Gergő harmincnyolc éves volt, amikor végül megnősült. Korábban sosem volt házas, persze akadtak kapcsolatai, nem élt remeteként, de valahogy mindig meghátrált, amikor a családalapítás szóba került.
– Elég volt végignéznem a barátaim házasságát, nem kapkodom el – felelte rendre azoknak, akik faggatták. – Ráérek még, nem futok ki az időből.
A nővére, Eszter, gyakran csóválta emiatt a fejét.
– Fiatalon nem kellett senki, most meg válogatsz és hibát keresel mindenkiben. Vigyázz, még pórul jársz! A barátaidnak már iskolás gyerekeik vannak, te meg most készülsz oltár elé állni.
– Ugyan, hagyj már – legyintett Gergő. – Megnősülök én, mégpedig Nikolettet veszem el.
– Melyik Nikolettet? Csak nem azt a szomszéd lányt, aki három házzal arrébb lakik a szüleivel? Hiszen alig múlt húsz! – kérdezte hitetlenkedve Eszter.
– De bizony, őt.
– Te meg harmincnyolc vagy… Gergő, nálad semmi sem úgy alakul, mint másoknál.
– Majd meglátjuk – nevetett fel a férfi.
Gergő magas, jó kiállású ember volt. Nem számított klasszikus értelemben vett sármos férfinak, de megvolt benne az a nyugodt erő, ami tekintélyt adott. A szülei házában élt egy kis magyarországi településen. Az édesanyját egy éve temette el, az apját már korábban elveszítette. A helyi autószervizben dolgozott, amelyet egykori osztálytársa, Márk vezetett. Ügyes kezű, gondolkodó szakember volt, Márk gyakran mondogatta róla, hogy aranyat ér a keze és vág az esze.
Az esküvő nem volt fényűző. Nikolett fehér ruhát viselt, fiatalos és sugárzó volt, Gergő pedig elegáns, magas alakjával illett mellé. A polgári szertartás után egy közeli étterembe mentek, ahol szűk családi körben, néhány barát társaságában ünnepeltek.
Nikolett hamar átköltöztette kevés holmiját a férjéhez, és elkezdődött a közös életük. A gyár étkezdéjében dolgozott pénztárosként. A mindennapok csendesen teltek. Eszter a közeli városban lakott a családjával, havonta egyszer autóval látogattak haza. Amíg az édesanyjuk élt, kéthetente is jött, ajándékokat hozott, sokat beszélgettek. Most azonban már más volt a helyzet: a szülői háznak új asszonya lett, fiatal és tapasztalatlan.
Eszter hamar észrevette, hogy Nikolett nem igazán örül a látogatásainak. Amikor meglátta, összeszorított szájjal odavetette:
– Nahát, megjött a nővér is.
Ez a hangnem bántotta Esztert, de inkább hallgatott. Nem akart feszültséget kelteni, és tudta, hogy az ifjú feleség még éretlen.
Nikolett szülei három házzal arrébb éltek. A családi légkör korántsem volt idilli: az apja gyakran ivott, és az anyja sem maradt el mögötte. A lány menekülni akart abból a zűrzavarból, ezért is mondott igent Gergőnek. Bár eredetileg inkább vele egykorú férjről álmodott, végül beérte azzal, amit a sors kínált.
Háziasszonyként még nem állt a helyzet magaslatán. Gergő viszont főzni, takarítani egyaránt tudott, rendes, dolgos ember volt. Szerette a tisztaságot és a rendszert, ezért türelmesen mutatta Nikolettnek, mit hogyan érdemes csinálni, és igyekezett rászoktatni a rendre – nem sejtve, hogy a tanításból hamarosan komolyabb összetűzések fakadnak majd közöttük.
Nikolett eleinte a régi beidegződései szerint reagált mindenre. Otthon is így beszélt a szüleivel, ezt a hangnemet szokta meg, és eszébe sem jutott változtatni rajta.
– Főzz meg magadnak, moss ki magadra, takaríts is, ha annyira fontos! – vetette oda nem egyszer sértetten.
