– Tessék?! Mit mondtál az előbb? – fordult vissza Réka hirtelen, és játékosan, de érezhető indulattal rácsapott Márk vállára. – Ismételd meg, ha mered!
A fiú felnevetett, a tekintetét azonban le sem vette a monitorról, ahol épp a kedvenc online játékával csatázott.
– Nem fog tetszeni – vigyorgott.
– Azt mondtam, ismételd meg! – erősködött Réka, a hangja már kevésbé volt játékos.
– Rendben. Azt mondtam, hogy jót tenne neked pár kiló mínusz. Ja, és hogy nekem inkább a vékony szőkék jönnek be, nem a teltebb barnák – felelte könnyedén Márk, mintha csak az időjárásról beszélne.
Számára ez tréfának tűnt. Réka viszont egyáltalán nem nevetett.
Szeme szinte szikrázott, ökölbe szorított kézzel állt előtte, majd hirtelen sarkon fordult, és ideges mozdulatokkal pakolni kezdte a holmiját. A fiú közben visszafordult a képernyőhöz, fejhallgatón át nevetgélt a csapattársaival, mintha mi sem történt volna.
Réka a bejárati tükör előtt torpant meg. A visszaverődő kép egy csinos, de feldúlt lányt mutatott, akinek a szemében csalódottság ült. Egy pillanatra még hátranézett, abban reménykedve, hogy Márk utána jön, átöleli, és azt mondja: ostoba vicc volt az egész. De a szobából továbbra is a játék hangjai és a fiú jókedvű kommentárjai hallatszottak.
Összeszorított szájjal taxit hívott, majd úgy csapta be maga mögött az ajtót, hogy az visszhangzott a lépcsőházban. Mire leért, az autó már ott állt. Meglepődött a gyorsaságon – ehhez nem volt hozzászokva.
Behuppant a hátsó ülésre, és azonnal tárcsázta az édesanyját, Andreát. Most csak vele akart beszélni; mindig tudta, hogyan kell megnyugtatni és helyre tenni a dolgokat.
– Miért nem indulunk már? Vár még valakit? – szólt rá türelmetlenül a sofőrre, miközben a kicsengést hallgatta.
– Jól van, megyünk – vont vállat a fiatal férfi, és elindította az autót.
A telefonban végre megszólalt az ismerős hang.
– Szia, kicsim!
Réka nagy levegőt vett.
– Anya, miért nem vetted fel rögtön? Már azt hittem, valami baj van. Várj, átkapcsolok videóra.
– Épp a fürdőben voltam, oda nem viszem be a telefont – magyarázta Andrea, majd azonnal aggódóbb lett a hangja. – Mi történt? Hallom rajtad, hogy feldúlt vagy. Munkahelyi gond?
– Nem, ott minden rendben. Ez… Márkról szól – hallgatott el egy pillanatra Réka, majd kibökte: – Eljöttem tőle. És most komolyan gondolom.
– Értem… – sóhajtott az anyja. – Miért döntöttél így?
Réka az ablakon túli utcákat figyelte, amelyek gyorsan suhantak el mellettük.
– Elegem lett. Mindig mellette álltam, támogattam, próbáltam megfelelni neki. De ő folyton a súlyommal gúnyol. Nemrég a barátainkkal ültünk be egy pizzázóba. Rendeltem egy pepperonis pizzát, paradicsomlevet, meg egy könnyű desszertet. Erre ő hangosan közölte, hogy ha mindezt megeszem, utánfutós taxit kell hívnia. Azt kérdezgette, hova fér belém ennyi étel. „Kiflinek” meg „fánknak” nevezett, mindenki nevetett.
– És te ezt tűrted? – csattant fel Andrea.
– Nem. Felálltam és elmentem. Órákig bolyongtam a városban. Tudom, már nem ötven kiló vagyok, hanem hatvankettő, de ez nem tesz kövérré. Miért kell így beszélni velem?
– Amikor elmentél, utánad telefonált?
– Igen – bólintott Réka keserűen. – De csak azért, hogy szemrehányást tegyen, amiért tönkretettem az estéjét.
Ekkor a visszapillantó tükörben találkozott a sofőr pillantásával. A férfi gyorsan elkapta a tekintetét, de Rékát ez még jobban felidegesítette.
