hozzám fordulsz, hanem hozzá.
A férfi leült az ágy szélére.
— Csak aggódik…
— Nem aggódik. Irányítani akar. Téged is, rajtad keresztül engem is. De én ezt nem fogadom el.
Becipzározta a bőröndöt, majd egyenes háttal megállt előtte.
— Elmegyek. Ha képes leszel anyád nélkül beszélni a kapcsolatunkról, hívj fel.
Az egyedül töltött hét a saját lakásában felszabadító volt. Végre senki nem figyelte minden lépését, nem kapott kéretlen megjegyzéseket. Gábor többször telefonált, de a beszélgetések rövidek és feszültek maradtak; láthatóan arra számított, hogy Eszter majd bocsánatot kér és hazamegy.
A munkahelyén teljes erővel belevetette magát egy új projektbe. Márkkal és két kollégájukkal a cég pénzügyi jelentéseinek átalakításán dolgoztak. A számok világa segített elterelni a gondolatait.
— Jól vagy? — kérdezte egy délután Márk, amikor észrevette, hogy Eszter hosszasan bámul kifelé az ablakon. — Mostanában elég feszültnek tűnsz.
— Csak kicsit kimerült vagyok — felelte, és visszafordult a táblázathoz.
— Ha beszélgetni szeretnél, szívesen meghallgatlak.
Eszter halványan elmosolyodott.
— Köszönöm, de ez családi ügy.
Márk bólintott, és nem firtatta tovább.
Aznap este Kinga hívta fel.
— Szia! Ugye nem felejtetted el a holnapi vacsorát?
Eszternek teljesen kiment a fejéből.
— Dehogy, ott leszek hétkor.
— Szuper! — csilingelt a barátnő hangja. — Lesz még egy vendégünk is.
— Kinga, kérlek, ne akarj összehozni senkivel — sóhajtott fel Eszter.
— Nyugi, semmi ilyesmi. Levente egyik kollégája most költözött a városba, gondoltuk, jól jön neki egy baráti társaság.
Eszter megkönnyebbült. Az utolsó, amire vágyott, egy újabb érzelmi bonyodalom volt.
Eközben a város másik végében Gábor az anyja konyhájában ült, és kedvetlenül tologatta a villájával a vacsorát.
— Na, jelentkezett már a szökevényed? — kérdezte Judit élesen.
— Nem — morogta. — Beszéltünk párszor, de időt kér.
— Látod? Elhagyott, és még csak nem is bánja. Mondtam én, hogy nem hozzád való.
Gáborban most először villant fel bosszúság.
— Anya, elég. Nem akarom ezt hallgatni.
— Miért ne? Hálátlan, ennyi az egész. Mennyi mindent tettünk érte…
— Mondtam, hogy hagyd abba! — csattant fel.
Judit sértetten elhallgatott.
A hétvégén Gábor végül elhatározta, hogy felkeresi Esztert. Vett egy csokor fehér rózsát — a kedvence volt —, és percekig toporgott az ajtó előtt, mielőtt csengetett volna.
Az ajtó kinyílt. Eszter állt előtte, nyugodt arccal, rendezett külsővel. Nem az a megtört nő volt, aki két hete elment.
— Szia — nyújtotta át a virágot Gábor. — Bejöhetek?
— Gyere.
A lakás makulátlan rendben volt. Eszter vázába tette a rózsákat.
— Leülsz? Készítsek teát?
— Jólesne.
Gábor körbenézett.
— Igazán otthonos.
— Az enyém — felelte egyszerűen. — Felújítottam, mielőtt kiadtam.
Leültek egymással szemben.
— Hiányzol — kezdte Gábor. — Gyere haza.
— Itthon vagyok — válaszolta csendesen.
— Tudod, mire gondolok. A közös lakásunkra.
Eszter lassan megrázta a fejét.
— Az elmúlt két hétben egyszer is elgondolkodtál azon, miért mentem el?
— Összevesztünk anyával…
— Nem. Azért mentem el, mert sosem álltál mellém. Mert feleség helyett cselédnek éreztem magam.
— Ez nem igaz.
— De igen. Emlékszel, mit mondtál azon a napon? — nézett rá hosszan. — „Menj át anyához…”
…„Menj át anyához, mosd fel a konyhát, főzz ebédet, vár rád.” Meg se kérdezted, van‑e hozzá kedvem, bírom‑e egyáltalán. Úgy beszéltél velem, mintha ez kötelességem lenne.
