– Szia! Épp most lett kész a vacsora. Szedjek neked? – szólt ki Lilla a nappaliból a férjének.
– Mire átküzdöm magam ezen a szemétdombon, addigra kihűl az egész – vetette oda nyersen Márk. – Ebben a lakásban soha nincs rend! – tette hozzá ingerülten.
– Minden héten kitakarítok – próbálta menteni a helyzetet Lilla. – A két szabadnapomból az egyiket teljes egészében takarításra szánom.
– Gyerekkoromban anyám ilyesmit nem engedett volna meg magának apámmal szemben! – vágott vissza Márk kihívó hangon.
– A te édesanyád egyetlen napot sem dolgozott – felelte Lilla. – Persze hogy jutott ideje naponta ragyogó rendet tartani. Én viszont ugyanúgy dolgozom, mint te. Ha hétvégén besegítenél, sokkal gyorsabban végeznénk. Én is elfáradok, és nekem is jár a pihenés.
– Ugyan már, amit te csinálsz, az aligha nevezhető munkának! – legyintett Márk. – Egész nap műszempillát ragasztasz meg szemöldököt festesz mindenféle ostoba nőnek. Fogalmad sincs, milyen érzés egy ilyen disznóólban élni!
– Nem is tudom, erre mit mondhatnék… – sóhajtott fel Lilla szomorúan.
– Sejtettem! – mosolyodott el diadalmasan a férfi. – Neked a család sosem volt fontos, csak mondd ki végre!
– Te nem vagy hajlandó segíteni, mégis azt állítod, hogy alkalmatlan vagyok a házasságra? – emelte fel a szemöldökét hitetlenkedve Lilla.
– Pontosan erről van szó – vigyorgott Márk. – Na, mit főztél végül? – váltott hirtelen témát.
Amíg Lilla megterített, a férje árgus szemekkel figyelte minden mozdulatát.
– Most meg mit nézel? – kérdezte a nő, amikor észrevette a fürkésző tekintetet.
– Semmit. Csak szemlélem, milyen rendetlen feleségem van – felelte gúnyosan. – Ha a szüleimmel laknánk, anyám pillanatok alatt megtanítaná neked, hogyan kell tisztelni a férjedet. Mondtam is, hogy költözzünk hozzájuk, de te ragaszkodtál a külön élethez. Tessék, itt az eredménye. Még egy sima krumplipürét sem tudsz csomómentesen elkészíteni – szúrta oda.
– Mi ütött beléd ma? Egyszerűen nem értem! – fakadt ki végül Lilla.
– Ha végre normálisan viselkednél, nekem is jobb kedvem lenne – folytatta a csipkelődést Márk.
– Az én viselkedésemmel nincs gond – támaszkodott a nő az asztalra. – Viszont azzal, ahogyan te bánsz velem, annál inkább. Kár, hogy nincs még egy szobánk, ahová átköltözhetnék éjszakára.
– Ó, ezt könnyedén megoldom! – pattant fel hirtelen Márk, és az ajtó felé indult.
– Hová mész? – nézett utána döbbenten Lilla.
– Ma az anyámnál alszom. Ha majd úgy érzed, képes vagy példás háziasszonyként és feleségként viselkedni, hívj fel, és visszajövök ellenőrizni – felelte gúnyosan, majd kiviharzott a lakásból, hangosan becsapva maga mögött az ajtót.
Az ajtó csattanása után Lilla még hosszú ideig mozdulatlanul állt a szoba közepén. Végül visszaült az asztalhoz, de az ételhez már hozzá sem tudott nyúlni. Egy falat sem ment le a torkán. Képtelen volt felfogni, mi történt a férjével. Valaha éppen azért szerette benne, mert tele volt tervekkel, kíváncsisággal, élettel – most pedig úgy beszélt vele, mintha csupán egy bejárónő lenne a saját otthonában.
Márk harmadik éjszakája nem jött haza. Lilla nyugtalanul járkált fel-alá a lakásban, mégsem szánta rá magát, hogy felhívja. A férfi szavai túlságosan mélyen megsebezték, és a büszkesége nem engedte, hogy ő tegye meg az első lépést.
Szombat reggel volt. Lilla a megszokott ritmusban kezdte a napot: reggelizett, rendbe szedte magát, majd elővette a szennyeskosarat, amely egész héten gyűlt. Amikor végzett a ruhák szétválogatásával, előkészítette a porszívót is. Éppen hozzáfogott volna a takarításhoz, amikor megszólalt a csengő.
Az első gondolata az volt, hogy talán Márk áll az ajtó előtt, és mégis hazajött. Amikor azonban kinyitotta, teljesen más látvány fogadta: Emese, az anyósa állt a küszöbön.
– Szervusz, kedvesem! – lépett be határozottan, miközben már a kabátját gombolta ki.