– Az útra figyeljen, legyen szíves! És ne csiga tempóban menjen! – szólt rá élesen.
– Kivel beszélsz? – kérdezte Andrea.
– A sofőr furcsa egy kicsit. De mindegy. Mit tegyek, anya? Legszívesebben hazaköltöznék.
Andrea néhány másodpercig hallgatott, majd higgadtan megszólalt:
– Drágám, próbálj tisztán gondolkodni. Márk rendezett családból jön, jó állása van, saját lakása. Ezek mind pozitívumok. De ha csak ezért maradnál mellette, miközben megaláz, saját magadat árulnád el. Gondold végig: megbízható ember az, aki így bánik veled?
– Másfél éve vagyunk együtt… – kezdte Réka.
– Pontosan. Ennyi idő alatt meg lehet ismerni valakit. Most már látod, milyen. Ha most minden falatért beszól, mi lesz, ha egyszer gyereket vársz, és természetes módon változik a tested? Vagy amikor otthon, smink nélkül lát nap mint nap? A házasság nem csak randevúk és szórakozás. Ott van a mosás, főzés, takarítás, a fáradtság, a hétköznapi viták. És igen, a közös filmnézés chips-szel vagy pizzával. Ez is az élet része, és ettől még lehet boldog.
– Igazad van… de mi nem is voltunk házasok – sóhajtott Réka.
– Épp ez az! Még semmi sem köt titeket össze, és már most tiszteletlen. Mi lenne később?
– Mit javasolsz? – kérdezte fáradtan.
– Emeld fel a fejed. Felejtsd el. Menj emberek közé, öltözz fel csinosan, ismerkedj. Növeld az önbizalmadat. Nem csak ő létezik a világon. Hadd érezze, mit veszített.
Réka elmosolyodott.
– Tényleg szerinted ez működne? Posztoljak képeket, hogy milyen jól érzem magam?
– Miért egyedül mennél? Szép lány vagy, udvarlók akadnak majd bőven. Mond csak, van egy hely, ahova gyakran jár?
– Igen, a Borostyán kávézó a Fő utcán. Szombatonként mindig betér, a barátja ott pultos.
– Tökéletes! Menj oda egy kedves fiúval, légy vidám, és hagyd, hogy meglásson. De ne békülj ki vele! Jegyezd meg: aki szeret, nem aláz meg. A külső változhat, de a tisztelet nem. Emlékszel, mit mondott a nagymamád? A férfiak olyanok, mint a villamosok – ha az egyik elmegy, jön a következő.
Réka felnevetett.
– Te aztán tudsz lelket önteni belém. Köszönöm, anya.
Elköszöntek, és Réka csak ekkor vette észre, hogy az autó már jó ideje céltalanul kering az utcákon.
– Elnézést, hova visz engem? – kérdezte döbbenten.
– Sehova különösebben – felelte a férfi nyugodtan. – Körülbelül fél órája csak autózunk.
– Tessék? Hiszen taxit hívtam!
– Engem nem. Épp egy ismerősömet tettem ki, amikor ön beült a kocsiba, és közölte, hogy induljunk.
– Akkor maga nem taxis? – kerekedett el Réka szeme.
– Nem. De ha megmondja a címet, elviszem.
A lány a homlokára csapott.
– Ez a nap komolyan próbára tesz.
– Szerda van – mosolygott a férfi. – Ne aggódjon, nem nagy ügy.
Réka bemondta a címét. Amikor megérkeztek, pénzt nyújtott felé.
– Fogadja el, kérem, és sajnálom a kellemetlenséget.
– Inkább tartsa meg – intett a férfi, majd egy villanással elköszönt és elhajtott.
Réka vállat vont, felment a lakásába, főzött egy kávét, leült az asztalhoz, és mély gondolatokba merült a történtek után, nem sejtve, hogy hamarosan újabb váratlan fordulat következik aznap este.
Gondolataiból a telefon csörgése rántotta vissza a valóságba. A kijelzőn Márk neve villogott.
– Most komolyan, hol vagy? – szólt bele szemrehányó hangon.
Réka keserűen felnevetett.
– Nahát, micsoda figyelmesség! Észrevetted, hogy nem vagyok otthon? Igazán megható. Mi történt, drágám?
– Éhes vagyok – felelte értetlenül. – Ha hazafelé jössz, hozz kenyeret. És siess, nem akarok várni.
