— Jöjjön csak beljebb, Nóra Ilona, ne toporogjon az ajtóban! – szólt rá kedvesen Réka az egykori anyósára, aki még mindig bizonytalanul állt a rendelő küszöbén.
— Nahát… a Medvegyeva doktornő te lennél? – hunyorgott az idős asszony, miközben alaposabban szemügyre vette a névtáblát.
— Igen, én vagyok – felelte mosolyogva Réka.
— Visszavetted a lánykori nevedet? – kérdezte Nóra Ilona, miközben belépett, és gondosan becsukta maga mögött az ajtót.
— Nem erről van szó – intett a székre Réka. – Újra férjhez mentem.
— Férjhez? Hogyhogy? Hiszen ti még csak nemrég…
— Már négy éve elváltunk Márktól.
— Te jó ég, tényleg! Négy év… – csóválta a fejét az asszony. – Szinte elszállt az idő.
— Mielőtt belevágunk, szeretném mondani: ha kellemetlen önnek, hogy én vizsgálom, nyugodtan átirányítom másik orvoshoz.
— Ugyan már, kislányom! Benned megbízom! Mindig is kedveltelek. Nem úgy, mint az a fiam, aki maga sem tudja, mit akar az élettől!
Réka félrenézett, és alig észrevehetően elmosolyodott.
„Kedvelt? Az nem kifejezés… – futott át az agyán. – Úgy ‘kedvelt’, hogy éveken át sírva aludtam el.”
— Milyen panaszokkal érkezett? – váltott vissza hivatásos hangnemre.
— Hoztam minden leletemet – tette le az asztalra a vaskos dossziét Nóra Ilona. – Amióta nyugdíjba mentem, mintha darabokra hullanék. Vérnyomás, ízületek, álmatlan éjszakák… egy év alatt összegyűlt minden bajom.
Réka figyelmesen lapozni kezdte az iratokat, az asszony pedig válaszra sem várva folytatta.
— Tudod, amióta elváltatok, Márk teljesen kifordult magából. Hetekig haza sem jött. Csoda, hogy az állását megtartotta. Mindig sajnáltam, hogy különváltatok.
Melletted bezzeg példás férj volt: nem ivott, nem csapodott el, kétszer is előléptették! Meg vagyok győződve, hogy ez mind neked köszönhető.
Réka jelentőségteljes pillantást vetett rá, de hallgatott. Pedig lett volna mit mondania.
Hat évet éltek együtt Márkkal, és ezalatt az idő alatt Nóra Ilonától egyetlen elismerő szót sem kapott.
— Orvosnak menni a kórházba? Ez jutott az eszedbe? – förmedt rá annak idején az anyósa. – Rendes asszony rendelőintézetben dolgozik, nem ilyen fertőfészekben! Ott legalább tisztességes emberek fordulnak meg, és kevesebb a ragály!
A kórházba meg ki tudja, milyen népség kerül! Összeszedsz valamit, hazahozod, aztán mind elkapjuk!
— Nóra Ilona, magának ehhez mi köze? – csattant fel akkor Réka. – Maga külön házban él, mi pedig Márkkal az én lakásomban!
— Azt akarod mondani, hogy még a fiamhoz sem látogathatok el? Még ellene is fordítod az anyját? Rongyos doktornő!
— Fogalma sincs, milyen butaságokat beszél! Minden egészségügyi intézményben szigorú higiéniai szabályok vannak!
— Ha az én Márkom elkap valamit, esküszöm, tönkreteszlek!
Most, hogy dicsérő szavakat hallott, Réka furcsa kettősséget érzett. Jólesett ugyan, de egyetlen mondatát sem hitte el. Csak néhány perccel később döbbent rá, miért ömlik belőle hirtelen ez a sok kedvesség, és sejtette, hogy az igazi mondanivaló még csak ezután következik.
Néhány pillanat múltán Réka számára világossá vált, miért árad hirtelen ennyi elismerés Nóra Ilona szavaiból.