Gábor tekintete a csészére siklott, kerülte Eszter szemét.
— Csak azt szerettem volna, ha végre békében kijöttök egymással…
— Nem. Azt akartad, hogy alkalmazkodjam hozzá. Hogy szó nélkül tegyem, amit az édesanyád elvár. Pedig tudod mit? Talán mindkettőnknek könnyebb lett volna, ha nem próbálsz erőszakkal összebékíteni minket. Ő sem vágyott rám az életében, te mégis ráerőltetted a helyzetet.
Gábor letette a bögrét.
— Nem gondoltam, hogy ennyire megvisel…
— Dehogynem. Számtalanszor elmondtam. Csak te sosem figyeltél. Mindig az ő pártjára álltál.
— Ő az anyám…
— Én pedig a feleséged voltam. Vagy legalábbis annak kellett volna lennem.
A férfi arca elsápadt.
— Mit jelent ez?
— Beadtam a válókeresetet — felelte Eszter halkan.
— Tessék?! — Gábor felugrott. — Hogy tehetted ezt? Egy szó nélkül?
— Gábor, erről évek óta beszélünk. Csak te nem hallottad meg. Most is ugyanaz történik: magaddal és az anyáddal vagy elfoglalva.
— Ez nem igaz! Szeretlek!
— Lehet, hogy érzel valamit, de tisztelni nem tudsz — rázta meg a fejét Eszter. — Nekem pedig olyan kapcsolat kell, ahol számítok.
Gábor visszahanyatlott a fotelbe.
— Ez biztos a munkahelyi fickó miatt van…
Eszter fáradtan felsóhajtott.
— Látod? Megint kitalálsz valamit. Nincs „fickó”. Van egy kollégám, akivel együtt dolgozunk. De még ha lenne is valaki, az már nem a te ügyed.
— Hogyhogy nem az? A feleségem vagy!
— Már nem sokáig. A papírok be vannak adva. Hamarosan csak a volt feleséged leszek.
Gábor az arcába temette a kezét.
— Ezt nem hiszem el…
— Sajnálom, hogy idáig jutottunk — mondta Eszter őszintén. — Tényleg szerettelek. De nem élhetek tovább Judit árnyékában.
— Beszélek vele! Megmondom neki, hogy ne szóljon bele az életünkbe!
Eszter halvány, szomorú mosollyal nézett rá.
— Nem csupán róla van szó. Hanem rólad is. Nem tudsz társként működni. Nem figyelsz rám, nem veszed komolyan az igényeimet. És nem hiszem, hogy ez egyik napról a másikra megváltozna.
— Meg fogok változni! Érted bármit!
— Most mondod ezt, mert félsz az egyedülléttől. De ha visszamennék, minden ugyanoda jutna. Én ezt már nem vállalom.
— Nem törölheted el csak úgy a három évünket!
— Három év, amely alatt lassan eltűntem saját magam elől — felelte csendesen Eszter. — Mintha csak árnyék lettem volna. Előbb a tiéd, aztán az édesanyádé. Most vissza akarom kapni önmagam.
— Akkor ennyi?
— Attól tartok, igen.
Gábor szó nélkül sarkon fordult, az ajtó csattanva zárult mögötte.
Eltelt egy hónap. Esztert előléptették: egy fontos projekt vezetését bízták rá. A csapat örömmel fogadta a hírt, különösen Márk, aki helyettesként állt mellé.
— Gratulálok! — mondta az értekezlet után. — Teljesen megérdemelted.
— Köszönöm — mosolygott Eszter. — Nélkületek nem ment volna.
Munka után beültek egy közeli kávézóba ünnepelni. Eszter könnyűnek érezte magát, mintha hosszú idő után végre levegőhöz jutott volna.
Otthon azonban ügyvédi levél várta: kitűzték a válóper időpontját. A borítékot az asztalra tette, majd az ablakhoz lépett. Gábor az elmúlt hetekben többször kereste, de nem vette fel. Végül letiltotta a számát. Fájt, de tudta, hogy szükséges.
A tárgyalás napján meglepően nyugodt volt. Arra számított, hogy csak Gábor és a jogi képviselők lesznek jelen, ám amikor belépett, Juditot is meglátta a padsorban.
— Mit keres itt? — kérdezte halkan az ügyvédjétől.