Réka ajkán megjelent egy fanyar mosoly.
– Te jó ég, Márk… hogy hihettem valaha, hogy te vagy a tökéletes férfi? Tényleg igaz, hogy ha a sors büntetni akar, előbb elveszi az ember józan eszét. Egy nagy nulla vagy. Egy üres árnyék, aki mégis királynak képzeli magát.
– Mi bajod van? – kérdezte őszinte meglepetéssel.
Réka felnevetett.
– Nem szeretném elrontani a napodat, de elköltöztem. Végleg. És külön öröm, hogy csak most tűnt fel. Gyűlölöm a hosszú, siránkozó búcsúkat üres szólamokkal.
– Tettem valamit? Megbántottalak? – kérdezte bizonytalanul Márk.
– Ennek már nincs jelentősége – felelte halkan. – Most mennem kell. És kérlek, ne keress többé. Nem akarok sem látni, sem hallani rólad.
Bontotta a vonalat. A mosoly eltűnt az arcáról, és hirtelen olyan erővel tört rá a sírás, hogy alig kapott levegőt.
– Miért nincs soha szerencsém? – suttogta. – Lehet, hogy anyának igaza van… talán tényleg a súlyom miatt? És ha Márk mégis idejönne? Bocsánatot kérne, megígérné, hogy megváltozik?
De Márk nem jelent meg. Közös ismerősöktől jutott el hozzá a hír, hogy a férfi megsértődött, és elhatározta, „megleckézteti”.
– Ugyan, kinek kellene ő így? – hallotta vissza. – Egy szerencsétlen fánk! Majd visszakönyörgi magát, meglátjátok!
– Tényleg? – csattant fel Réka. – Ezt még meglátjuk!
Néhány perc töprengés után tárcsázta unokatestvérét, Esztert.
– Figyelj, nagy szükségem lenne a segítségedre. Pontosabban Leventére.
– Tessék? – lepődött meg Eszter. – Mit szeretnél a férjemtől?
– Kölcsönbe kérném egy estére. Álbarátnak – hadarta Réka. – Levente jól néz ki, megjelenése van, ráadásul szuper autója. Pont erre van most szükségem.
– Egy szót sem értek – sóhajtott Eszter. – Mi történt, és ebben hogy jön képbe Levente meg az autója?
Réka elmagyarázta a tervét: azt szeretné, ha Márk látná őt egy vonzó férfi társaságában, féltékeny lenne, idegeskedne, és végre ráébredne, mit veszített. Semmi több, csak egy nyilvános kávézás.
– Kifizetek mindent – tette hozzá gyorsan. – Ne aggódj, Levente a rokonom.
– Nem találsz erre valaki mást? – kérdezte óvatosan Eszter.
– Kit? – tárta szét a kezét Réka. – Amíg Márkkal voltam, senkivel sem ismerkedtem. Most honnan szerezzek valakit?
Eszter hezitált, de végül beadta a derekát.
– Rendben. De semmi ölelkezés, semmi csók!
– Ünnepélyesen megígérem! – nevetett Réka. – Szombaton háromnegyed hatkor várom a Borostyán kávézó előtt. És kérlek, mondj neki, hogy öltözzön ki rendesen.
A megbeszélt időpontban Réka idegesen toporgott a kávézó bejárata közelében. Levente húsz perce késett, telefonja pedig elérhetetlen volt. Eszteré szintén.
Márk viszont pontosan érkezett. Egy magas, szőke nővel az oldalán, akit magabiztosan ölelt át, baráti társaság kíséretében vonult be a helyre.
Réka gyomra összerándult. Újra és újra próbálta hívni Leventét, de csak a gépi hang felelt.
Végül arra gondolt, talán észrevétlenül már meg is érkezett, és bent várja. Belépett a kávézóba, és az üvegfal mögül rögtön kiszúrta Márkékat. Leventét viszont sehol.
Épp távozni készült, amikor Márk kilépett az utcára, és egyenesen felé indult.
– Szia – mosolygott, és közelebb hajolt volna egy puszira.
Réka felemelte a kezét.
– Ne. Ennek nincs helye. Már semmi közünk egymáshoz.
– Azt hittem, kibékülni jöttél – vont vállat Márk.
– Nem – rázta meg a fejét. – Randevúm van.
