Réka édesapja egykor tekintélyes beosztást töltött be, és bizonyos körökben komoly befolyással bírt. A pozíciója jól hangzott, a felelőssége is számottevő volt, mégsem élt a család jólétben. A fizetése korántsem tükrözte a rangját, édesanyja keresete pedig még szerényebb volt. Ennek ellenére az apának nagy igényei akadtak. Először mindig neki vásároltak: elegáns öltönyöket, minőségi cipőket, kifogástalan ingeket. Meg volt győződve róla, hogy a megjelenése kulcsfontosságú, hiszen „komoly embernek” mindig annak is kell látszania. Ha maradt pénz, abból gazdálkodhatott az anya és a lánya. Ha nem maradt, hát nem maradt. Legfeljebb átalakítottak egy régi ruhadarabot — szerinte még divatosabb is lett így.
— Hát én talán megtiltom, hogy vásárolj? Vedd meg nyugodtan! — mondogatta fölényesen.
— Miből? — kérdezett vissza az anya csendesen. — Adósságba nem akarok verődni.
Réka számtalanszor fültanúja volt ezeknek a párbeszédeknek. Pontosan tudta, hogy hiába vágyik új ruhára, felesleges kérnie.
Az apja nemcsak az öltözködésre adott sokat, hanem az evésre-ivásra is. Idővel ez komoly gondokká nőtte ki magát. A munkahelyén gyakran kedveskedtek neki ajándékokkal, tudva, hogy értékeli az efféle figyelmességet. Széles ismeretségi köre volt, sokan keresték a segítségét — barátok, ismerősök, sőt azok is, akik csak hallomásból ismerték. Ritkán mondott nemet, és ezzel egyre több „kapcsolatot” gyűjtött. Mégis, ahogy Réka édesanyja keserűen megjegyezte: olyan volt, mint a cipész, akinek nincs cipője. Mások ügyeit előbbre sorolta, a saját családja mindig a lista végére került. Szinte alig tartózkodott otthon; Réka és az anyja hosszú estéket töltöttek kettesben.
Az apának mozgalmas, eseménydús élete volt — végül ez lett a veszte is. A barátai lassan elmaradoztak, a tartozásai viszont gyarapodtak. Egyre kevésbé segített bárkinek, inkább elutasítóvá vált. Az állásától is majdnem megfosztották, ám korábbi érdemeire tekintettel végül „csak” lefokozták, és elvették tőle a felelősségteljes pozíciót.
Közben Réka felnőtt. Náluk soha nem voltak igazi családi ünnepek — az édesanyja szerint az apjának amúgy is minden nap ünnepnek számított. Nem jártak együtt sehova. Az anya szégyellte a férje viselkedését, aki káros szenvedélyétől eszébe sem jutott megválni. Az évek múlásával a helyzet csak romlott. Otthon állandósultak a veszekedések. Az anya még reménykedett: próbálta jobb belátásra bírni a férjét, emlékeztette a régi sikereire, szemére vetette, mennyire mélyre süllyedt, és milyen szűkösen élnek miatta. De mindez lepattant róla. Meg volt győződve arról, hogy az égvilágon semmi gond nincs.
Réka akkoriban megfogadta: az ő életében soha nem ismétlődhet meg mindez. Nem lesz mellette ilyen férfi, és nem tűri el, hogy így bánjanak vele.
Évekkel később keserű mosollyal gondolt vissza erre az esküre.
Férje lett. Másmilyen, mint az apja — legalábbis első pillantásra. Ám később kiderült, hogy ez nem jelentett valódi különbséget. A szülei addigra már nem éltek. Az apja, mit sem törődve a következményekkel, addig ivott, míg teljesen tönkre nem tette az egészségét. Az anyja sem sokkal élte túl; nem adatott meg neki a nyugodt, békés öregség. Réka akkor huszonhét éves volt, és éppen egy olyan életszakasz küszöbén állt, amelyről korábban egészen mást képzelt el.
