Balázs kitárta az ajtót. A lépcsőház félhomályában Eszter állt – elhagyatottnak, megtörtnek tűnt. És mégis idegennek. Ezt az érzést az első pillanatban felismerte.
Különös fintora a sorsnak: erre a találkozásra csaknem két esztendeje várt. Éjszakánként újra és újra lejátszódott benne a jelenet: fordul a kulcs a zárban, és a küszöbön ott áll a nő, akit mindennél jobban szeretett, akire a leginkább vágyott.
Számtalanszor elképzelte, mit mond majd neki, és ő hogyan felel. Fejben megírta Eszter mentegetőzését, a magyarázatokat, amelyek talán enyhíthetnék a történteket. Türelmetlenül várta, miközben képtelen volt felfogni, hogyan tehette ezt velük.
Eszter egyik napról a másikra elhagyta Balázst. És vele együtt az ötéves Lillát is.
Egyetlen telefonhívás volt az egész. Közölte, hogy nem tér haza.
– Ne keress, Balázs, és ne aggódj fölöslegesen – mondta akkor. – Nem tűntem el, és nem esett bajom. Egyszerűen máshol kell lennem, egy másik ember mellett. Ez létkérdés mindkettőnknek. A kislányt sajnálom, hiányozni fogok neki. Talán rosszkor született… Nyugtasd meg, te tudod, hogyan kell. Találj ki valamit rólam. És bocsáss meg, ha képes vagy rá.
Balázs először azt hitte, ízléstelen tréfa az egész. Mintha egy rossz film jelenete csöppent volna az életébe. Biztos volt benne, hogy Eszter csak meggondolatlanul beszélt, és hamarosan hazajön.
Majd véget ér a műszak a kórházban, belép az ajtón, panaszkodik a kimerítő éjszakára, a kezelhetetlen betegekre, akik nem fogadják meg az orvosi utasításokat. Gyors reggeli után puszit ad neki és Lillának, ásítva lefekszik aludni, és még odaszúrja, hogy Balázs már megint rosszul öltöztette fel a gyereket az óvodába.
Azt sem tudta, kihez ment el. Nem volt kitől kérdeznie. De még ha megtudta volna is, miben segített volna az rajta vagy az anyját kétségbeesetten hiányoló Lillán?
Egy nap azonban betoppant hozzájuk Eszter barátnője, Júlia. Ő is orvosként dolgozott, csak másik osztályon. Volt benne valami különös, és őszinte együttérzéssel fordult Balázs és a kislány felé – Lillának pedig annyi játékot hozott, hogy alig fértek el a nappaliban, és ezzel egy új fejezet kezdetét jelezte az életükben.
Júlia nem kertelt sokáig. Miután leültek a konyhában, és megbizonyosodtak róla, hogy Lilla már mélyen alszik, komoly arccal Balázsra nézett.
– Nem fogok mellébeszélni – kezdte halkan. – Tudnod kell, milyen emberré vált Eszter. És azt is, hogy hiába vársz rá.
– Ő nem az „exem” – felelte Balázs fáradtan. – Papíron még mindig a feleségem.
A konyhát tompa fény világította be, az asztalon ott állt a fanyar vörösbor, amit Júlia hozott. A nő harmincéves volt már, egyedül élt, és láthatóan vágyott rá, hogy valahol végre fontosnak érezze magát. Talán reménykedett is valamiben.
– Amikor utoljára bent volt a kórházban, hogy beadja a felmondását, azt mondta, el fog válni – folytatta Júlia. – Szerinte ez csak idő kérdése.
– Ezt így kijelentette? – Balázs egy hajtásra kiitta a poharát.
– Pontosan így. Azonnal beleszeretett abba a férfiba. Súlyos balesetes volt. Márk hetekig feküdt az intenzíven, és senki sem sok esélyt adott neki. Az autóbaleset után az élete szó szerint hajszálon függött. Napokig lebegett élet és halál között. Eszter pedig ott ült mellette, beszélt hozzá, könyörgött neki, hogy maradjon. És végül javulni kezdett. Az osztályon mindenki csodáról suttogott.
– Ki ez a Márk? Honnan került ide? – Balázs újratöltött magának, miközben Júlia pohara szinte érintetlen maradt.
– Messziről jött, az ország keleti részéből. Csak átutazóban volt nálunk, amikor megtörtént a baleset.
– És Eszter vele ment el?
– Igen. Azt mondta, nélküle nem tudna élni. Így nevezte: szerelem. Csak azt nem értem, hogyan hagyhatta itt a saját gyerekét. Miért nem vitte magával?
– Nem engedtem volna – felelte Balázs keményen. – Ott kinek kellett volna Lilla? Egy anya mellett, aki elveszítette a józan eszét, vagy egy idegen férfi árnyékában?
Júlia bólintott, majd tétován felállt.
– Akkor én most megyek… – mondta, és a hangjában ott bujkált a remény, hogy marasztalják.
– Rendben. Szia.
Nem marasztalta.
Nem sokkal később hivatalosan is kimondták a válást. Balázs egyedül maradt a kislányával. Eszter nem telefonált, még csak azért sem, hogy megkérdezze, hogy van Lilla.
Balázst egyre gyakrabban gyötörte a kérdés: vajon soha nem is szerette igazán a lányát? Vagy egy mindent elsöprő, vak szenvedély egyszerűen kitörölt belőle minden mást, ami addig fontos volt számára?
