Emese édesanyja váratlanul elhunyt. Még nem számított idősnek, hiszen csupán hatvanöt éves volt, amikor egy hirtelen felbukkanó, alattomos betegség néhány hónap leforgása alatt teljesen legyűrte. Az asszony gyorsan leépült, majd örökre eltávozott. A férje így magára maradt a kis, egyszobás lakásban.
Abban az időben Emese és a férje már javában építették a saját otthonukat. A tervek között szerepelt egy külön lakrész is a nagyszülők számára, ügyesen kialakítva, külön bejárattal, hogy ha az idősek nyugalomra vágynának, ne zavarja őket a fiatal család nyüzsgése.
A temetés után Emese igyekezett rábeszélni az apját, hogy költözzön hozzájuk. Az idős férfi nem zárkózott el, mégis halogatta a döntést. Azt mondogatta, maradna még fél évet a megszokott környezetében. A lánya és a veje nem erőltették a dolgot. Gyakran átjártak hozzá: főztek, kitakarítottak, kimosták a ruháit. Az unokák sok időt töltöttek vele, társasoztak, beszélgettek, próbálták felvidítani.
Őszre azonban váratlan bejelentést tett: újra meg fog nősülni. A család igyekezett természetesen fogadni a hírt. Ha boldoggá teszi, hát legyen. Csupán egyvalami aggasztotta Emesét: a menyasszony nem helybéli volt, hanem egy távoli faluból érkezett, és senki sem ismerte errefelé. Ráadásul tizenöt évvel fiatalabb volt az apjánál. Emese attól tartott, hogy esetleg kihasználja vagy megbántja majd őt, hiszen az édesanyja mellett az apja mindig gondtalan, szeretetteljes életet élt. Ennek ellenére a férfi szinte kivirult, láthatóan megfiatalodott a szerelemtől. Egy szombati napon aztán az apja az új feleségével együtt állított be hozzájuk, hogy bemutassa a családnak a választottját.
Az ajtóban megpillantva az új feleséget, Emese alig tudta leplezni döbbenetét. A nő legalább egy fejjel magasabb volt az apjánál, jóval testesebb nála, és hatalmas termetével szinte elnyomta a mellette álló férfit, aki így egészen aprónak tűnt. A „fiatal” menyecske egy boltban vásárolt, cukormázas süteményt szorongatott a kezében, azt nyújtotta át bemutatkozás gyanánt.
– Köszönöm – vette át Emese udvariasan. – Biztos finom. Édesanyánk mindig maga sütötte a süteményeket.
– Én nem bajlódom ilyesmivel – legyintett a nő közönyösen. – Ha a boltban is meg lehet venni, minek fáradni vele?
A célzás élét észre sem vette. Emese és a férje hellyel kínálták őket, asztalhoz ültették a vendégeket, igyekeztek beszélgetést kezdeményezni, ám a társalgás akadozott. Sem közös élmény, sem hasonló érdeklődés nem akadt, amibe kapaszkodhattak volna. Emese magában töprengett: vajon mi ragadhatta meg az apját ebben az asszonyban? Végül arra jutott, hogy bár nem érti, ez az apja döntése, neki pedig el kell fogadnia.
Egy hét sem telt el, amikor a férfi bejelentette: a feleségével vidékre költözik, a nő falujába. Emese megdöbbent.
– Apa, gondold át még egyszer! Itt közel vagy hozzánk, szem előtt. Oda nem tudunk hetente lejárni. Itt kényelmes lakásod van, ott pedig ki tudja, milyen körülmények várnak. Aggódom érted, és ha számít a véleményem, ellenzem, hogy elmenj.
A mindig higgadt apa ekkor váratlanul felcsattant.
– Nem érdekel, mit gondolsz! – kiáltotta indulatosan. – Tulajdonképpen semmi közöd hozzám. Anyáddal kicsi korodban fogadtunk örökbe. Ha kíváncsi vagy az igazságra, keresd meg a vér szerinti családodat…
A szavak úgy csaptak le Emesére, mint derült égből a villám. Negyvenévesen szembesülni azzal, hogy örökbe fogadták – ez felfoghatatlan volt. Hirtelen elszédült, a vérnyomása az egekbe szökött, és erőtlenül rogyott le a kanapéra. A nagyobbik lánya vizet hozott neki, majd gyógyszert cseppentett egy pohárba. Mire Emese valamelyest magához tért, az apja már nem volt sehol.
Két héten át táppénzen maradt, képtelen volt dolgozni. Az apja ez idő alatt egyszer sem jelentkezett, és nem is kereste őket.
Amikor végre összeszedte magát, elhatározta, hogy elmegy az apja lakásához, hogy megnézze, minden rendben van‑e. A bejárati ajtón azonban új zárak voltak. Csengetésére egy fiatal férfi nyitott ajtót. Az arca valamiért ismerősnek tűnt.
– Kicsoda maga? Mit keres az apám lakásában? – kérdezte Emese, és megpróbált beljebb lépni.
– Ja, magáról beszélt az öreg – vigyorgott a fiú. – Az új felesége fia vagyok. Most én lakom itt. – Azzal elállta az útját.
– Milyen jogon? – csattant fel Emese.
– Hát úgy, hogy most már az én mostohaapám – felelte gúnyosan. – Ő nálunk él, én pedig itt.
Emese kiment az utcára, és azonnal hívta az apját, de egy géphang közölte, hogy a szám nem kapcsolható. Az új feleség telefonszámát nem ismerte, azt sem tudta, melyik faluból való a nő. Tanácstalanul állt a ház előtt, és ekkor döntötte el, hogy nem adja fel ilyen könnyen.
Amikor ismét felment a lakás ajtajához, hiába csengetett és dörömbölt, senki sem engedte be. A zárt ajtón keresztül a fiú közölte vele, hogy semmit nem hajlandó elárulni, és ha tovább erősködik, rendőrt hív rá. Beköszöntött a tél, majd elmúlt, Emese pedig még többször visszatért az apja otthonához, de minden próbálkozása eredménytelen maradt. Válaszokat nem kapott.
Aztán tavasszal váratlanul az apja állt az ő küszöbén. Alig ismert rá: lesoványodott, meggörnyedt, borostás volt, és mintha két évtizedet öregedett volna pár hónap alatt. Elcsukló hangon mesélte el, hogy amint a lakást a mostohafiú nevére íratta, a felesége gyökeresen megváltozott. A nyugdíját maradéktalanul elvette tőle, enni is alig adott neki. Nagy gazdaságuk volt, hajnalban már talpon kellett lennie, estig az állatokat gondozta: disznókat, tehenet, nyulakat, tyúkokat, juhokat.
A rendes ruháit az asszony eltüntette, így télen nem tudott megszökni a szakadt gönceiben. Most azonban sikerült felkéredzkednie egy autós mellé, aki behozta a városba.
– Bocsáss meg nekem, kislányom – mondta megtörten. – Nagyon megbántottalak. Magam sem értem, mi ütött belém.
– Ugyan, apa, én sem viselkedtem helyesen – felelte Emese, és szorosan magához ölelte. Régen elengedte már a haragját. – Most már nem mész sehova.
Aznap este szerény vacsorát készítettek, együtt ült le a család. Kölcsönösen bocsánatot kértek, meséltek az elmúlt hónapokról, sőt még nevetni is tudtak.
Reggel azonban az apa nem ébredt fel. Álmában, csendben távozott.