A következő évek azonban korántsem azt hozták, amire számított.
– Réka! Komolyan mondom, olyan szétszórt vagy! Na, siess már! Hol a bankkártyád? Ne mondd, hogy otthon felejtetted! Keresd meg azonnal! – csattant fel Gergő a szupermarket pénztáránál, nem is próbálva halkabban beszélni.
Réka érezte, ahogy forróság önti el az arcát. Tudta, hogy a kártya nála van, csak éppen nem emlékezett, melyik rekeszbe csúsztatta a táskájában. Ideges mozdulatokkal kezdett kutatni benne, miközben a mögöttük állók türelmetlenül toporogtak. A pénztáros unott arccal figyelte, de a legfájóbb mégis a férje pillantása volt – az a leplezetlen rosszallás, mintha egy neveletlen gyereket kellene rendre utasítania.
Otthon Gergő egészen másként viselkedett. Legalábbis nem volt ennyire bántó. Idegenek előtt azonban mintha szerepet játszott volna. Ha társaságba mentek, Rékának gyakran az volt az érzése, hogy a férfi szégyelli őt. Pedig nem volt sem buta, sem jelentéktelen. Csinos volt, jó alakú, és az arca is vonzó. Igaz, tíz év volt köztük, Réka javára. A közös baráti kör kizárólag Gergő régi ismerőseiből állt. Ők együtt nőttek fel, együtt jártak iskolába, majd sorra megházasodtak, családot alapítottak, és a kapcsolat megmaradt. Réka kívülálló maradt ebben az összeszokott társaságban. Saját barátokat sosem igazán szerzett.
Pedig a kezdet ígéretes volt. Gergő utolsóként nősült meg a barátai közül, és mindenki örömmel fogadta Rékát. Kedvesek voltak hozzá, legalábbis eleinte. Csak azok az apró, csípős megjegyzések… Az állandó kiigazítások.
Látszólag jelentéktelen dolgokról volt szó. Gergő néha ügyetlennek nevezte, máskor nevetve szóvá tette, ha Réka nem ismert egy-egy technikai kifejezést. Mintha bárkinek kötelessége lenne mindent tudni. Arról persze megfeledkezett, hogy a felesége a saját területén kiváló szakember. Réka gyógytornászként dolgozott, és a hivatását nem pusztán munkának, hanem küldetésnek tekintette. A gyógyítás érdekelte, folyamatosan képezte magát, széleskörű ismeretekkel rendelkezett az orvostudományban. Gergő és a baráti köre informatikusok voltak, és ezt a világot tekintették a legfontosabbnak.
Anyagi gondjaik nem voltak. Sőt, kifejezetten jól éltek. Réka bármikor megengedhette magának, hogy megvegyen egy ruhát, egy cipőt vagy egy új táskát. Mégis, valahányszor vásárolt, eszébe jutott a gyerekkora. Az a sok számolgatás, a spórolás, az anyja örökös takarékoskodása. Gyerekként megtanulta, mit jelent az, hogy „megfordítani” egy kabátot. A jobb minőségű darabokat régen gyakran kifordították és újravarrták, hogy a kifakult külső rész belülre kerüljön, és az anyag még évekig hordható maradjon. Ez szabóműhelyekben történt, de az édesanyja maga végezte el otthon. Óvatosan szétfejtette a varrásokat, majd újra összeillesztette az anyagot. Ha gondosan dolgozott, az eredmény szinte újszerűnek hatott.
Réka mégsem tudta soha megszokni ennek a gondolatát. Gyerekként arról álmodott, hogy egyszer az anyja bemegy egy boltba, és egyszerűen kiválaszt egy új kabátot – olyat, amilyet igazán szeretne.
– Réka! Komolyan, nincs érzéked az ilyesmihez? Nem látod, hogy ferdén lóg? – csattant fel egy másik alkalommal Gergő. – Hát nem lehetne egyszer rendesen megcsinálni valamit? – Azzal ingerülten legyintett, majd kivonult a konyhába teát főzni.
