– Csak észre ne vegye, hogy pakolok! Bárcsak ne látná meg… – suttogta Réka idegesen, miközben kapkodva gyömöszölte a ruhákat a táskákba, és folyton az ajtó felé sandított.
– Anya, nem jön fel a harisnyám! – panaszkodott Lilla nyűgösen. – Nem akarok felöltözni.
– Lillácska, siess, kicsim – sürgette remegő hangon Réka. – Apa bármelyik pillanatban hazaérhet!
Amint a kislány meghallotta, hogy az apja közeledhet, azonnal elhallgatott. Többé nem tiltakozott, csendben folytatta az öltözködést. Félt az apjától.
Öt évvel korábban.
Réka nehéz körülmények között nőtt fel, olyan családban, ahol senki sem törődött igazán az érzéseivel vagy a gondjaival. Már gyerekként megtanulta, hogy magára van utalva.
Beszédhibája miatt szégyenlős volt, az iskolatársai csúfolódása pedig csak még mélyebbre taszította az önbizalomhiányba. Kilenc osztályt nagy nehezen fejezett be, utána a lakóhelyükhöz közeli kisboltban vállalt munkát takarítóként.
A munkatársai kedvelték a szelíd természete miatt, a bolt tulajdonosa pedig nagyra értékelte a szorgalmát. Télen, ha a hó eltorlaszolta a bejáratot, vagy vastag jégréteg borította a lépcsőt, Réka szó nélkül lapátolt, sőt még csákánnyal is feltörte a jeget – külön fizetséget sosem kért.
Lelkiismeretessége hamar feltűnt mindenkinek. Idővel már nemcsak takarítani hívták: ha valamelyik eladó megbetegedett, vagy nem tudott bejönni, Réka ugrott be helyette. Átvette az érkező árut, feltöltötte a polcokat, rendet rakott.
– Eladóként kellene dolgoznod – biztatták gyakran.
– Félek a pénztártól. Mi van, ha elrontok valamit? Nem szeretném a saját pénzemből kifizetni a hibát – felelte mindig bizonytalanul.
Amikor betöltötte a huszonötöt, a kollégái meglepetéssel készültek: a raktárhelyiségben terítettek meg neki, saját készítésű ételekkel ünnepeltek. Az este végén az egyik rakodó, Gábor felajánlotta, hogy hazakíséri.
Nem telt bele sok idő, és a kis közösségben mindenki tudta, hogy Gábor elcsábította Rékát, majd magára hagyta. A lány napokig megtörten járt-kelt, mintha minden ereje elszállt volna.
Aztán váratlan fordulat következett: Gábor súlyosan megsérült, és hosszú időre ágyhoz kötötték.
A kórházi ágya mellett felváltva virrasztott az édesanyja és… Réka.
Amikor végül hazaengedték, a lány hozzá költözött. Ápolta a férfit, gondoskodott róla, és közben az egész háztartást is vitte. Gábor anyja elégedetten figyelte a dolgos, szótlan segítőt, Gábor pedig természetesnek vette a törődést.
Lassan, de biztosan javult az állapota. Egy év elteltével már majdnem teljesen talpra állt, és úgy tűnt, hamarosan minden visszatérhet a régi kerékvágásba.
Bár fizikailag már szinte teljesen felépült, a munkába való visszatérés egyáltalán nem sürgette Gábort. Időnként elvállalt ezt-azt, alkalmi feladatokból szerzett némi pénzt, de állandó állása nem volt, és nem is törekedett rá.
A hosszú lábadozás alatt rászokott a kényelmes életre: délig aludt, aztán evett valamit, majd eltűnt a barátaihoz vagy horgászni ment. Esténként filmeket nézett, gyakran éjfélig vagy még tovább. Amikor Réka elmondta neki, hogy gyermeket vár, a férfi életvitelén ez mit sem változtatott. A nőnek nem maradt más választása, mint hogy várandósan is dolgozzon egészen a szülésig.
Az üzletben, ahol Réka eladóként dolgozott, a kolléganők gyakran összedobtak pénzt, hogy közösen vegyenek ebédre valót. Ő azonban ilyenkor mindig félrehúzódott a raktárba. Kerülte a többiek társaságát, és azt állította, nincs étvágya. Valójában minden fillért félretett. Nemcsak hogy nem csatlakozott a közös ebédekhez, de magával sem hozott semmit. A munkatársai hamar észrevették, hogy hétről hétre egyre soványabb, pedig már gömbölyödött a hasa.