– Tudja, a Márkom is megnősült ám! – csapta össze a kezét a nő. – És kit hozott a házhoz? Egy kész csodabogarat, bocsásson meg az ég! Olyat még életemben nem láttam. Dolgozni esze ágában sincs, a házimunkához hozzá nem nyúl. A szemembe mondta, hogy csak azt várja, mikor kerülök a föld alá, hogy aztán boldogan élhessen a fiammal!
Réka felemelte a tekintetét a kartonjairól.
– Mikor házasodtak össze? – kérdezte tárgyilagosan.
– Két hónapja sincs – legyintett Nóra Ilona. – Lakodalom se volt rendesen, csak aláírtak az anyakönyvvezetőnél, aztán kész!
A panaszzuhatag megállíthatatlannak bizonyult.
– Már az első napon kijelentette, hogy ő bizony nem fogja a hátán vinni a háztartást! Nem is érdekli az egész! És még rábeszéli a fiamat, hogy béreljenek külön lakást!
– Talán nem is rossz gondolat, ha a fiatalok külön élnek – jegyezte meg Réka, miközben kitöltötte a beutalókat. – Úgy könnyebb önálló életet kezdeni.
– Könnyebb? – horkant fel az asszony. – Annak a lánynak semmije sincs! Egyetlen batyuval érkezett, és még ő fintorog. Ezt nem eszi, azt nem issza, a matrac nem elég kényelmes, a párna nem megfelelő, neki hipoallergén kell!
Réka összerendezte a papírokat.
– Nóra Ilona, alig két hónapja élnek együtt. Idő kell, míg összecsiszolódnak. Önnek is érdemes esélyt adni neki. Emlékszik, eleinte engem sem kedvelt különösebben, most mégis dicsér, amitől zavarba kellene jönnöm.
Valójában Réka cseppet sem jött zavarba. Inkább hideg kíváncsisággal figyelte, ahogy egykori anyósa valódi természete minden leplezettség nélkül megmutatkozik. Az egyetlen megnyugtató tényező az volt, hogy ez a kapcsolat már a múlté.
– Ugyan, mit lehet azon megszokni? – legyintett Nóra Ilona, ügyet sem vetve a finom célzásra. – Se esze, se tartása, csak az igényei határtalanok!
Hangja sértetté vált.
– Márk kétszer is kért tőlem pénzt a nyugdíjamból, hogy romantikus estét rendezzen neki! Nem kértem vissza, mégiscsak a fiam… de rosszul esik.
– Ha őt választotta, biztosan talált benne valamit – felelte Réka nyugodtan. – Tőlem is elszökdösött másokhoz, ráadásul még dicsekedett is vele. Egyetlen szerencsém, hogy békében váltunk el.
– Talán nem kellett volna – csóválta a fejét Nóra Ilona. – Ha néha keményebben rászólsz, vagy egy sodrófával észhez téríted, talán együtt maradtatok volna.
– Kétlem – válaszolta halkan Réka, és átnyújtotta a papírokat. – Olyat tett, amit nem lehet csak úgy elfelejteni.
Az asszony sóhajtott, de nem vitatkozott tovább.
– Tehát – zárta le a beszélgetést Réka határozottan –, elvégzi a vizsgálatokat, aztán jelentkezik kontrollra. Megnézzük, hogyan javíthatunk az állapotán. Addig pedig próbáljon kevesebbet idegeskedni.
– Ezzel a menyasszonnyal hamarabb kerülök sírba, mint hogy meggyógyuljak – morogta Nóra Ilona, miközben összeszedte a beutalókat. – Bezzeg te! Saját orvos a családban!
Nehézkesen feltápászkodott, és komótosan elhagyta a rendelőt.
– Következő! – szólt ki Réka, majd észrevette az asztalon felejtett kórlapot.
Bosszúsan felkapta a dossziét, és kisietett a folyosóra.
– A következő páciens fáradjon be, mindjárt jövök! – kiáltotta hátra.
Az idős asszonyt csak a parkolóban érte utol. Márk éppen segített az édesanyjának beszállni a hátsó ülésre.
– Márk! – kiáltotta Réka, miközben odasietett hozzájuk.
– Márk! – szólt Réka lihegve, ahogy odaért hozzájuk. – Édesanyád itt felejtette a kórlapját!