Réka ott maradt a szobában, némán, és próbálta összeszedni magát.
…és igyekezett úrrá lenni a feltörő síráson, miközben újra nekilátott felakasztani a függönyt. Gergő szülei egy drága, elegáns függönyszettet hoztak ajándékba, és ragaszkodtak hozzá, hogy azonnal az ablakon lássák viszont. Réka hálásan megköszönte – valóban ízléses darab volt –, és legszívesebben eltette volna későbbre, hogy majd nyugodt körülmények között teszi fel. De erre esély sem volt. Gergő gondolkodás nélkül a szülei mellé állt, és kijelentette, most rögtön ki kell próbálni, hogyan mutat a nappaliban.
Réka előre tudta, mi következik. Ha a férje figyelő tekintete ránehezedett, különösen idegenek jelenlétében, mindig összezavarodott, és biztosan hibázott valamit. Akkor pedig jöttek a szemrehányások, a félhangos megjegyzések, a látványos sóhajok.
Pedig néhány perccel korábban, amikor még csak ketten voltak, Gergő egészen másként viselkedett. Segített kiporszívózni, elmosta a tányérokat, egyetlen rossz szava sem volt. Ám amint megérkeztek a szülei, mintha kicserélték volna. Később aztán mindig bocsánatot kért. Azt mondta, hirtelen felindulásból beszélt így, nem is gondolta komolyan, csak épp Réka volt kéznél. Hiszen nem is olyan ügyetlen, mint ahogy az imént beállította. Előfordul az ilyesmi. És egy időre megint béke lett.
Gergő szeretett irányítani – ilyen volt a természete. Réka ezzel szemben csendes és türelmes alkat. Szívből igyekezett mindenkinek megfelelni. Amikor a férje szülei látogatóba készültek, már előző nap nekilátott a sütés-főzésnek, órákat töltött a konyhában, hogy semmibe se lehessen belekötni. A lakást ragyogóra takarította, hogy jó benyomást keltsen. Mégis ugyanoda jutottak: apró beszólások, nyilvános rendreutasítások, finomnak szánt, de bántó célzások. Egy idő után ez szinte elviselhetetlenné vált.
Néha azon kapta magát, hogy az együtt töltött évek alatt már-már elhitte mindazt, amit Gergő sulykolt belé: hogy kétbalkezes, lassú felfogású, naiv, szétszórt. Mintha a férje feladata lenne rávilágítani a hibáira, hogy fejlődhessen, jobb lehessen. Csakhogy bárhogyan próbálkozott, sosem volt elég jó. És amikor Gergő árgus szemekkel figyelte, a keze önkéntelenül remegni kezdett.
– Kisasszony! Már régóta feltűnt, hogy nincs jegygyűrű az ujján. Megkérdezhetem, miért? – szólította meg egy férfihang.
Réka megszokta, hogy lánynak nézik. Harmincnyolc éves volt ugyan, de vékony testalkata és finom vonásai miatt fiatalabbnak tűnt. A karikagyűrűt valóban nem hordta mostanában; valahogy megnagyobbodott az ujján, folyton lecsúszott, ezért inkább levette. A kérdező, Márk, már napok óta próbált közeledni hozzá. A tíznapos fizioterápiás kezeléssorozat alatt mindig akadt egy kedves szava, bókja. Ma volt az utolsó alkalma. Réka is észrevette magán, hogy kíváncsian pillant felé. A kartonja szerint negyvenkét éves, és kifejezetten jó formában volt. Egy szerencsétlen baleset miatt eltörte a lábát, ezért került hozzá kezelésre.