– Tényleg? És hol a szerencsés? – nevetett gúnyosan, körbenézve. – Hé, bajnok! Hol bujkálsz?
Ekkor egy vadonatúj fehér autó gördült a parkolóba. Egy sportos, jóképű férfi szállt ki belőle, a hátsó ülésről rózsacsokrot vett elő, majd határozott léptekkel Réka felé indult.
– Szia, kicsim! Régóta vársz? Bocsáss meg, az irodában elhúzódott a megbeszélés. Ez a tiéd.
Réka levegőt is alig kapott.
– Köszönöm… – suttogta zavartan.
– Ide nem ülünk be – folytatta a férfi könnyedén. – Foglaltam asztalt egy rendes étteremben. Gyere.
Kézen fogta, és az autó felé vezette.
– Uram, azt hiszem, téved – súgta Réka. – Nem ismerem önt…
– Dehogynem – mosolygott halkan. – Kristóf vagyok. A „taxi”.
Réka felnevetett.
– Ez hihetetlen! Láttad Márk arcát?
– Megérte – vont vállat Kristóf. – Nem szeretem, ha egy nőt megaláznak. Hallottam a beszélgetésedet az édesanyáddal, és úgy gondoltam, jól jön egy kis segítség.
– Szóval szerinted sajnálatra szorulok? – kérdezte sértetten.
– Nem. Egyszerűen tetszettél – felelte, miközben a Duna-part felé kanyarodott. – Mit szólnál egy sétához? És tegezzük egymást. Az előbbiek után úgyis el kell vennem feleségül.
Réka elmosolyodott.
– Ilyen ismerkedésem még nem volt.
– Nekem sem – nevetett Kristóf. – Még senki nem nézett taxisnak.
Később Réka izgatottan mesélt édesanyjának.
– Anya, Kristóf fantasztikus! – hadarta. – Márk majdnem elejtette az állát!
Nevettek, összehasonlították a két férfit, és Kristóf minden szempontból fölényben volt.
– És komolyan, mit gondolsz róla? – kérdezte Andrea.
– Olyan… valódi – felelte Réka. – Örülök, hogy megismertem. De az önbizalmam még mindig romokban. Levente el sem jött, Kristóf pedig talán csak megsajnált.
– Ne butáskodj – csitította anyja. – Hidd el, minden a helyére kerül.
A beszélgetés után Réka felhívta Esztert.
– Megmagyaráznád, miért vártam hiába?
– Ne haragudj! – hadarta Eszter. – Nem is szóltam Leventének. Tudod, milyen nőcsábász. És mindig mondta, milyen csinos vagy. Amikor nálunk laktál a fővárosban, egy hónapig ideges voltam. Azért kértelek, hogy költözz el. Tetszel neki, Réka. A te alakodért bármelyik férfi odalenne. Levente is állandóan az én soványságommal példálózik. Szerinted a saját kezemmel taszítsam feléd?
Réka nevetni kezdett. Az önbizalma, amelyet percekkel korábban még siratott, hirtelen új erőre kapott.
Kristóffal hónapokon át rendszeresen találkoztak. Telefonáltak, sétáltak, vacsoráztak, és egyre közelebb kerültek egymáshoz. Egy este, amikor Kristóf hazavitte, a megszokott puszi helyett gyengéden megcsókolta. Réka nem húzódott el. A pillanatból valami új született, és kapcsolatuk azon az estén végleg túllépett a barátság határán.
Az a csók mindent megváltoztatott köztük: attól az estétől kezdve már nem lehetett puszta barátságról beszélni.
Réka úgy érezte, végre a helyére került az élete. Kristóf teljesen más volt, mint Márk, és ez a különbség minden nap megnyugtatta. A barátnőitől ugyan eljutott hozzá a hír, hogy Márk újra randizgat, és állítólag dühös rá a szakítás miatt, de ez már hidegen hagyta. Nem akart többé a múlt árnyékában élni.
Nyár elején egy délutáni séta közben a parkban összefutottak Benedekkel és Júliával. Leültek egy hangulatos kis kávézó teraszára, jeges limonádé mellett beszélgetni kezdtek a nyári terveikről.
– Mi a tengerhez készülünk – jelentette be büszkén Kristóf. – Július végén végzek minden munkával, és kiveszek három hét szabadságot.