– Jó napot… – hebegte Lilla meglepetten. – Minek köszönhetem a látogatást?
– A fiam szerint teljesen kicsúszott a kezedből a háztartás – felelte Emese, és már be is vonult a nappaliba. – Úgy láttam jónak, ha megtanítalak, hogyan kell rendesen dolgozni.
Köszönés, magyarázat nélkül sorolni kezdte a teendőket: a sarokpolcot le kell pakolni és alaposan lemosni, a cipősszekrényt rendbe tenni, minden lábbelit megtisztítani, az emeleti tárolót átválogatni, a tűzhelyet és a hűtőt kívül-belül kifényesíteni…
Lilla némán követte a lakásban, próbálta összerakni, mi zajlik körülötte. Amikor Emese végre megállt a szoba közepén, parancsoló hangon szólt:
– Na, mire vársz? Láss neki! És főzz nekem egy kávét. Tejszínnel kérem, két cukorral.
– Elnézést? – Lilla csak ekkor tért magához.
– Azt mondtam, készíts kávét – ismételte türelmetlenül az anyós.
– Rendben, jöjjön a konyhába – felelte Lilla higgadtan.
Két csészét vett elő, ám Emese azonnal rátette a kezét az egyikre.
– Ó, nem. Te takarítani fogsz. Én pedig itt ülök, megiszom a kávémat, és figyelem, hogyan dolgozol.
– Mármint felügyelőként? Mint egy börtönőr? – kérdezett vissza Lilla egyenesen.
– Hogy merészelsz ilyen emberekhez hasonlítani? – háborodott fel Emese.
– Akkor igya meg a kávéját, és utána menjen haza. A rendrakást megoldom egyedül is, nincs szükségem ellenőrzésre – vágott vissza Lilla.
– Olyan „jól” oldottad meg eddig is, hogy a férjed inkább visszaköltözött hozzám – jegyezte meg gúnyosan az anyósa.
– Ez az ő döntése – válaszolta Lilla nyugodtan. – Ha valóban tisztázni akarta volna a problémáinkat, felnőtt emberhez méltó módon tette volna meg, nem pedig úgy, hogy maga mögé bújva küld ide, hogy rendre utasítson engem.
– Nézze, elnézést, de mára még programjaim vannak. Feltart – tette hozzá Lilla hűvösen, jelezve, hogy számára ezzel lezárult a beszélgetés.
– Micsoda arcátlanság! – szisszent fel Emese, ajkát sértődötten összeszorítva.
Amint az anyósa végre távozott, Lillából kiszállt minden késztetés a takarításra. A lakás csendje most inkább fojtogatónak tűnt, mint megnyugtatónak, ezért úgy döntött, nem hagyja, hogy a délelőtti jelenet rátelepedjen a napjára. Felhívta Rékát, és megbeszéltek egy találkozót a kedvenc kávézójukban, hátha a barátnője társasága kizökkenti ebből a kellemetlen állapotból.
– Ezt nem hiszem el… – mondta Réka hitetlenkedve, miután végighallgatta a történetet. – És te ezt szó nélkül tűrted?
– Fogalmam sincs, miért nem reagáltam keményebben – vallotta be Lilla. – Talán annyira váratlanul ért, hogy hirtelen megszólalni sem tudtam.
– Szerintem beszélned kellene Márkkal. Legalább mondja el, mi jár a fejében – javasolta Réka. – Az biztos, hogy ez így nem túl férfias viselkedés.
Lilla csak bólintott, és a teáscsészéje peremét nézte, amelyet görcsösen szorongatott. Hosszú másodpercekig hallgatott, majd halkan megszólalt:
– Néha azon gondolkodom… lehet, hogy Márk nem az én emberem. Annyira különbözünk. Pedig évekig együtt jártunk az esküvő előtt, azt hittem, ismerem minden rezdülését.
Miután elbúcsúztak, Lilla hazafelé indult. Már a lépcsőházból észrevette, hogy a lakásukban ég a villany. Mély levegőt vett. Sejtette, hogy nem lesz egyszerű este, és komoly beszélgetés vár rá.
Ahogy az ajtóhoz ért, az hirtelen kivágódott.
– Szia! – üdvözölte Márk feltűnően jókedvűen.
– Szia… – felelte Lilla kissé bizonytalanul. Nem számított ilyen lelkes fogadtatásra.
– Anyu mindent elmesélt! – folytatta a férfi, arca szinte ragyogott.
– Mit pontosan? – kérdezett vissza Lilla, gyanakvóan.
– Hát hogy felajánlottad neki az autódat! – lelkendezett Márk. – El sem tudod képzelni, mennyire megleptél! Ez igazán nagylelkű tőled. Tökéletes feleség vagy!