– Réka, már megint nem eszel? – kérdezgették aggódva.
– Nem vagyok éhes – felelte lesütött szemmel.
– Így is csupa csont és sápadt vagy – jelentette ki határozottan Eszter. – Gyere ide, hoztam bőven, jut neked is.
– Kellemetlenül érzem magam miatta… – motyogta Réka.
– Az lenne kellemetlen, ha itt ájulnál el az éhségtől – legyintett Eszter. – Na, egyél csak!
– Maradt sült hús is, kóstold meg! – tette hozzá Vivien.
Réka hálásan mosolygott. – Elvihetem inkább magammal?
– Persze, vidd csak nyugodtan! – bólogattak.
A következő mondata azonban megdöbbentette őket.
– Gábor nagyon szereti az ilyesmit – mondta halkan, és gondosan elcsomagolta az ételt a táskájába.
A kislányuk születése után Réka minden idejét Lillára fordította, de közben Gábor körül is forgott a világ. A férfi tétlenségében egyre gyakrabban nyúlt az italhoz. Korábban sem volt könnyű természet, ám ha ivott, végképp elviselhetetlenné vált: szemrehányásokat tett, ok nélkül vádaskodott, zsörtölődött, és pénzt követelt. Amint megkapta, már indult is a barátaihoz.
Annyira belefeledkezett a különféle ürügyekkel szervezett összejövetelekbe – legyen szó bármilyen kitalált ünnepről –, hogy Réka huszonötödik születésnapjáról teljesen megfeledkezett. Az a nap sem különbözött a többitől: mosás, takarítás, főzés, gyereknevelés.
Gábor aznap józan volt, mégis ingerült. Apróságokba kötött bele, ahogy máskor is.
– Lilla, tűnj már innen! – förmedt rá a folyosón játszó kislányra. – Mindig láb alatt vagy!
A sírva fakadó gyermeket durván félrelökte, mintha csak útban lévő tárgy lenne.
A kislány játéka átrepült a szoba túlsó sarkába, Gábor még utána is rúgott egyet.
– Mit totojázol annyit? Lesz ma végre ebéd, vagy csak nézelődni fogunk? Már agyoncsapnálak legszívesebben, nem enni! – förmedt rá Rékára.
Nem sokkal később az asztalnál ültek. A levegő feszültséggel volt tele. Réka halkan felsóhajtott, és mielőtt meggondolhatta volna magát, kibukott belőle:
– Olyan jó lenne legalább egy apró torta…
Gábor sötéten, összehúzott szemmel nézett rá.
– Mindig csak akarni tudsz valamit.
– Ma van a születésnapom… – mondta bátortalanul.
– Születésnapod? – kérdezett vissza értetlenül.
– Huszonöt lettem.
– Na és? – horkant fel. – Nincs pénz efféle úri huncutságokra. A cigimet megvetted tegnap?
– Igen. Egy egész kartonnal.
– Helyes. – Felállt az asztaltól. – Átugrom Márkhoz, megígértem neki.
– Megint későn jössz?
– Akkor jövök, amikor akarok. Nem tetszik? Senki nem tart itt erőszakkal!
Az ajtó csapódása után Réka mozdulatlanul ült tovább, tekintete üresen meredt maga elé. Mintha abban a pillanatban esett volna le neki igazán, hogyan is bánik vele a férje.
„Egy köszönöm sem hagyta el a száját. Igaz, mikor mondott utoljára bármi kedveset? Ha nem a cigarettára menne el a pénz, Lillával futná tortára és fagylaltra is…”
Bement a fürdőszobába, megállt a tükör előtt, és erőltetett mosollyal nézett vissza önmagára.
– Boldog születésnapot, Réka – suttogta.
Az arc, amely visszanézett rá, beesett és sápadt volt. Hirtelen tudatosult benne, mennyire kimerítette ez az élet. „Mindig mindent a családért tettem. Spóroltam magamon, hogy Gábornak és a gyereknek jobb legyen. És még egy jó szót sem érdemlek?”
A könnyei gyűlni kezdtek, de gyorsan pislogott párat. Újra a tükörképéhez szólt:
– Ügyes vagy. Jó feleség és jó anya. Köszönöm, hogy kitartasz.
A kimondott szavak furcsa módon erőt adtak neki.
Késő este Gábor támolyogva állított haza. Az alkohol szaga már az előszobában érezhető volt.