– Három hét? A tengerparton? – Júlia szinte felsikoltott. – Ez maga a mennyország! Nekünk idén erre esélyünk sincs. Annyi kiadásunk volt, hogy legfeljebb sátrazni tudnánk. De az nem az én világom. Szeretem, ha van rendes fürdőszoba, esti programok, egy kis nyüzsgés.
Benedek bólintott, majd Kristófra nézett.
– Már lefoglaltátok a szállást? Hotel vagy apartman?
Réka elmosolyodott.
– Igazából… hazamegyünk.
– Tessék? – nézett össze meglepetten Júlia és Benedek.
Kristóf nevetve magyarázta:
– Nem tudtátok? Réka igazi tengeri lány. Már a neve is passzol hozzá. A fővárosba a tengerpartról költözött fel, és ott van saját lakása.
– Akkor a szüleid ott élnek? – kérdezte Júlia.
– Igen, de nekem külön lakásom van – pontosított Réka. – A szüleim egy kis településen laknak, szinte a parton. Szezonban kiadják a ház egy részét nyaralóknak, olyankor alig látjuk egymást, mert rengeteget dolgoznak.
– Irigyellek – sóhajtott Júlia. – Én biztos nem cserélném el a tengerpartot erre a szürke városra.
– Ott kevés a lehetőség – válaszolta őszintén Réka. – Mindenki a nyári hónapokból él. Itt viszont egész évben van munka.
– Messze van a lakásod a víztől? – érdeklődött Benedek.
– Egyáltalán nem. Tíz perc séta, talán annyi sem. Átvágsz a parkon, aztán végigsétálsz a sétányon. Szép, rendezett környék.
– És mekkora a lakás? – kérdezősködött tovább Júlia.
Réka már sejtette, mire megy ki a dolog.
– Kétszobás. Ha szeretnétek, csatlakozhattok hozzánk – nézett Kristófra. – Ugye nem bánod?
– Hogy bánnám? – derült fel a fiú arca. – Minél többen, annál jobb!
Benedek még hezitált, de Júlia addig sorolta az érveit, míg végül nevetve beadta a derekát.
– Rendben, elmegyünk egy hétre. Ha már ilyen nagylelkű vagy, élünk a lehetőséggel.
Az este további része a tervezgetés jegyében telt, és mindannyian izgatottan búcsúztak.
A szabadságig hátralévő hetek gyorsan elszálltak. Megvették a vonatjegyeket, és egy napsütéses délelőtt Réka szülei már a pályaudvaron várták őket. Andrea előző nap alaposan kitakarított a lány lakásában, sőt ünnepi vacsorát is készített.
– Anya, ez túlzás! – ölelte meg Réka.
– Ugyan már! – kacsintott rá Andrea. – A vendéglátás nálunk hagyomány. Ráadásul most találkozom először a leendő vejjel. Nem árt jó benyomást keltenem, igaz, Kristóf?
– Ha Réka olyan, mint az édesanyja, az csak még inkább megerősít abban, hogy egyszer megkérjem a kezét – felelte mosolyogva.
Andrea és Gábor azonnal megkedvelték a fiút. Látták rajta a tiszteletet és a komolyságot. Mielőtt hazautaztak volna a faluba, Andrea félrehívta a lányát.
– Vigyázz rá! Ritka kincs az ilyen férfi.
Gábor pedig erős kézfogással búcsúzott Kristóftól, és meghívta őket magukhoz. Két nappal később el is látogattak hozzájuk; a csendes tengerparti település Kristófot is elvarázsolta.
Ebéd közben Andrea váratlanul megszólalt:
– Képzeld, Eszter hívott!
Réka felkapta a fejét.
– Tényleg? Mit akart?
– Mit gondolsz? Nyaralni jönne, lehetőleg ingyen – felelte Andrea. – Mintha nem tudná, hogy fél évre előre tele vagyunk foglalással. De nem is ez bánt a legjobban… Azt, ahogy annak idején veled bánt, nem tudom elfelejteni.
Kristóf kérdőn nézett Rékára.
– Erről még nem meséltél.
Andrea sóhajtott.
– Eszter a lányom unokatestvére. A fővárosban él a férjével, Leventével, saját lakásuk van. Amikor Réka felköltözött, megkértem Esztert, fogadja be egy időre. Eleinte igent mondott, aztán pár hét után egyszerűen kirakta. Rékának hostelről hostelre kellett költöznie.