– Tessék? – Lilla döbbenten pislogott.
– Azt mondta, ma megbeszéltétek, hogy két kocsi fenntartása felesleges teher, ezért odaadod neki a sajátodat. Mindig is szeretett volna megtanulni vezetni. Most végre megvalósulhat az álma!
– Márk, ilyen beszélgetés nem volt – rázta a fejét Lilla határozottan. – Emese egyszerűen kitalált valamit.
A férfi arca egy pillanatra megmerevedett.
– Azt állítod, hogy az anyám hazudott nekem? – kérdezte hitetlenkedve, majd felnevetett.
– Igen. Valami ilyesmi történt – felelte Lilla nyugodtan. – Az autót soha senkinek nem adnám oda. Évekig gyűjtöttem rá, tudod jól, mennyire fontos nekem.
– Azt hittem, végre észhez tértél – morogta Márk elégedetlenül. – De úgy látszik, tévedtem.
– Szóval csak akkor lehet béke, ha mindenben a kedvedre teszek? – szegezte neki Lilla a kérdést.
Márk vállat vont, és a hangja keményebbé vált, ahogy válaszolni készült.
– Hát persze! Mit gondoltál? Tudod te, hány nő közül választhattam volna? Mégis téged vettelek el. Becsüld meg magad, és ne csinálj jelenetet! – jelentette ki Márk fölényesen, majd kinyújtotta a kezét. – A slusszkulcsot!
Lilla egy pillanatig némán figyelte, szemöldöke gúnyosan felszaladt. Szó nélkül sarkon fordult, bement a hálóba, és feltépte a gardrób ajtaját. A következő másodpercekben Márk ruhái repültek kifelé a szekrényből.
– Megőrültél? Mit művelsz?! – ordította a férfi.
– Mostantól nem itt laksz! Azt hitted, egész életemben hálálkodni fogok, amiért „kiválasztottál”? Kereshetsz magadnak másik balekot! – vágott vissza Lilla, miközben egy zakót is a földre hajított.
– Gondold meg, mit csinálsz – sziszegte Márk fenyegetően. – Ha most elmegyek, ne számíts rá, hogy visszajövök!
– Pont ez a cél. Tűnj el, és ne is lássalak többé! – felelte Lilla jeges nyugalommal.
Nem kellett kirángatnia a lakásból. Márk túl magabiztos volt ahhoz, hogy komolyan vegye a helyzetet. Biztosra vette, hogy Lilla hamarosan ráébred „tévedésére”, és könyörögve kéri majd vissza.
Ez azonban nem így történt.
Márk még aznap este egy bőrönddel állított be a szülei házába. Emese a konyhában sürgölődött, süteményt készített, és még csak ki sem ment a fia elé. Amikor Márk belépett, az asszony a tésztát gyúrta, és anélkül, hogy hátranézett volna, odaszólt:
– A kulcsot tedd le az előszobai komódra.
– Nincs kulcs – felelte kurtán Márk.
Emese ekkor lassan lecsúsztatta az orrára a szemüvegét, és élesen ránézett. – Az meg hogy lehet?
– Lilla kirakott. A cuccom ott van a folyosón – intett a bőrönd irányába.
– Micsoda? Hogy merészelte? – csattant fel Emese, és majdnem félrenyelte a levegőt. – Se pénze, se lakása, mégis ekkora arca van! – méltatlankodott. – Azonnal felhívom, majd én helyre teszem.
Tárcsázott, de csak a gépi hang válaszolt: „A hívott fél jelenleg nem elérhető. Kérjük, próbálja meg később.”
Akárhányszor próbálkoztak, nem jártak sikerrel. Lilla addigra már döntött: beadta a válókeresetet. Megkönnyebbült, hogy mindössze két évet vesztegetett el egy olyan férfira, aki még felnőttként is az anyja árnyékában élt, és saját véleménye alig volt.
Vagyonmegosztásról szó sem lehetett. Mindkettőjüknek volt autója, még a házasság előtt szerezték őket. Márk az elmúlt két évben egy fillért sem tett félre; minden pénze saját kényelmére ment el. Új telefon, okosóra, vezeték nélküli fülhallgató – mindig akadt valami, amire „szüksége” volt.
Lilla nem akarta egyedül vinni a takarékoskodás terhét, ezért inkább rendszeresen utalt a szüleinek, hogy segítsen nekik. Később derült ki, hogy a szülők a kapott összegeket félretették, és betétben gyűjtötték. Jelentős összeg halmozódott fel, ami komoly támaszt jelentett Lillának, amikor a válás után úgy döntött, hitelből saját lakást vásárol.
Márk pedig maradt ott, ahol mindig is volt: a szülei házában. Mindene megvolt, amit mások biztosítottak számára – csak önállósága és saját otthona nem.