Egy alkalommal azonban Gergő tekintete megkeményedett. Olyan higgadt, mégis határozott pillantást vetett a feleségére, amitől Nikolettben bennakadt a szó.
– Ha nem próbálsz odafigyelni arra, amit mondok, visszaviszlek a szüleidhez – közölte csendesen, de ellentmondást nem tűrően. – Tanuld meg, amit lehet. Nem sok férfi vesződne ezzel. Más már régen rendre utasított volna.
A levegő megfagyott köztük, és Nikolett attól a naptól kezdve inkább hallgatott. Nem azért, mert egyetértett, hanem mert belül fortyogott, és nem akart újabb vitát.
Nem sokkal később Eszter ismét ellátogatott hozzájuk a férjével. Mint mindig, most is hozott magával valamit: frissen sütött aprósüteményt, amit gondosan dobozba csomagolt. A konyhaasztalnál ülve teáztak, a hangulat látszólag békés volt.
– Nincs még egy ilyen süti, Eszter – dicsérte Gergő jókedvűen. – Nikolett, elleshetnél tőle pár fortélyt. A nővérem igazi mintaháziasszony. Te is azzá válhatsz.
A jelenlévők közül senki sem sejtette, mennyire rosszul esnek ezek a megjegyzések Nikolettnek. Kívülről türelmesnek tűnt, de belül mindent támadásként élt meg. Az anyja sosem tanította meg igazán a házimunkára, ráadásul akkor sem figyelt volna oda. Mindig visszaszólt, ha rendre akarták utasítani. Eszterék rendszerint csak néhány órát maradtak, aztán még aznap hazautaztak. Így ment ez több mint egy éven át, havonta egyszer.
Egy napon Eszter telefonon beszélgetett Dórával, aki ugyanabban a faluban lakott, mint Gergőék. Bár a barátnők néha személyesen is találkoztak – többnyire amikor Eszterék a hazafelé vezető úton beugrottak hozzá egy rövid időre –, inkább telefonon tartották a kapcsolatot.
– Mondd csak, Eszter – kezdte Dóra óvatosan –, hogy boldogul a testvéred Nikolettel? Sokan meglepődtek, amikor elvette. Nem éppen makulátlan a híre…
– Nem tudom pontosan – felelte Eszter tétován. – Úgy tűnik, megvannak valahogy. Bár őszintén szólva érzem, hogy Nikolett nem örül a látogatásainknak. Mégis, nem tudok elszakadni a szülői háztól, és Gergő is a testvérem. Soha nem avatkozunk bele az életükbe. Iszunk egy teát, beszélgetünk kicsit, és megyünk is.
Dóra sóhajtott.
– Csakhogy Nikolett másként adja elő. Azt terjeszti, hogy állandóan bírálod, beleszólsz mindenbe, kritizálod, hogy nem főz jól, rendetlen a ház, és rossz feleség.
Eszter megdöbbent.
– Ezt nem mondod komolyan! Mit tegyek? Ne menjek többé? Az lehetetlen… Gergő mindig közel állt hozzám. De mostanában valóban furcsán viselkedik Nikolett. Alig lépünk be, máris azt kérdezi: „Sokáig maradtok? Mikor mentek?” Mindig úgy, hogy Gergő ne hallja. Nyilván azt szeretné, ha minél előbb távoznánk. Rosszul esik, de betudtam a fiatalságának és a neveletlenségének. Tudod jól, milyen közegben nőtt fel…
A beszélgetés után Eszter napokig nyugtalan volt. Másfél hónap telt el, mire elhatározta, hogy ismét felkeresi az öccsét. A férjével együtt indult útnak.
Ezúttal nem sütött semmit. Nem volt hozzá kedve, Dóra szavai túlságosan bántották. Elhatározta, hogy négyszemközt beszél majd Gergővel, finoman, minden szemrehányás nélkül, csupán azért, hogy tisztázzák a félreértéseket, és Nikolett ne terjesszen alaptalan történeteket róla.
Amikor az este közeledtével készülődni kezdtek a hazautazáshoz, Gergő kilépett az udvarra, hogy beterelje a legelőről hazatért juhokat.