– Anya, ez már a múlt – próbálta csitítani Réka.
– Igen, de mindent magad értél el – makacskodott Andrea. – És nem élősködtél rajtuk. Fizettünk, vásároltál, főztél is nekik.
Kristóf elmosolyodott.
– Akkor most végre megkóstolhatom a híres főztjét.
Késő este értek vissza a lakásba, és az éjszaka csak róluk szólt.
Másnap reggel, míg Kristóf még aludt, Réka felhívta Esztert.
– Most épp itthon vagyok a tengerparton – mondta. – Ha szeretnétek, gyertek le pár napra. Nálam elfértek, de két-három héten belül, mert utána visszautazom.
– Komolyan? – lelkesedett Eszter. – Ez fantasztikus! Köszönjük!
– Egy dolgot tisztázzunk – tette hozzá Réka higgadtan. – Nem vagyok egyedül, Kristóf is itt van. A párom.
– Ugyan, emiatt ne aggódj – nevetett Eszter. – Már rég nem féltékenykedem Leventére.
Néhány nap múlva Eszter és Levente ugyanazon a napon érkeztek, mint Benedek és Júlia. A lakás megtelt élettel. Réka bőséges vacsorával várta őket; az asztal roskadozott a házi ételektől.
– Ez elképesztő! – dicsérték kórusban. Kristóf büszkén ölelte át, tekintete mindenkinek azt üzente: szerencsés ember.
Réka azonban alig ült le. Eszébe jutott, amikor Márk egy étteremben gúnyosan megjegyezte, hogy ennyi étel után külön utánfutós taxit kellene hívni neki. A régi szégyenérzet egy pillanatra visszatért.
Kristóf észrevette.
– Gyere ide mellém – húzta maga mellé. – Eszel velem.
– Nem vagyok éhes – tiltakozott halkan.
– Akkor én sem eszem – felelte játékos komolysággal.
Réka szívéről kő esett le. Mennyire más ez az ember…
Sötétedés után mindannyian lesétáltak a partra. A víz meleg volt, az ég tele csillaggal; sokáig úsztak és nevettek a lágy hullámok között.
Másnap reggel Réka korán kelt, és hat személyre terített meg. Mire a többiek előkerültek, már gőzölgött a kávé és friss péksütemény illata lengte be a lakást.
A nap folyamán mindenki külön programot választott. Júlia és Benedek kirándulásra indultak, Eszter és Levente strandolni mentek – Kristóffal együtt. Réka otthon maradt, hogy elintézze a teendőit és elkészítse a vacsorát.
Nem telt bele sok idő, Kristóf visszatért.
– Baj van? – kérdezte Réka, amikor meglátta az arcát.
– Semmi komoly. Csak nélküled unalmas – vont vállat. – Mindenki pihen, mi meg mintha szolgálatban lennénk.
– De hát vacsorát ígértem – mutatott a konyha felé. – Éhesen jönnek majd haza.
– Rendelhetünk is – vetette fel. – Biztos van házhozszállítás.
– Hat főre? Az sokba kerülne. Már majdnem kész a borscs, a töltött szőlőlevél is. Csak a húspogácsát kell kisütnöm. Este csinálok friss salátát és főtt krumplit. Egy óra, és kész vagyok. Kérlek, ne haragudj.
Kristóf végül beadta a derekát. Valóban nem telt bele hatvan perc, Réka letette a fakanalat, levette a kötényt, és mosolyogva fordult a fiú felé, készen arra, hogy végre ő is élvezze a nyaralás minden percét.
Végül elindultak, és lesétáltak arra az eldugott, aprócska partszakaszra, ahová a nyaralók szinte sosem tették be a lábukat.
– Sokkal kellemesebb itt, mint a zsúfolt strandon – jegyezte meg Kristóf, miközben végignézett a nyugodt víztükrön. – Őszintén szólva sosem élveztem, amikor tömegben kell fürdeni. A rengeteg idegen ember, a folyamatos zsivaj… és a visító gyerekek teljesen kikészítenek.
Réka oldalra billentett fejjel fürkészte az arcát.
– Ezek szerint nem igazán rajongsz a gyerekekért?
– Nem igazán – felelte habozás nélkül. – Pontosabban a mások gyerekeiért nem. Valahogy mindig hangosak és neveletlenek. Legalábbis én még nem találkoztam kivétellel.