– Nahát, szia! – fordult felé a férfi széles mosollyal. – Akkor te lettél az új kezelőorvosa?
– Igen – bólintott Réka, és átnyújtotta a mappát.
A válásuk évekkel korábban csendben, kiabálás és jelenetek nélkül zajlott le. Talán éppen ezért tudtak most is civilizáltan beszélni egymással, bár egyikük sem érezte igazán, hogy szüksége volna a másik társaságára.
– Meg kell hagyni, alig változtál – jegyezte meg Márk, miközben átvette a papírokat. – Az idő mintha elkerült volna.
– Te sem panaszkodhatsz – mosolyodott el Réka. – És látom, a bókjaid sem koptak meg.
– Az efféle kedves szavakat most már másnak tartogatom – húzta ki magát kissé fennhéjázva.
– Hallottam, hogy újranősültél – mondta Réka higgadtan. – Anyukád említette. Bár úgy vettem ki a szavaiból, nem teljesen elégedett a választásoddal.
– Neki te sem voltál soha az esete – vont vállat Márk. – Mégis lehúztunk együtt pár évet.
– Aztán külön utakon folytattuk – tette hozzá a nő nyugodtan.
– Az más – legyintett a férfi. – A mostani feleségem gyönyörű és remek természetű. Eszem ágában sincs elválni tőle. – A szája sarkában gúnyos félmosoly jelent meg. – És félrelépni sem fogok. Minden téren elégedett vagyok mellette.
Mintha bizonyítani akarná az állítását, előkapta a telefonját, és görgetni kezdte a képeket.
– Nézd, itt az esküvőn vagyunk Dórával. Ez a parkban készült, ez pedig a tengerparton. Ugye, milyen csodás nő?
Réka udvariasan rápillantott a fotókra. A megjegyzések csíptek, de nem a sértettség volt az, ami igazán nyugtalanította. A fiatal nő arca ismerősnek tűnt. Tudta, hogy már látta valahol, csak nem jutott eszébe, hol.
– Mennem kell, várnak a betegeim – zárta le hirtelen a beszélgetést, majd sarkon fordult, és visszasietett a rendelőbe.
– Meddig akarsz még taxisofőrt játszani mellette? – fogadta Dóra szemrehányó hangon a férjét, amikor hazaért. – Hívhatna inkább fuvarszolgálatot!
– Kicsim, anyának nehéz beszállni az autóba, és kiszállni is. A taxisok meg nem kapkodnak, hogy segítsenek – válaszolta Márk fáradtan.
– Ha rádobna plusz kétszáz forintot, hidd el, ölben vinnék! – legyintett a nő. – Még meg is hajolnának előtte.
– Ő az anyám – mosolyodott el halványan a férfi. – Természetes, hogy segítek neki.
– Az, hogy egyik orvostól a másikig hurcolod, csak ront az állapotán – Dóra leült az ölébe, és hízelgően átkarolta a nyakát. – Szakértői felügyeletre lenne szüksége, folyamatos ellátásra. Te magad mondod, mennyire legyengült.
– Nem húszéves már, az igaz – sóhajtott Márk, és közelebb hajolt, hogy megcsókolja, de a nő elhúzódott.
– Pontosan erről beszélek – folytatta komolyan. – Amikor az apám már nem tudta ellátni magát, kerestem neki egy jó idősek otthonát. Jól érzi ott magát, én pedig rendszeresen látogatom.
– Azt javaslod, adjam be anyámat egy intézetbe? – kérdezte hitetlenkedve.
– Nem lesz fiatalabb – felelte Dóra türelmes, de határozott hangon. – Én pedig nem fogok pelenkázni és takarítani utána, bocsáss meg. Ha ápolót fogadunk, az rengeteg pénz. Gondolj bele.
– Talán el lehetne küldeni egy hosszabb kezelésre, aztán visszaköltözne a házába – próbált észszerű maradni Márk, bár érezte, hogy egyre nehezebb tisztán gondolkodnia.
– Drágám, az öregséget nem lehet meggyógyítani – rázta meg a fejét Dóra. – Ha fel is erősítik valamennyire, azt a régi házat akkor sem tudja majd rendben tartani. És mi amúgy is külön szeretnénk költözni innen…
– …külön akarunk élni. Ha itt marad minden a régiben, a ház tönkremegy a fejünkre.