Néhány perc sem telt el, amikor Nikolett is utána sietett az udvarra. Eszter a verandára lépett; a kertre nyíló ajtó tárva-nyitva állt. Ekkor akaratlanul is meghallotta a feleség éles, ingerült hangját.
– Gergő, elegem van a nővéredből, és abból is, hogy folyton idejár a férjével! Ne jöjjenek többet! Először is, a férje úgy bámul rám azokkal a tolakodó, csillogó szemeivel, mintha felfalna. Biztos afféle nőcsábász, aki fiatal testre vágyik. Másodszor pedig a te drága Esztered állandóan kioktat: szerinte nem tudok főzni, a levesem ízetlen, a tányérok koszosak. Ha most azonnal nem mennek el, jelenetet rendezek! Mondd meg neki világosan, hogy itt semmi keresnivalójuk! – förmedt rá durván a férjére.
Gergő döbbenten állt előtte.
– Nikolett, te miről beszélsz? A sógorom tisztességes ember, eszébe sem jutnál. És mikor kritizált volna téged Eszter? Hiszen a levesedet még nem is kóstolta. Mindig csak teát iszunk együtt, aztán ennyi – válaszolta felháborodva.
– Azért nem hallottad, mert akkor mondja, amikor nem ülsz az asztalnál! – erősködött tovább Nikolett.
Eszter arca elsápadt. Megfordult, halkan szólt Márknak, és szó nélkül elhagyták a házat. Elköszönés nélkül ültek autóba és hazahajtottak. Gergő értetlenül nézett utánuk.
– Ugye mondtam? Még egy „viszlát”-ra sem méltattak – jegyezte meg elégedetten Nikolett.
A férfi szívét nyugtalanság szorította. Újra és újra átgondolta a történteket: mi késztethette a nővérét arra, hogy búcsú nélkül távozzon? Szinte bizonyos volt benne, hogy meghallotta a veszekedést.
Gergő korábban többször szóba hozta a családalapítást is.
– Nikolett, ideje lenne gyereket vállalnunk. Szeretnék apa lenni, mielőtt túl késő lesz – kérlelte.
– Ha annyira vágysz rá, szülj te – legyintett a nő. – Én még élni akarok, ráérek később.
Gergő nem sejtette, hogy a felesége titokban fogamzásgátlót szed.
Az elhangzott sértések után Eszter és Márk két teljes évig nem tették be a lábukat hozzájuk. A kapcsolatot csupán telefonhívások tartották fenn, többnyire Dóra révén, aki rendszeresen beszámolt a környék híreiről.
– Tudod-e, hogy a sógornőd megcsalja Gergőt? – kérdezte egyszer a telefonban. – Az egész környék erről beszél. Csak ő nem veszi észre, vagy nem akarja. Pedig veszélyes játékot űz Nikolett, Gergő nem éppen gyenge ember…
– Dóra, biztos ez? Nem lehet, hogy csak rosszindulatú pletyka? – próbált kételkedni Eszter. – Nem kedvelem, de azt nehezen hiszem, hogy ilyet tenne a bátyámmal.
– Nem állítom százszázalékos bizonyossággal, de a férjem a saját szemével látta, ahogy Nikolett fiatal férfiakkal autózik a városon kívül. Mostanában inni is elkezdett. Tudod, milyen családból jött – az alma nem esik messze a fájától. A szülei is rendszeresen isznak, eleinte még Gergőt is próbálták bevonni. De ismered a bátyádat, rendes ember.
Eszter sóhajtott. – Szép hírrel szolgáltál… igazán „megnyugtattál”.
A beszélgetés után nyugtalan gondolatok gyötörték. Egyik éjjel különös álmot látott: mintha Márkkal ismét Gergőék házában járnának. Azt álmodta, hogy a testvérével együtt takarítanak, mert mindenütt vastagon áll a piszok, a szobák tele vannak rendetlenséggel és régi, fölösleges holmival. A látvány nyomasztó volt, mintha nemcsak a ház, hanem valami más is tisztításra szorulna.