Réka elmosolyodott.
– És ha egyszer a sajátodról lesz szó?
Kristóf megrázta a fejét.
– Az egészen más. A saját gyerekeimet rendesen fogom nevelni. Nem hiszek a „mindent szabad” elvben. Attól még, hogy következetes leszek, szeretni fogom őket. Engem is szigorúan neveltek a szüleim, pedig egyetlen gyerek vagyok. Ez nem zárja ki a szeretetet.
Réka egy pillanatra elhallgatott, majd igyekezett közömbös hangon megkérdezni:
– Szeretnél egyáltalán gyerekeket?
– Hát persze! – vágta rá Kristóf, majd hirtelen körbenézett, és játékosan a karjába kapta Rékát. – Kezdjük el akár most, amíg senki sincs itt!
– Megőrültél? Tegyél le! – nevetett Réka, miközben próbált kiszabadulni.
– Komolyan veszem a családalapítást! – húzta be a vízbe.
– Bolond vagy! – kacagott fel Réka. – Pont ez hiányzott még!
Nevetve pancsoltak, majd kifeküdtek a napra, újra visszamentek a vízbe, és így telt az idő észrevétlenül egészen estig. Amikor a nap már lebukóban volt, Réka hirtelen felült.
– Mennünk kellene. Hamarosan mindenki hazaér, fáradtan és éhesen. Nem lenne túl kedves dolog, ha üres ház fogadná őket.
– Réka, mindannyian felnőttek – próbálta csillapítani Kristóf. – Ha megéheznek, vesznek valamit. Itt minden sarkon lehet ételt kapni.
– Tudom, de mégis furcsán venné ki magát, ha a vendégeink gyorsételen élnének, miközben nálunk laknak – felelte.
Ők értek haza elsőként. Réka lezuhanyozott, majd nekilátott a salátának, és feltette főni a krumplit. Ekkor tűnt fel neki, hogy a délelőtt elkészített borscs, a húspogácsa és a töltött szőlőlevél jócskán megcsappant.
– Ez meg hogy lehet? – hívta be Kristófot. – Te is látod?
A fazék félig üresen árválkodott, a merőkanál még benne állt, mintha senki sem törődött volna vele. A másik két ételből is alig maradt.
– Nem értem – tárta szét a karját Kristóf. – Adtál kulcsot valakinek?
– Igen, Eszternek. Volt egy pótkulcsom. Júlia és Benedek azt mondták, csak késő este jönnek. Eszter viszont közelebb kirándult, lehet, hogy előbb visszaért.
– Akkor meg is van a magyarázat – vont vállat Kristóf.
– De én két napra főztem – csóválta a fejét Réka. – Ennyi ételt ketten nem tudnak megenni.
Ekkor kattant a zár.
– Na, megérkeztek – jegyezte meg Kristóf.
Eszter vidáman lépett be a konyhába.
– Ó, ti már itthon? Mit készítesz? Salátát? Jaj, imádom! Csak olajat ne tegyél bele, inkább egy kis tejfölt. De miért néztek így?
– Ti ettetek a főtt ételekből? – kérdezte Réka.
– Persze. Olyan meleg volt a parton, teljesen kimerültünk. Hazajöttünk, és megláttuk a sok finomságot. Ellenállhatatlan volt. Egyébként minden nagyon ízlett.
– Egészségetekre – felelte Réka halkan. – Csak meglepett a mennyiség.
– Képzeld, összefutottunk Dóráékkal! – lelkesedett Eszter. – Dóra és Ákos, emlékszel? Ákos Leventével dolgozik. Micsoda véletlen, hogy itt találkozunk! Meghívtak volna minket egy étterembe, de elég drága volt, így inkább felhoztuk őket ebédelni. Tudtuk, hogy nem lesztek itthon. Ákos odavolt a töltött szőlőleveledért!
Réka arca megfeszült.
– Örülök, hogy ízlett nekik. De kérlek, legközelebb ne hívjatok ide senkit. Itt a nyáron így is rengetegen megfordulnak, nem szeretném, ha átjáróház lenne a lakásból.
Eszter ajka sértődötten megremegett.
– Nem idegenekről van szó. Nem gondoltam, hogy ez gond.