– Tönkremegy… – ismételte Márk szinte gépiesen, mintha csak visszhangozná Dóra szavait, de közben már alig fogta fel, mit is mond.
– Figyelj – folytatta a nő határozottan. – Beíratjuk anyádat egy bentlakásos intézménybe, ahol rendesen ellátják. A házat pedig még azelőtt eladjuk, hogy teljesen lepusztulna. A pénzből veszünk egy lakást a városban. Ha pedig jobban lesz, magunkhoz vesszük. Ez így mindenkinek jó.
Az elektronikus kórlapok bevezetése rengeteg adminisztrációtól kímélte meg a rendelőt, és egy váratlan felismeréshez is hozzásegítette Rékát.
– Hát persze! – csapott a homlokára. – Hiszen ő járt nálunk kezelésen!
A rendszerben gyorsan megtalálta a bejegyzést. Valamilyen nemi úton terjedő fertőzés szerepelt a diagnózisnál, szakszerű latin elnevezéssel. Márk korábban azt mondta, a feleségét Dórának hívják, az adatlap azonban egy másik nevet mutatott: Erzsébet. Ez azért furcsa…
Réka elgondolkodott. Álnevet ilyen betegségnél nem ritkán használnak, ebben semmi meglepő nem volt. De a személyi igazolvány száma, a lakcímkártya adatai… Ráadásul mindössze fél évvel korábban járt náluk.
Felvette a telefont, és tárcsázta a testvérét.
– Gergő, szolgálatban vagy, vagy épp otthon lustálkodsz? – kérdezte csipkelődve.
– A közrend őre sosem pihen – felelte nevetve a férfi. – Mondjad, miben segíthetek?
– Rá tudnál nézni valakire az adatbázisban? A páciens útlevele egy névre szól, a biztosítása egy másikra. Nem stimmel a történet, és ő sem hajlandó tisztán beszélni.
– Küldd az adatokat! – válaszolta Gergő. – A nővérem nyugalmáért bármit.
– Mondtam én, hogy nem való hozzád! Figyelmeztettelek, hogy számító nőszemély! És most már bizonyítékom is van!
Nóra Ilona taxival érkezett haza az orvosi kontrollról. Márk nem volt hajlandó érte menni, otthon várta. Az asszony azonban nem egyedül lépett be.
– Hálás vagyok Rékának, hogy felnyitotta a szemem – csattant fel, majd egy iratköteget vágott a fia mellkasának. – Olvasd el, ha még nem felejtettél el betűzni a drága feleséged kedvéért!
A hangoskodás felhallatszott az emeletre. Dóra egy pillanatra megdermedt, aztán úgy döntött, nem bocsátkozik szócsatába. Kitárta az ablakot, kimászott a tornác tetejére, onnan próbált leereszkedni a tartóoszlop mentén – csakhogy odalent már várták.
Nóra Ilona ugyanis rendőri kísérettel tért vissza. A járőrök élén Réka bátyja állt. Gyorsan elfogták a menekülni próbáló nőt, bilincs kattant a csuklóján, majd betessékelték a rendőrautóba.
– Úristen… – hebegte Márk. – Ezek szerint bűnöző?
– Nem is akármilyen – vágta rá az anyja. – Sorozatos csaló! Hamis papírokkal ment férjhez olyan hiszékeny emberekhez, mint te, aztán kiforgatta őket mindenükből. Mondd csak, mit írattál már a nevére?
– Semmit… még nem – suttogta Márk lesütött szemmel. – Holnap akartunk közjegyzőhöz menni, hogy az autót átírasam rá.
Réka a második vizsgálat alkalmával adta át az összegyűjtött dokumentumokat volt anyósának. Ezzel lezártnak tekintette az ügyet. Számára Nóra Ilona innentől csupán egy páciens maradt a sok közül.
Egy gondolat azonban még átfutott az agyán: Dóra – vagy bárhogy is hívták valójában – körül minden gyanú beigazolódott.
Úgy tűnik, néha még az anyósnak is igaza lehet.