A folytatásban az álom egyre nyugtalanítóbbá vált. A kusza szobák között Nikolett éles hangon kiabált, válogatás nélkül szórta a sértéseket, mellette pedig egy ápolatlan külsejű férfi állt, aki fenyegetően rázta az öklét Eszter felé. A jelenet olyan valóságosnak tűnt, hogy amikor felriadt, könnyek között ült fel az ágyban. Szíve hevesen vert, és sokáig nem tudta lerázni magáról a rossz előérzetet.
Igaz, nemrég beszélt Gergővel telefonon, de egyikük sem panaszkodott nyíltan Nikolettre. Mindketten igyekeztek tapintatosak maradni, mintha attól félnének, hogy az őszinteség csak még több fájdalmat okozna. Eszter végül nem árulta el a bátyjának, hogy véletlenül fültanúja volt egy kellemetlen beszélgetésnek. Gergő talán sejtett valamit, de ő sem hozta szóba.
Vasárnap reggel Eszter határozottan fordult Márkhoz.
– Menjünk el Gergőhöz – kérte. – Nem hagy nyugodni az a furcsa álom. Meséltem is neked… valami nincs rendben.
Útra keltek, ám a házhoz érve zárt kapu fogadta őket. Rövid tanakodás után az autószerelő műhely felé vették az irányt, ahol Gergő dolgozott. Ott találták meg, olajos kézzel, munkaruhában.
– Szia, Gergő! Hétvégén is itt robotolsz? – kérdezte Eszter meglepetten.
– Sziasztok! Ritka vendégek! – mosolygott a férfi. – Néha bejövök, ha összegyűlik a munka. Otthon úgysem vár már senki… Itt legalább gyorsabban telik az idő.
– Hogyhogy nem vár senki? Hiszen ott a feleséged… a családod – firtatta Eszter.
Gergő legyintett.
– Miféle család? Nikolettel már fél éve külön élünk. Beadtam a válókeresetet, túl is vagyunk rajta. Igazad volt, csak én nem hallgattam rád.
Később, otthon, részletesebben is elmesélte a történteket.
– Nikolett fiatalabb társaságba keveredett, buliztak, ittak. Végül összepakolt és elköltözött egy sráchoz a tópart alatti házba, ahol a fiú a testvérével lakik. Nem is akarom tudni, hogyan élnek. Kiderült, hogy már régóta találkozgatott vele, csak én tudtam meg utoljára. Márk szólt nekem – megsajnált, azt mondta. Hálás vagyok neki, különben ki tudja, meddig tűrtem volna. Erősnek látszom, de túlságosan hiszékeny vagyok – tette hozzá keserédes mosollyal.
– Az bizony igaz – bólintott Eszter. – De legalább tanultál belőle. Mégis olyan nyugodtnak tűnsz… mintha már túl lennél rajta.
– Az idő segít – felelte Gergő. – És nem vagyok egyedül. Megismertem Valakit. Viviennek hívják. Komolyan gondolom, újra megnősülnék.
– Vivien? Csak nem a régi osztálytársam, a vörös hajú Rita? – csillant fel Eszter szeme.
– De bizony ő az. Bár most már inkább gesztenyebarna a haja – nevetett Gergő. – Nekem vörösen is tetszett.
– Vivien remek asszony – mondta Eszter elismerően. – Megfontolt, dolgos, a lánya is már majdnem felnőtt. A férjét évekkel ezelőtt elvesztette. Örülök, hogy egymásra találtatok. Ha nősülni akarsz, most teljes szívből támogatlak!
Ettől kezdve Eszter és Márk gyakran látogatták őket a régi családi házban. Mindig meleg fogadtatásban volt részük. Segítettek felépíteni egy új szaunát az udvar végében, Vivien pedig igazi háziasszonyként gondoskodott róluk.
Eszter időnként még felidézte azt a nyomasztó álmot, de már nem félelemmel, inkább hálával. Úgy érezte, a sors végül rendet tett: a zűrzavar eltűnt, és a bátyja rátalált arra a békére, amit régóta megérdemelt.