Szó nélkül távozott, és eltűnt a fürdőszobában, ahol Levente már zuhanyzott.
Kristóf csak a fejét csóválta.
– Most már értem, miért nem rajong érte az édesanyád. Remélem, nem marad sokáig.
– Én is kezdem bánni a meghívást – sóhajtott Réka. – Fogalmam sincs, mi ütött belém.
– Szerencse, hogy Júlia és Benedek más természet – mosolygott Kristóf, és átölelte.
A vacsora ezúttal feszültebb hangulatban telt. Kristóf csupán a friss salátából evett, a többi ételt érintetlenül hagyta, és Réka fülébe súgta, hogy nem kíván maradékot enni. Eszter és Levente duzzogtak, míg Benedek és Júlia mit sem sejtve jó étvággyal fogyasztották a kínált fogásokat, és élményeiket mesélték a kötélpályás kalandparkról.
Másnap Réka ismét korán kelt. Új salátát készített, padlizsántekercseket állított össze, és serpenyőben cukkinit sütött.
Az asztalnál azonban sorra jöttek a kifogások.
– A cukkinit sosem szerettem – húzta el a száját Benedek. – Maradok a teánál.
– Mondtam, hogy majonézes salátát ne csinálj – szólt Eszter. – Tele van zsírral.
– Nekem túl fokhagymás – tolta arrébb Júlia a villájával a padlizsánt. – Egész nap érezném.
– Van még csirke, de azt este sütném meg – válaszolta Réka türelmét vesztve.
– Én csak a mellét eszem, sütve, zöldséggel – tette hozzá Kristóf komolyan.
– Esetleg készíthetnénk házi derelyét – vetette fel Levente.
Réka szó nélkül felállt, és kiment. Kristóf utána ment, átölelte.
– Most szórakoztok velem? – kérdezte fáradtan.
– Ők nem – felelte nyugodtan. – Én viszont igen. Azt akartam, hogy lásd: nem tudsz mindenkinek megfelelni. Mindannyiunknak más az ízlése. Nem kötelességed mindenkit kiszolgálni.
Réka lehajtotta a fejét.
– És a csirkét tényleg megeszed bárhogy? – kérdezte halkan.
– Az utolsó falatig.
Réka visszament a konyhába, és határozott hangon közölte: a hátralévő napokban közösen állítják össze az étlapot, együtt vásárolnak, és felváltva főznek.
– Ha ez valakinek nem felel meg, most szóljon – tette hozzá Kristóf.
Nem érkezett ellenvetés. A következő napok végre nyugodtabban teltek, és Réka is átadhatta magát a pihenésnek.
Amikor a vendégek hazautaztak, kettesben maradtak. Kristóf megcsókolta.
– Egy egész hetünk maradt csak kettőnké. De előtte látogassuk meg a szüleidet. Szeretném hivatalosan is megkérni a kezed.
– Menjünk – mosolygott Réka. – Anyával úgyis beszélnem kell Eszterről.
– Lehet, hogy más fogja lekötni a figyelmét – kacsintott Kristóf.
Andrea és Gábor örömmel fogadták őket. Kristóf két csokorral érkezett: az egyiket Rékának adta, a másikat Andreának.
– Gyertek be, minden készen van! – invitálta őket Andrea. – Gábor, kész a grill?
Miután mindenki helyet foglalt, Kristóf komolyan Réka szülei elé állt, megkérte lányuk kezét, majd letérdelt, és elővett egy aranygyűrűt.
– Ez csodálatos! – hatódott meg Andrea. – Tudtam, hogy jól választottál, Réka. Nos?
– Igen – suttogta Réka, majd nevetve a nyakába ugrott. – Ezerszer is igen!
A következő év júniusában, a tengerparton tartották az esküvőt. A család közösen szervezte a szertartást, amely minden vendéget lenyűgözött. Kristóf ugyan magára vállalta volna a költségeket, de a szülők nem engedték.
– A mi örömünk is – mondták egyszerre.
Később Kristóf megkérdezte:
– Mit szólnál, ha nem mennénk vissza a fővárosba? Itt maradhatnánk, és együtt vezetnénk a vállalkozást. Sok vendégünk lenne.
Réka nevetve bólintott.
– Benne vagyok. De csak akkor, ha nem én főzök mindenkire egyedül.
És ezzel egy új fejezet kezdődött az életükben.