Balázst sokszor marcangolta a gondolat: vajon korábban is voltak jelek, amelyeket nem vett észre? És ő maga mit jelentett Eszter életében? Tényleg szerette valaha, vagy csupán összetévesztette a fellángolást a mély érzelmekkel? Ezek a kérdések újra és újra visszatértek hozzá, és mindannyiszor ugyanabba a sötét zsákutcába vezették. Ami történt, számára nem egyszerű szakítás volt, hanem valódi összeomlás.
Közben teltek a hónapok, és Lilla betöltötte a hatodik évét. Balázs elhatározta, hogy igazi ünnepséget szervez neki. Meghívta a nagyszülőket, a testvérét a családjával együtt. A lakást színes lufik és vidám girlandok díszítették, az asztal roskadozott a finomságoktól. A hangulat derűs volt, mégis mindenki észrevette, hogy a kislány tekintete időről időre az ajtóra siklik. Az anyját várta.
Aztán egyszer csak megszólalt a csengő.
– Anya! – kiáltotta Lilla, és már futott is a bejárathoz.
Az öröme azonban egy pillanat alatt szertefoszlott, amikor az ajtóban nem Esztert, hanem Júliát pillantotta meg, kezében egy hatalmas plüssmackóval.
– Boldog születésnapot, drágám! – nyújtotta át mosolyogva az ajándékot.
Lilla könnyeivel küszködve kérdezte:
– Anyától van? Ő küldte?
Júlia egy rövid pillanatra Balázsra nézett, majd bólintott.
– Igen, tőle érkezett.
– És ő jön is? Ugye hamarosan itt lesz?
– Talán… nem tudom biztosan – felelte halkan.
A kislány arca eltorzult.
– Nem fog eljönni! Soha nem jön! Elhagyott engem! Akkor én sem szeretem többé! Ha neki nincs szüksége rám, nekem sincs rá!
Zokogása betöltötte a szobát, és a jelenlévők közül többen is letörölték a szemük sarkában gyűlő könnyeket.
Néhány hónappal később Balázs és Júlia már egy fedél alatt éltek. A nő türelemmel és szeretettel fordult Lilla felé. Együtt sütöttek kalácsot, babaruhákat varrtak, s még egy cicát is befogadtak, akit közösen dédelgettek. Közben a kislány elkezdte az iskolai előkészítőt, így esténként komolyan vett „tanulások” zajlottak a konyhaasztalnál.
Egy este Júlia huncut mosollyal fordult Balázshoz.
– Nem gondolod, hogy ideje lenne hivatalossá tenni a kapcsolatunkat?
– Szerinted szükség van rá? – kérdezett vissza a férfi. – Nem elég az, ami most van?
– Nem, Balázs – felelte csendesen, de határozottan. – Már nem élhetünk csak úgy… van valami, amiről beszélnünk kell.
– Lillának hamarosan kistestvére születik – sütötte le a szemét Júlia. – Mi pedig papíron még mindig idegenek vagyunk egymásnak. Ez így nincs rendjén.
Balázs arca egy pillanat alatt felragyogott.
– Júlia… ugye ezt komolyan mondod?
– Igen. Teljesen komolyan.
Nem halogatták tovább: a következő szombaton bementek az anyakönyvi hivatalba, és beadták a házassági kérelmet.
Most pedig, azon az éjszakán, amikor a lakásban két legdrágább kincse – Júlia és Lilla – békésen aludt, a lépcsőház félhomályában egy megtört, sápadt alak állt előtte. Eszter volt az.
– Megjöttem… Szia, Balázs.
– Szia. Miért ilyenkor? – kérdezte hűvösen.
– Így érkezett a vonat. Későn.
– Egyedül jöttél? Hol van a nagy szerelem, Márk? – A hangjában keserű él csengett.
Eszter lesütötte a szemét.
– Márk meghalt. A sérülései túl súlyosak voltak. Végig mellette maradtam… küzdött, ameddig tudott. De nem élte túl.
Balázs egy pillanatra elhallgatott.
– Részvétem.
– Ezért jöttem vissza hozzátok – mondta halkan.
– Elkéstél. Itt már senki sem vár.
– Senki? Még Lilla sem?
– Ő sem. Nem lehet két évre hátat fordítani a családodnak pusztán önzésből, aztán visszatérni, mintha mi sem történt volna. Az élet nem így működik, Eszter.
Ekkor lépések hallatszottak a lakás felől.
– Ki az, Balázs? – kérdezte álmosan Júlia, miközben mellé lépett.
– Júlia? – Eszter döbbenten nézett rá, majd a gömbölyödő hasára siklott a tekintete. Arcán fájdalmas felismerés villant. – Értem már…
Megfordult, és a bőröndje fogantyújáért nyúlt.
– Hová mész most? – szólt utána Balázs. – Ha akarod, maradhatsz éjszakára. Bár nem tudom, Lilla hogyan fogadna. Épp csak most kezdte megszokni, hogy nélküled él.
Eszter megrázta a fejét.
– Nem. Nincs értelme. Majd egyszer találkozom a lányommal… ha nagyobb lesz. Talán akkor megért. Nektek pedig… kívánok boldogságot. Őszintén. Isten veletek.
Azzal elindult lefelé a lépcsőn, és a ház újra csendbe burkolózott.