— Ha nem tanú, semmi dolga itt — érkezett a válasz.
A bíró megnyitotta az ülést. Eszter röviden ismertette a válás okait: összeférhetetlenség, külső beavatkozás a házasságba. Gábor lehajtott fejjel hallgatta.
— Az alperes részéről van kifogás? — kérdezte a bíró.
— Nincs, bíró úr. Elfogadom a válást — mondta halkan Gábor.
Judit felpattant.
— Micsoda? Gábor, mit beszélsz? Ez a nő elhagyott egy másik férfi miatt!
— Csendet a teremben! — szólt rá a bíró. — Asszonyom, ha nem érintett az ügyben, kérem, távozzon.
— Az anyja vagyok! Jogom van megvédeni a fiamat ettől a hálátlan nőtől! Befogadtuk, lakást kapott…
— Anya — emelte fel a fejét Gábor. — Az a lakás nem a tiéd. És ez az én válásom. Kérlek, menj ki.
Judit döbbenten nézett rá.
— Tessék?
— Azt mondtam, menj ki. Ez az én felelősségem.
— Ennyi év után őt választod?
— Biztonsági szolgálat! — intett a bíró.
Judit még tiltakozott, de végül kikísérték.
— Folytassuk — sóhajtott a bíró. — Van bármilyen vagyoni igény?
— Nincs — felelte Eszter. — Mindkettőnknek külön lakása van.
— Részemről sincs — erősítette meg Gábor.
Húsz perc múlva kimondták a válást.
A folyosón Gábor utolérte.
— Várj egy pillanatra.
Eszter megfordult.
— Igen?
— Csak annyit akartam mondani… igazad volt. Anyával kapcsolatban is, velem kapcsolatban is. Nem álltam ki melletted. Most látom csak, mennyire elrontottam.
Eszter elmosolyodott.
— Örülök, hogy rájöttél. Talán legközelebb másképp csinálod.
— Nekünk tényleg nincs több esélyünk?
— Nincs, Gábor. Én már előre nézek. Neked is ezt tanácsolom.
Kilépett az épületből. A tavaszi napfény szinte elvakította. Mély levegőt vett, és hosszú idő óta először valódi szabadságot érzett.
Fél évvel később egy bevásárlóközpontban futott össze Kingával.
— Ragyogsz! — ölelte meg a barátnője. — Mesélj, mi újság?
— Sok minden. A munka jól megy, befejeztem a lakásfelújítást, sőt táncolni is elkezdtem járni.
— És a szerelem? — kérdezte nevetve Kinga.
— Egyelőre nincs senki. És most így jó.
— Hallottál Gáborról?
Kinga közelebb hajolt.
— Képzeld, elköltözött Judittól. A válás után három hónapig együtt laktak, de nem bírta tovább. Most bérel valahol a város szélén, a saját lakását kiadja. Állítólag pénzszűkében van — talán az anyja túl sokat vár el.
Eszter megcsóválta a fejét.
— Sajnálom, de ez az ő döntése volt.
— Judit pedig mindenkinek azt meséli, hogy egy fiatal főnök miatt hagytad el a fiát — nevetett Kinga. — Miközben te lettél a főnök!
— Hadd beszéljen. Már nincs hatással rám.
Beültek egy kávézóba.
— Nem bántad meg a válást? — kérdezte Kinga komolyabban.
Eszter elgondolkodott.
— Nem. Legfeljebb azt, hogy nem léptem hamarabb. Néha az embernek el kell veszítenie önmagát, hogy rájöjjön, kicsoda valójában.
— Filozofikus hangulatban vagy! — mosolygott a barátnője. — De jó látni, hogy boldog vagy.
— Az vagyok.
Hazafelé menet Eszter végiggondolta az utat, amit megtett. A bizonytalan menyből magabiztos vezető lett. A hallgatag feleségből olyan nő, aki tudja, hol húzódnak a határai.
Megszólalt a telefonja: Márk hívta.
— Ne haragudj, hogy hétvégén zavarlak, de eszembe jutott egy új megoldás a projekthez. Átugorhatok tíz percre megmutatni a számításokat?
— Persze — felelte Eszter. — Fél óra múlva otthon vagyok.
Zsebre tette a telefont, és tovább sétált. Az élet ment tovább, tele lehetőségekkel. És most először úgy érezte, valóban ő irányítja: ő dönt arról, ki léphet be az életébe — és ki marad kívül.