Réka eredetileg orvosként dolgozott, a terápiákat rendszerint csak előírta, és a szomszéd rendelőben fogadta a betegeket. Most azonban Emese, aki a kezeléseket végezte, lebetegedett, így egész héten neki kellett beállnia helyettesíteni, naponta fél napokon át. És ez a váratlan helyzet új, eddig ismeretlen érzéseket is felszínre hozott benne.
Amikor letelt a munkaidő, Réka és Márk még nem indultak haza. Inkább sétálni kezdtek a kora esti fényben. A levegő friss volt, de Réka gondolatai súlyosak maradtak. Előző nap a férje, Gergő, ismét mindenki előtt nekiesett. Egy ingatlanirodában jártak, néhány papírt kellett elintézniük, de ahelyett, hogy támogatást kapott volna, megint ő lett a céltábla. „Lassú”, „ügyetlen”, „képtelen dönteni” – záporoztak rá a megjegyzések. Az ügyintéző nő szemmel láthatóan zavarban volt, együtt érző pillantásokat vetett Rékára, miközben Gergő szemrebbenés nélkül alázta a saját feleségét. Mintha különös örömét lelte volna benne.
Réka annyira belemerült ezekbe a keserű emlékekbe, hogy észre sem vette: már jó negyedórája némán haladnak egymás mellett.
– Amikor szomorú vagy, akkor is gyönyörű vagy – szólalt meg halkan Márk.
Réka összerezzent. – Ne haragudj… elkalandoztam… – kezdte mentegetőzve.
– Miért kérsz bocsánatot? – nézett rá a férfi. – Nem tettél semmi rosszat. Feltűnt, hogy állandóan mentegetőzöl. Szinte a létezésedért is. Ez nincs rendben.
A nő meglepetten pillantott rá, majd elgondolkodva elmosolyodott. – Most, hogy mondod… tényleg olyan, mintha az lenne az életem mottója: „bocsánat, hogy vagyok”. Elég szomorú, nem? – A mosolya ismét bocsánatkérővé szelídült.
– Gyere, menjünk be a parkba! – váltott hirtelen hangulatot Márk, és finoman a könyökénél fogva a kapu felé terelte. – Nézd csak, ott lehet görkorcsolyát bérelni! Tudsz korcsolyázni?
– Én? Hát… igen, régen ment… De miért… – A következő pillanatban felébredt benne az orvos. Szigorúan ránézett. – Mégis mit képzelsz? Neked eltört a lábad! Szó sem lehet róla!
– Pszt… – Márk játékosan az ajkára tette az ujját, majd minden előjel nélkül megcsókolta. Nem kapkodott; lassan, ízlelgetve érintette az ajkát. Réka először megdermedt, aztán szinte felolvadt az ölelésében.
– Látod? – súgta a férfi. – Végre felébredtél abból a furcsa, szürke álomból. Érzelmek kellenek. Kezdetnek jó volt a „ne korcsolyázz a törött lábaddal” jelenet… aztán majd kitaláljuk, hogyan hozzalak teljesen vissza az életbe.
– És az mit jelent? – kérdezte Réka, még mindig az iménti csók hatása alatt.
– Azt, hogy először is tegezzük egymást. Ez a magázódás túl hivatalos kettőnk között. – Azzal elindult a fagylaltos bódé felé, majd félúton visszafordult. – Ha már a görkorcsolya tiltólistás, egy fagyi talán belefér?
A válás Gergővel hosszadalmas és kimerítő volt. A férfi minden fillérhez ragaszkodott, aprólékosan felsorolták és felosztották a közös vagyont. Rideg tárgyalások, száraz paragrafusok, végtelen egyeztetések – így zárult le a házasságuk.
Később Réka hozzáment Márkhoz. És attól a naptól kezdve senki nem illette többé megalázó szavakkal – sem négyszemközt, sem mások előtt. Márk nem egy átalakítandó projektet látott benne, hanem azt a nőt szerette, aki volt: minden bizonytalanságával, érzékenységével együtt. Soha nem akarta megváltoztatni. És eszébe sem jutott volna szégyellni őt.