– Már megint azzal a savanyú képpel ülsz? – csattant fel ingerülten. – Elegem van belőled!
– Halkabban, kérlek! Lilla alszik – kérte Réka.
– Nem érdekel! Most te osztod az utasításokat? Ki vagy te egyáltalán? Én vagyok itt az úr, és bármikor kirakhatlak az utcára! – járkált fel-alá, egyre jobban belelovallva magát.
Réka rettegett, amikor így viselkedett. Legszívesebben kiszaladt volna a lakásból, de a másik szobában békésen alvó kislány gondolata visszatartotta.
– Elhallgattál? Helyes! Most én beszélek!
Gábor még hosszú ideig dühöngött, szemrehányásokat zúdítva rá, amiért szerinte „felidegesítette” és „túl sokat képzelt magáról”. A lakás falai némán verték vissza a kiabálását, az éjszaka pedig lassan, nyomasztó csenddel borult rájuk.
Amikor végre elnyomta az álom, Réka még sokáig ébren feküdt a sötétben. A plafont bámulta, és érezte, hogy benne valami végérvényesen eldőlt. Mire felkelt a nap, már tudta: nem maradhat tovább.
Másnap a munkahelyén félrehívta a kolléganőit.
– Lányok, nem hallottatok véletlenül kiadó lakásról vagy szobáról? Olyasmire gondolok, ami megfizethető… Úgy döntöttem, elköltözöm Gábortól.
A többiek azonnal köré gyűltek.
– Ilyen ügyben biztos akad megoldás – vágta rá Eszter. – Az egyik barátnőm pont most keres rendes bérlőt. Az előző lakók után még rendbe sem tudta teljesen hozni a lakást.
– A takarításban segítek, amennyit csak kell – kapott a szón Réka. – Csak az ár legyen baráti.
– Én pedig már régóta mondom, hogy gyere át az üzletbe eladónak – tette hozzá Eszter biztatóan. – Megtanítalak a pénztár kezelésére, a többihez úgyis van érzéked.
Réka meghatódva mosolygott.
– Köszönöm, Eszter… Nagyon sokat jelent ez most. Akár már ma elkezdeném a betanulást.
– Na, végre! Ez a beszéd! – lelkesítették a többiek.
A bérelhető lakás kicsi volt, félreeső utcában állt, és jócskán ráfért a felújítás. Mégis megfelelt, mert a bérleti díj belefért a lehetőségeibe. Amint lehetett, nekilátott kitakarítani, súrolt, mosott, fertőtlenített. Ezután apránként átvitte a saját és Lilla holmiját, ügyelve arra, hogy Gábor semmit ne vegyen észre.
A döntéséről nem mert beszélni vele. Egy héttel korábban, amikor óvatosan célzott a különválásra, a férfi jeges tekintettel sziszegte:
– Nem kellesz nekem, de ha elmész, a lányodat elfelejtheted!
Ez a fenyegetés azóta is ott visszhangzott benne. Ezért csendben, szinte lopva hordta át a kevéske csomagot. Nem volt sok holmijuk, így hamar elérkezett a nap, amikor már csak ők maguk maradtak hátra.
A küszöbön állva hirtelen megingott.
„Lehet, hogy túlzásba esem? Hiszen nem üt meg… Igaz, állandóan ordít és iszik, de talán én is hibás vagyok valamiben? Hogyan nevelem fel egyedül Lillát? Vajon egyszer szemrehányást tesz majd, amiért elszakítottam az apjától?”
A gondolatait Lilla hangja szakította félbe.
– Anya, induljunk!
Réka leguggolt hozzá.
– Mondd, kicsim… Szeretnél velem élni, apa nélkül?
– Igen – suttogta a kislány. – Nem jó… félek tőle.
A gyerek szemében átfutó riadalom mindent eldöntött. Rékát hirtelen saját gyerekkora emléke csapta arcul: az italos apa, a rettegéssel teli esték, az örökös bizonytalanság. Tudta, milyen az, amikor egy otthon nem biztonságot, hanem félelmet jelent.
„Nem engedem, hogy Lilla ugyanígy nőjön fel” – határozta el.
Felemelte a táskákat, megfogta a lánya kezét, és anélkül, hogy hátranézett volna, kilépett Gábor lakásából. Az asztalon egy rövid üzenet maradt csupán: ne keresse őket. Az ajtó halkan bezárult mögöttük, és Réka tudta, hogy ezúttal valóban végleg.
